„Minek mész oda?” – ez volt az első kérdések egyike, amiket Anna kapott, amikor kiderült, hogy Moldovába megy önkénteskedni. Annyit ígérhetek, hogy a poszt végére sok mindenre fény derül, még az is lehet, hogy másként gondolunk majd erre az országra.

A nevem Kerezsi Anna, 29 éves vagyok, jelenleg Moldovában, Chișinău-ban dolgozom, mint EVS (European Voluntary Service, új nevén European Solidarity Corps) önkéntes. Hogy miért Moldovát választottam, arra csak egy válaszom van: vonzott az ismeretlen, senki nem tudott róla semmi kézzelfoghatót, ahogy én sem. De annyira nem, hogy sokak szerint Moldova nem is egy önálló állam.

Amikor elmondtam a barátaimnak és az ismerőseimnek, majdnem mind ugyanúgy reagáltak: „Minek mész oda? Európa legszegényebb országa! Mit fogsz te ott csinálni? Ott semmi sincs! Egy hónap után hazamenekülsz, meglátod!” Aztán nem lett igazuk. Épp 9 hónapa vagyok itt, és nehéz belegondolni, hogy már csak 3 van hátra…

Én már eleve így jöttem ki ide, hogy „na, majd én megmutatom, hogyan kell szépnek látni Moldovát!” És mi tagadás, tényleg szépnek látom! A több mint fél év alatt volt alkalmam több különböző települést bejárni; falvakat, kisebb városokat, gyönyörű tájakat és emlékhelyeket.

Mindnek megvan a maga kis története és jelentősége Moldova történelmében. Szeretnék tenni azért, hogy az emberek megtudják, mennyi kincset rejt ez a méltatlanul alábecsült ország.

Kisjenő

Az önkéntes időmet Moldova fővárosában, Chișinău-ban töltöm. Munkahelyem az önkéntes fogadó szervezetem fő irodája, amely mindössze 40 percre van gyalog a lakásomtól. Na jó, amikor nagyon hideg van és minden csupa jég, inkább trolibusszal megyek, és úgy csak 15 perc az út.

Chișinău-ban nincsenek nagy távolságok. Az esetek többségében mindenhova gyalog megyek. Nem mintha egyébként sokba kerülne a közlekedés: minden trolibuszjegy 2 lei (kb. 32 forint) a minibusz 3 lei (ami inkább azoknak ajánlott, akik pontosan tudják, hova mennek, mert a fel- és leszállást is jelezni kell a sofőrnek). Van ezeken kívül még rendes csuklós busz is, viszonylag ritkán jár, 5 lei arra a jegy.

Chișinău neve magyar fordításban Kisjenő. A helyiek nem igazán értenek egyet ennek a névnek az eredetével, miszerint a „jenő” törzs után kapta 896-ban. A többség úgy tudja, hogy a chișla (jelentése: vízforrás) és nouă (jelentése: új) szavak összetételéből született a - kezdetben még csak - falu neve, amely a Bîc folyó mentén terül el.

Általános iskolás koromban úgy tanultam, „Kisinyovnak” kell ejteni; így hívták a Szovjetunió idején (Кишинёв). A helyiek nincsenek elragadtatva tőle, így azt javaslom, maradjunk a „Kisinau”, „Kisinou” verzióknál.

Betondzsungel vs parkok és tavak

A város első ránézésre betondzsungelnek tűnik. Az autóutak, a járdák darabosak, töröttek, befejezetlenek, vagy épp hatalmas lyukak tátonganak rajtuk. Rengeteg az elkezdett, de félbehagyott épület.

Rengeteg a félig lebontott, elhanyagolt ház, ahol csak gyűlik a szemét. Az üzemen kívüli szökőkutakba üvegeket és flakonokat dobálnak. A földalatti átjárókban napi szinten lopkodják ki a lámpákból az égőket.  Az autók, a közlekedési eszközök régiek és környezetszennyezők; ami Nyugat-Európában már nem felel meg az előírásoknak, azt elpasszolják keleten.

Ám én kilenc hónap után már nem igazán látom ezeket. Amit én látok, az a megannyi, gyönyörű zöld park, a hatalmas tavak, kisebb erdőségek akár a város szívében.

Amit én látok, az a műemlékként meghagyott és/vagy felújított megannyi tradicionális ház, utcai művészeti alkotások, kreatív szobrok, eklektikus épületegyüttesek, és fejlődésben lévő infrastruktúra.

Amit én látok, az egy barátságos hely, kicsit megragadva a múltban, kicsit olyan nemtörődömségben, de békében élve egymással. A fejlődés útjába a mai napig tartó mindennapos ellentét áll; az ország fele Oroszországhoz, a másik fele Romániához húz. Bár engem személy szerint elvarázsol ez a többnyelvűség, és inkább látom több kultúra keveredését, mint a megosztottságot.

Utazás Transznisztriába

Már egy hónapja itt éltem, amikor először hagytam el a fővárost. Van egy közös virtuális csoportunk önkéntesekkel és egyéb külföldi, itt dolgozó fiatalokkal, ahol megosztjuk egymással a közeledő programokat, fesztiválokat, koncerteket, vagy éppen szervezünk egymásnak kisebb-nagyobb túrákat, városnézést. Így történt, hogy négy olasz, egy lengyel és egy finn barátommal nekivágtunk a Dnyeszter Menti Köztársaságnak.

A Dnyeszter-menti Moldáv Köztársaság, ismertebb nevén Transznisztria önálló, független államnak tartja magát. Turistaként körülbelül 9 órát tölthettünk ott összesen, és a határnál egy kis cetlit nyomtak a kezünkbe, hogy ezt el ne felejtsük. Erre a cetlire nagyon kell vigyázni, mert akár börtönbe is csukhatnak minket, ha nem tudjuk felmutatni a határnál visszafelé.

Moldova ezen része Oroszországhoz szeretne tartozni. Lenin-szobrok, hatalmas terek és épületek mindenfelé. Kicsivel több embernek készült a főváros, Tiraspol, mint amennyien valójában lakják. A napunk nagy részét egy Maffia nevű étteremben töltöttük, amin olasz barátaim körülbelül negyed órát veszekedtek, hogy ehetünk-e ilyen nevű helyen.

Szerettük volna a hagyományos transznisztriai konyhát kipróbálni (már ha van ilyen), de mindenki, akit megkérdeztünk a szokásos Andy’s Pizza és La Plăcinte étteremláncokat ajánlotta, amiket már jól ismerünk Chișinău-ból. Végül is a Maffia mellett döntöttünk. A menü természetesen orosz nyelven volt, mint minden más felirat és reklám a környéken.

Ebéd után egy kiadósabb sétába kezdtünk a majdnem 40 fokban, céltalanul, kis utcákat felfedezve. A város szinte teljesen kihalt volt. Összességében nem tudom ajánlani ezt a helyet senkinek, aki városnézésre vágyik.

Ha több időnk lett volna, biztos találtunk volna érdekességeket, de délután 4-re már vissza kellett érjünk a minibuszhoz, nehogy megbüntessenek minket az illegális ott tartózkodásért. Mindenesetre a műanyag rubelért megérte odamenni! :D

Egy hétre rá cirka 85 kilométerre észak felé vettük az irányt, egy kis falusi sajtfesztiválra voltunk hivatalosak egy francia önkéntes által. Erről a faluról túl sok infót nem találni az interneten. A neve Horodişte, körülbelül 800 lakosa van.

Tipikus moldovai falu, minden kerítés és épület kékre, lilára vagy zöldre van festve. A kék szín jelentését tudom egyedül, állítólag szerencsét hoz. A parányi temetőben szinte minden sírkő a kék különböző árnyalataira van festve.

Én nem vagyok hozzászokva, hogy falun legyek. Világéletemben Budapesten éltem, meg egyszer egy szemesztert Barcelonában. Számomra a vadon ugrándozó kecskék, az utcán futkározó kiscsibék, a szabadon kószáló szarvasmarhák és lovak varázslatosak.

Persze nem voltam ám felkészülve a 3-4 órán át tartó erdőben bolyongásra sem (két vízesést kerestünk, meg is találtuk őket), a budira, a jéghideg vízben zuhanyzásra; a tényre, hogy egy kis faluban nem lesz automata, és a boltban sem tudok majd kártyával fizetni; hogy a helyi egyetlen kisbolt kora délután bezár. És arra sem voltam felkészülve, hogy mindenki kedves és érdeklődő, hogy mindenki segítőkész és köszön akkor is, ha nem ismer.

Két napot töltöttünk Horodiştén, én sikeresen lebarnultam (igazából csak leégtem, na), megkóstoltam minden sajt- és borkülönlegességet, életemben először frissen fejt tejjel ittam a kávémat, és hősiesen nem ájultam el hazafelé a két és fél óráig tartó, 40 fokban való állva utazástól a minibuszban.

Életem egyik legmeghatározóbb élménye

Augusztus 30-án egy még hosszabb minibusz-út állt előttem. Chișinău-tól csupán három és félórányira Dél-Moldova felé egy kisváros, Cahul volt az úticélom. Először utaztam egyedül Moldovában. Olyan 90%-ban simán ment minden a 40 percnyi főtéren való várakozást leszámítva.

Egy dokumentumfilm-készítő fesztiválra és az előtte lévő egyhetes workshopra voltam hivatalos, ez életem egyik legmeghatározóbb élménye. Előtte semmit sem tudtam a filmkészítésről, sem a vágásról, felvételről, az egész folyamat megszervezéséről (azóta már négy videóm is készült német önkéntes  kollégám segítségével és a workshopon megszerzett tudással).

Cahul nagyon közel van a román határhoz. A történelem során hol Moldáviához (ami Románia része), hol a Szovjetunióhoz tartozott. A maga kb. 35.000 lakosával Moldova hatodik legnagyobb városa. A buszok citromsárgák, a templomok arany fényben pompáznak, az épületek a szocreált idézik, de valahogy olyan előnyös módon. Egy-egy épület falán nagyon szépen megmaradtak az óriási mozaik-képek.

Kisváros nagy nyüzsgéssel. A fő téren egy sárga épület, az egyetem helyezkedik el, pár perc sétányira egy igen jó zenés drámaszínház, és van balneoterápiás gyógycentrumuk is. A város majhogynem egyetlen eseménye az immáron harmadszorra megrendezett szeptemberi dokumentumfilm-fesztivál.

Egy különleges borfesztivál

November negyedikén borfesztivált tartottak Comratban, Gagauzia fővárosában, és úgy hallottuk, ezen kívül ott nagyon nincs más semmi érdekes turisztikai látványosság, úgyhogy fogtuk magunkat és lebuszoztunk.

Gagauzia autonóm terület, meglepő módon a gagauzok lakják. „A gagauzok az altáji török népek közé tartoznak, rokonaik a türkmének, törökországi törökök és kazahok. Eredetüket illetően a kutatók az úzok, vagy mongolok elől a 13. században idemenekült közép-ázsiai törökök utódainak tartják őket. Nyelvük valóban szoros rokonságot mutat a közép-ázsiai altáji nyelvekkel, ugyanakkor a mai török nyelvvel is.” (részlet az alábbi linkről)

Ha azt mondod, Soroca, mi jut eszedbe először? Nekem egy fekete-fehér madár; és ezzel nem is vagyunk messze az igazságtól, ugyanis a hely a szarkáról kapta a nevét. Soroca város Moldova északi pontján, a Dnyeszter partján fekszik. A folyó másik oldala már Ukrajnához tartozik, amit az erődből nagyon szépen meg lehet szemlélni.

Itt található Moldova egyetlen olyan erődje, ami az ország határain belül áll. A törökök, később az oroszok elleni védelmi vonal fontos tagja. Kicsi, de impozáns, megér egy délutánt ellátogatni ide. Nem messze az erődtől a domboldalban egy hatalmas, gyertya formájú kápolnaféleség látogatható.

A város harmadik és egyben utolsó látványossága az úgynevezett cigány-hegy, ahol a helyi roma lakosság félig befejezett palotáira vethetünk pillantást. És a palotát szó szerint kell érteni. Még a washingtoni Fehér Ház egy kicsinyített másolata is megtalálható errefelé.

A világ két legnagyobb borpincéje

Cricova a legutóbbi hely, amit meglátogattam Moldovában. Egy kedves helyi barátom szervezte a látogatást a borpincébe, ami kilométerekre nyúlik a város alatt. Európai színvonalú túravezetésben volt részünk kóstolóval, történelmi videónézéssel és hordószemléléssel. Ez Mileştii Mici után a második legnagyobb borpince Moldovában.

Ja, hogy nem hallottatok Mileştii Mici-ről, a világ legnagyobb borpincéjéről? Pedig még a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült! Oda még sajnos nem volt alkalmam eljutni, de rajta van a listámon. Annyit tudok, hogy a belépő nem két fillér, és autót is kell bérelni az 55 kilométer hosszú szakasz bejárásához.

Mind a Cricova, mint a Mileştii Mici borokat tudom ajánlani kóstolásra. Biztos forrásból tudom, hogy egyikük sem szállít Magyarországra, de hátha Romániában vagy Szlovákiában rábukkantok egy-egy jó Fetească neagră-ra vagy egy Cricova brut pezsgőre.

Cricova egyébként a tizedik település, amit meglátogattam Moldovában. Nem ejtettem szót Ciobanovca faluról (ami lényegében egyetlen út) és Costești-i szüreti kalandomról, de talán majd legközelebb.”

(Nyitókép: flickr.com/Clay Gilliland)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.