A kultúrsokkról már sok szó esett, de mi a helyzet akkor, ha egy egész metropolisz lakosságának a nagy része éli át folyamatosan? Ilyen különleges hely a törökországi Isztambul, ahonnan CyberMacs írta meg tapasztalatait.

„A statisztikák szerint a világon szépen-lassan, de biztosan növekszik azok száma, akik máshol élnek, mint ahol születtek. Legalábbis most már vannak erről számok, amelyek növekedni tudnak. De nemcsak számok vannak, hanem felmérések, tanulmányok is.

Ugyanis amikor az ember egy új helyre megy, akkor az a hely bizony új lesz. Sőt! Legtöbbször sokkal inkább új lesz, mint amire számítunk. Ami azért vicces, mert legtöbbször azért megyünk új helyre, hogy az új legyen.

Régen talán megkérdezték Rákóczit, vagy Kossuthot, hogyan is érzi magát távol a hazájától. De biztosan egyikük sem kapott 20 oldalas kérdőívet, amit egy erre specializálódott pszichológus csapat készített azzal a céllal, hogy felmérje az illető lelkiállapotát.

Igaz, ilyet én se kaptam. Bár egyszer tényleg kaptam egy 20 oldalas kérdőívet, amiről aztán kiderült, hogy csak az internet szerződésünk. Erre azért több helyre is beírtam, hogy Menjetek a fenébe (magyarul persze). Így az internettel kapcsolatos kérdésekre nem kaptak választ, viszont az én pszichikai állapotomat bárki kielemezhette…

Kultúrsokk általában...

De a lényeg, hogy ma már elég sokan foglalkoznak azzal, hogy miképpen éli meg az ember azt, amikor egy új helyre költözik. Az ilyenkor átélt kisebb-nagyobb traumákat kulturális sokknak szokták hívni.

Amiben az az érdekes, hogy nem kell feltétlenül egy teljesen más országba menni. Mondjuk Új-Zélandra, ahol az évszakok is fordítva vannak, meg az autók is fordítva járnak. Hanem akár vidékről városba költözve is át lehet élni. Ez majd a későbbiekben érdekes adalékokat fog adni.

Általában a tanulmányok – a sok egyéb érdekes dolog mellett – azt szokták kihozni, hogy a kulturális sokk egy hullámzó jelenség. Amennyiben az ember a saját akaratából, nagy reményekkel vágott neki a nagyvilágnak, akkor az első időszak boldog rózsaszín ködben zajlik.

Ilyenkor még az is nagyszerűnek tűnik, ha 40 órát kell sorba állni egy tartózkodási engedélyért, vagy ha csak a lábunkra lépnek. Mert ezek azok a pontok, ahol az új világgal kapcsolatba kerülünk.

Ezt szokta követni a meredek zuhanás, és a hullámvölgy. Amikor kiderül, hogy tényleg 40 órát kell sorban állni. Sőt! Esetleg 60-at. És mindeközben rájövünk, hogy egy olyan papírért gürcölünk, ami otthon automatikus volt. Emellett valami állat a lábunkra lépett.

Ha szerencsések vagyunk (márpedig ehhez bizony kitartás, és sok-sok szerencse kell), akkor ebből a hullámvölgyből lesz egy emelkedés. Amikor végre megtanuljuk a szokásokat, a nyelvet. Amikor lesznek barátaink, amikor már nem szállunk rossz buszra, és ilyesmi.

Persze utána csak lejár az a nyavalyás tartózkodási engedély, meg megint a lábunkra lép valami állat.. Úgyhogy egyből mindjárt jön egy újabb hullámvölgy. Ami jó esetben kisebb, mint az előző.

Míg végül beáll egy olyan állapot, amikor minden szép és jó. De legalábbis jobb, mint otthon (hiszen azért költöztünk ki). Vagy legalábbis minden reggel a tükör előtt ezt hazudhatjuk magunknak. És ezzel véget is érhet a kulturális sokk.

…és isztambuli módra

De ahogy ezt a Törökország-rajongók megszokhatták, itt a dolgok sose úgy történnek, mint máshol. Ahogy a közlekedésben sincsen igazán olyan alapszabály, hogy mindenki a jobb oldalon megy, hanem ez is inkább csak egy ajánlás.

Úgy a kulturális sokk is inkább egy ajánlás: próbáld jól érezni magad! A hangulat úgyis inkább attól függ, hogy éppen autót vezetsz, vagy sikerült beülni egy cukrászdába, és rád dőlt a baklavás szekrény..

Isztambul egyik különlegessége (a sokmillió egyéb mellett), hogy miközben több ezer éves, valójában egy nagyon is új város. A hivatalos 15 millió lakosból legalább 11 millió olyan, akinek az apja, vagy a nagyapja másik városban, másik hegyen született és nőtt fel. Sőt! Az anyja, vagy a nagyanyja is.

Ráadásul ez a hivatalos statisztika. Isztambulban mindenki, még a macskakő is, meg vagy győződve, hogy a városban 20 milliónál is többen vannak. A nem létező, de mégis létező 5 millió ember meg aztán biztosan nem Isztambulban nőtt fel! (csak emlékeztetőül: Magyarország teljes népessége 10 millió fő).

Egy kis érdekesség: a lilával jelzett részen (Isztambul) több ember él, mint a pirossal jelzett megyékben összesen

Ez így, számokkal leírva, nagyon érdekes. Azt jelenti, hogy Isztambulban nemcsak sokkal többen vannak, mint 50 évvel ezelőtt, hanem hogy az újonnan megjelent emberek is sokkal többen vannak, mint a hagyományos isztambuliak.

Ráadásul nincs olyan, hogy mondjuk az új emberek többsége kastamonui lenne, és így Isztambul sajátos, történelmi kultúráját elnyomja a kastamonui kultúra. Hanem ez a bő 11+ millió ember különböző helyről érkezett. Így nincs egy egységes külső kultúra. De tradicionális isztambuliak meg túl kevesen vannak ahhoz, hogy az ő kultúrájuk tudjon igazán érvényesülni.

Így egy egész város (egy ország méretű város) éli át a maga kulturális sokkját. Leginkább úgy, hogy ennek nincs is tudatában. Úgy van itt mindenki otthon, hogy valójában senki sincs otthon.

Ezt az emberek leginkább úgy élik meg, hogy rendszeresen összefutnak egy hülye állattal. Meg eltévednek a saját városukban.

Ez utóbbi egyébként nem olyan nehéz, amikor a város olyan gyors ütemben változik, amit alig lehet követni..

A kevert népek városa

Ezen a részen jön egy kis történelmi kitérő.

Isztambul egy különleges helyen fekszik: a Boszporusz két partján. Ez egy átjáró (neve is az: tehén-átjáró, vagy boci-átkelő) Európa és Ázsia (közvetve Afrika) felé. És ugyanígy tengeri átjáró is a Földközi-tenger és a Fekete-tenger között.

Így Isztambulban már a kezdetektől fogva kevert népek éltek. Amikor Büzansz, a hivatalos városalapító megérkezett, akkor az ázsiai oldalon megarai görögök, az európain pedig trákok éltek. Büzansz, aki maga is megarai görög volt mégis inkább a trákok közé települt le. Talán nem bírta a hazaiakat, vagy a trákok jobb bort készítettek…

Mindeközben Anatóliában aztán minden volt. A perzsa és a római időszakot leszámítva Kis-Ázsia különböző kis ázsiai királyságok helyszíne volt (értitek ugye: Kis Ázsia -> kis királyok… hehehe).

A két nagy birodalmi időszakban pedig a különböző régiók kisebb-nagyobb mértékben megtarthatták a saját szokásaikat, kultúrájukat. Így hiába volt 1000 évnél is tovább egy ország egész Anatólia, a regionális különbségek megmaradtak. Sőt! Ezek megmaradtak az oszmán időszakban is.

Mára pedig eljutottunk odáig, hogy a különböző régiókban élők különböző kultúrájú emberek, de magukat törököknek vallják. És olyanok is vannak, akik nem mondják magukat töröknek.

Ez az erős regionizálódás nem csoda, amikor két völgy között néha akkora hegy van, amit csak megkerülni lehet. De mire az ember megkerüli, elfelejti, minek is ment oda. A különböző régiókban pedig a nyelv is kisebb-nagyobb mértékben más lehet. Érezhetően kicsit más törököt beszélnek Isztambulban, mint Ankarában.

Egyszer volt egy olyan kollégánk, aki egy olyan ki-tudja-milyen hegyi tájszólásban beszélt, hogy azt senki se értette. Érdekes volt vele dolgozni…

Országok az országon belül

Mindez érdekes szituációt hoz létre. Mintha egy országon belül számos kisebb ország lenne. És itt, Isztambulban, ahol mindenki egy kicsit hazátlan, nagyon megörülnek a törökök, ha egy hazai emberrel találkoznak.

Egy idegennel való ismerkedő beszélgetés első 10 kérdése között szerepel az, hogy melyik régióból származik. És ha kiderül, hogy szomszédok, akkor boldog összeborulást láthatunk, mintha két régen elveszett testvér találkozna újra.

Néha-néha rám is furcsán szoktak nézni. Az messziről látszik, hogy külföldi vagyok, de többször is említették, hogy érezni a kastamonui akcentusomat… És hát ez mégis hogy jött össze…

Ugyan ennek a fordítottját is felfedezhetjük. Vannak olyan régiók, amelyek más régiókat nem kedvelnek annyira. És olyankor tudnak róluk szépeket, meg kevésbé szépeket mondani. Szigorúan a hátuk mögött persze…

Csak ugye régebben két ilyen régiót elválasztott pár száz kilométer, és néhány havas hegycsúcs, így nem igazán találkoztak. Most viszont Isztambulban napi szinten összefutnak. Napi szinten ütköznek a kultúrák.

Itt Isztambulban összefutnak a különböző régiók különböző furcsa emberei. Találkoznak a hegytetői kis falu lakói a történelmi múltú városlakókkal. Ott aztán tényleg sok érdekes dolog megtörténik.

Külföldiként, magyarként Isztambulban

Ebben a kulturális viharban vagyunk páran magyarok. Mint a virág szirmai a tornádóban (Ah, de szép hasonlat! Hol lehet az irodalmi Nobel-díjat átvenni?). Ahogy bizonyára más országoknak is vannak képviselő itt. Valahol a betondzsungel mélyén…

Nekünk, külföldieknek még talán előnyünkre is válhat, hogy Isztambul eleve egy kulturális turmixgép. Legalább annyira nem lógunk ki a sorból. Vagy nézhetjük úgy is, hogy már mindenki annyira kilóg a sorból, hogy mi már igazán fel sem tűnünk.

Mi külföldiek itt mind-mind valamilyen szinten képviselők is vagyunk. Hiszen garantáltan több kilométernyire nincs másik magyar a közelemben, és igazándiból senki se tud semmit a magyarokról. Így bármit is csinálok, azzal egyúttal Magyarországot is képviselem.

Ez egy eléggé kétélű fegyver. Nyugodtan tehetek lekvárt a fejemre, és mondhatom, hogy ez egy ősi magyar hagyomány. És ezen olyan nagyon nem fog senki se fog fennakadni (maguk a törökök is időnként meglepik egymást érdekes dolgokkal, úgyhogy olyan nagyon nem lógnánk ki a sorból).

Viszont ha tényleg megteszem, tényleg elhiszik, hogy ez egy ősi hagyomány, és hogy az összes magyar lekvárt szokott önteni a fejére. Így azért kicsit vigyázni kell, mit is teszünk..

Közben pedig a törököknél (is) erősen él az a mitológia, hogy a világnak van egy normálisabb fele is, ahol normális emberek élnek (ez a laposföld-hívőknél bizonyára a korong túloldalát jelenti).

Így az, hogy külföldiként (pláne EU-állampolgárként) zakkant vagyok, igencsak felkavarja őket („Tönkretetted a gyerekkori álmom!” – via StarWars-rajongók). Sőt! Komolyan meg tudnak sértődni, hogyha úgy kezdek viselkedni, ahogyan azt a törökök csinálják minden nap.

Ez pedig olyan furcsaságot hoz, hogyha az ember külföldi, akkor csak simán idegen. Na de ha elkezd török lenni..úgymond beilleszkedni…annak nem igazán örülnek.

„Hé haver! A mi dolgunk, hogy lököttek legyünk! Ebből maradjál ki! Maradj normális!”

Hát így az ember sose lesz török… mindig külföldi marad. Mindig ő lesz a MACAR.”

Ha érdekel Törökország és Isztambul, akkor jó szívvel ajánlom olvasgatni CyberMacs blogját!

(Fotó: pixabay.com/ozkaleorkun)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.