Nyilván mindenki a saját világnézete és vérmérséklete szerint válaszol a címben feltett kérdésre. A skandináv országban élő Bandirepublic azonban ennél kicsit továbbment és egy egészen érdekes megközelítéssel próbálkozott.

„Egy érdekes megközelítéssel próbálkozom ebben az írásban, hogy megértsük miért mondják a kelet-európaiak a svédekre, hogy életképtelen mamlaszok; illetve, hogy miért képtelen a svéd társadalom megemészteni a közel-keleti és afrikai bevándorlók által képviselt életfelfogást.

Az történt, hogy egy kisebb megvilágosodásom volt Ken Wilber: integrál meditáció című könyvét olvasva. Nem fogom tudni a teljes filozófiát itt néhány sorban visszaadni, de a lényeg, hogy egyénileg és társadalmilag is különböző fejlődési szinteken megyünk végig az életünk, illetve a történelem során.

Ezeket a fejlődési szinteket a szerző különböző színekkel jelöli. az én elméletem szempontjából a ma ismert nyolc szintből az alábbiak érdekesek:

A negyedik szint a borostyánsárga, a mitikus-abszolutista fejlődési szakasz

Ez i.e. 1000-től kezdődően élte a virágkorát, és meghatározó szemlélet maradt egészen a felvilágosodásig. Egyéni szinten ez a 7 - 12 éves gyerekekre jellemző, akik hisznek a megkérdőjelezhetetlen, egyetlen abszolút igazságban.

A fundamentalista vallások és ideológiák (a marxizmus és a feminizmus fundamentalista irányzata is például) is ezen a szinten működnek, hasonlóan az olyan kormányokhoz, ahol egyetlen mindenható személyre vagy teljhatalmú diktátorra ruházzák a hatalmat.

Mindannyian ismerünk valakit, aki csak a szigorú törvényekben és a rendben hisz, valamint a „családi” vagy „isteni” értékekben. Ezen a fejlődési szinten sokan nacionalisták, aggódnak a bevándorlás és a családi értékek felhígulása miatt; gyakran homofóbok és erősen szexisták.

A következő szakaszban látni fogjuk, hogyan tágul tovább az etnocentrikus „mi” a világcentrikus „mindannyiunk” felé, ahol nem csupán egy bizonyos csoporttal azonosulnak az emberek, hanem az összes létező csoporttal és minden emberrel rassztól, nemi és vallási identitástól függetlenül.

Az ötödik szint a narancssárga, racionális, modern

Ezen a szinten kerültek először előtérbe az egyetemes emberi jogok a történelem során. Az előző szakasz konformista-kollektivista szerepét meghaladva felmerül az önreflexió, és a globális világkép.

Ezt a fejlődési lépcsőt a kiválóságra, jó eredményre, érdemre, teljesítményre és haladásra irányuló késztetés jellemzi. Ennek ikonikus termékei a kapitalizmus és a multinacionális nagyvállalatok.

A szerző szerint az Európai Unió remek példája ennek a világképnek, amelyben az emberek - elvileg - elmozdulnak a „csak én és az én nemzetem szemben mindenki mással” etnocentrikus beállítódás felől a világcentrikus egyesülés felé, amelyben minden nemzet egyetlen integráló esernyő alatt gyűlik össze.

Ez az új korszak a felvilágosodással köszöntött be néhány száz évvel ezelőtt, és elhozta a rabszolgatartás végét, a képviseleti demokráciákat, a polgári jogokat és egyebek mellett a feminizmust.

A hatodik szint a pluralista, zöld, posztmodern

Ez a történelmi korszak a 60-as évek diáklázadásaival jött el és tovább vitte a felvilágosodás alatt elindult kezdeményezéseket. Kibontakozott a feminizmus munkahelyi és személyi szinten, komoly nemzetközi környezetvédő mozgalmak jöttek létre, kialakult a multikulturalizmus.

A zöld szinten lévők hisznek abban, hogy minden ember teljes mértékben egyenlő, és hogy egyik kultúra sem feljebbvaló a másiknál. a legtöbb civil szervezet ebben a fejlődési szakaszban van.

A posztmodern gondolkodás szerint minden hierarchia szigorúan tabu. Partnerségi alapon működő társadalomra van szükség, amiben mindenki egyenlő.

A svédországi tapasztalataim is alátámasztják, hogy az ilyen társadalomban még a kiválóság és a kiemelkedő teljesítmény is gyanús. Azt hiszik, hogy ha valakit jobbnak, magasabb rendűnek vagy sikeresebbnek ítélsz meg másoknál, akkor elnyomóvá válsz ezzel.

A megbeszéléseket nem akkor tekintik sikeresnek, ha bármiféle eredmény születik, hanem amikor mindenki lehetőséget kap arra, hogy megossza a nézeteit a többiekkel. Általában ez megy a végtelenségig és tettekre ritkán kerül sor.

Hogyan lehet szintet lépni?

A wilberi fejlődéselmélet szerint akkor vagyunk képesek a következő szintre lépni, amikor kívülről tudjuk már szemlélni a korábbi értékrendünket, viselkedésmintáinkat. Minden szint teljes egészében magában foglalja az alacsonyabbat.

A legjobb analógia erre a részecske-atom-molekula-sejt felépítése. Tehát minden új fejlődési szakasz meghaladja és magába foglalja az elődjét, ám hozzá is ad valami újat. Így az új szint nagyobb, szélesebb és magasabb lesz.

Ez a „meghaladás és magába foglalás” jellemző tehát az egyének és a társadalmak fejlődésére egyaránt. A folyamatba persze könnyen hiba csúszhat. Ha a meghaladás nem sikerül teljes mértékben, akkor az egyén megreked az előző szinten, fixálódik, függővé válik azzal kapcsolatban.

Amennyiben a magába foglalás lesz sikertelen a fejlődés során, allergia alakul ki az alacsonyabb szint megtagadott és nem kívánt aspektusaival szemben. 

Mi a helyzet a 2010-es évek végén?

Miközben Svédországban a szociáldemokraták 20. századi erőfeszítéseinek köszönhetően egy olyan társadalom alakult ki, ami leginkább a zöld szintnek felel meg; Magyarországon a trianoni tragédia és két világégés után tombolt a kommunista diktatúra, ami a borostyánsárga negyedik szintnek felel meg.

Ahogy a 80-as évektől kezdve megnyíltak a nyugati határok az addig ideológiailag és fizikailag elzárt magyarok előtt, egyre világosabb lett minden honfitársunknak, hogy jó lenne a „nyugat”-hoz tartozni.

Valószínűleg kevesen voltak tudatosak arra, hogy ez egy narancssárga szintre való fellépést jelent; inkább az életszínvonal, a gazdagság, a szabadság volt az, amit megkívántunk a bécsi Gorenje fridzsider és Milka csoki beszerzőtúrák során.

Emlékeim szerint a 90-es évek budapesti (magyar?) eufóriájában - ami engem is magával ragadott - sokan elhittük, hogy nem csupán szintet fog lépni a magyar társadalom, hanem még meg is előzhetjük a nyugatot azáltal, hogy az ő hibáikból tanulva meghaladjuk őket. 

A 2000-es évekre sajnos egyértelművé vált a csalódásunk. A kapitalizmus díszletei felépültek ugyan Magyarországon, de a fixáció a korábbi diktatórikus berendezkedéshez megmaradt a felszín alatt.

Ráadásul a magyar társadalom képtelen volt megszabadulni az uram-bátyám rendszertől, a mutyitól, a protekciótól és a durva mértékű korrupciótól. Soha nem alakult ki igazi verseny az üzleti életben.

A rendszerváltás nyertesei azok az egykori potentátok lettek, akik közel voltak az állami vagyonhoz a privatizáció éveiben, illetve az e csoporthoz közel álló bűnözők, akik elvégezték a piszkos munkát (lásd például az olajszőkítést).

A valódi, globális porondon is elismert teljesítményre allergiásak lettünk, mert sosem sikerült ezt az értékrendet a társadalmunknak magába foglalnia. 

A 2008-as gazdasági válsággal, és a NER 2/3-os győzelmével be is zártuk a kaput a narancssárga, modern társadalom felé vezető úton. Itt lehet vitatkozni azon, hogy vajon visszaléptünk-e a borostyánsárga abszolutista szakaszba, vagy sosem mozdultunk el onnan, de ez most részletkérdés.

A lényeg, hogy ahogyan egy elektron nem érti annak az organizmusnak a mibenlétét, aminek a részét képezi, ugyanúgy a magyarok nagy része sem érti a svéd társadalom pluralista, posztmodern értékrendjét.

A magyar állami propagandagépezet rengeteg erőfeszítéssel sikeresen elérte, hogy állampolgárai rettegjenek az ismeretlen, érthetetlen skandináv berendezkedéstől.

Egyéni szinten sokszor tapasztalom - nem kizárólag magyar, hanem - bármely kelet-európai svédországi bevándorlóval való beszélgetéseim során, hogy nem bírják megemészteni a svédek egyenlőségre való törekvését.

Mi hozzá vagyunk szokva a hatalmi hierarchiákhoz, nem vagyunk képesek úgy látni a világot, hogy minden kultúra vagy társadalmi csoport egyenlő. ráadásul pánikolunk, hogy mi lesz, ha elveszítjük a nemzeti hovatartozásunkat, hiszen a törzshöz való tartozás a legfőbb érték. Mindenki tudja: „itt élned, halnod kell”.

Az már nem fér a fejünkbe, hogy minden létező mutató és szubjektív megítélés szerint a svéd társadalom, az ország valahogy sokkal jobban teljesít a mi kis szeretett, lángoktól ölelt hazánknál.

Erős allergiás reakcióink keletkeznek, vakargatjuk magunkat és svéd nemzethalált vizionálunk, illetve magyar világmegmentést. Akit ez megnyugtat, az csak nyugodtan ringassa magát ebbe az álomba, de a fenti fejlődéselmélet szerint minden bizonnyal fordítva ül a lovon.

Persze a - bezzeg - svédek sem tökéletesek, hiszen a zöld szint magában rejt néhány csapdát. A posztmodern világkép legnagyobb önellentmondása, hogy szerinte „nem létezik egyetemes igazság” és ez a szemlélet egyetemesen igaz.

Kijelentik, hogy az ő nézetük mindegyiknél magasabb rendű, azonban azt is vallják, hogy egyik kultúra sem feljebbvaló egy másiknál.

Svédországban például a harmadik világból érkező menekültek / bevándorlók / migránsok (a számodra szimpatikus megfogalmazás aláhúzandó) által képviselt - jobbára borostyánsárga - kultúra kezelhetetlen.

A posztmodern értékrend szerint ugyanis a svédek abban hisznek, hogy egyetlen kultúra sem magasabb rendű vagy jobb a többinél, miközben a bevándorlókat a svéd társadalomba integráló törekvések során abból a feltételezésből indulnak ki, hogy a saját értékeik valamiképpen jobbak és magasabb rendűek, mint azoké a kultúráké, akiken segíteni igyekeznek.

(Ez a hozzáállás szerintem tökéletesen tetten érhető a magyar népesedést ösztönző új programok elleni svéd kirohanások terén is.)

A megfejtés

A fejlődéselméleti kutatások egyik fontos eredménye, hogy a fejlődési szakaszok/szintek felgyorsíthatók ugyan, de át nem ugorhatók. Nem lehet őket megkerülni, hiába is szeretnénk. 

A másik fontos üzenet a zöld szinten lévő pluralista, posztmodern társadalmaknak és szervezeteknek, hogy két különböző típusú hierarchia létezik.

Az elnyomó és zsarnoki uralkodási hierarchiák jellemzője, hogy minél magasabb szinten állsz, annál több embert uralhatsz és nyomhatsz el. A svédek - hasonlóan más zöldekhez - rettegnek ettől a berendezkedéstől és mélyen megvetik. 

Azt viszont nem látják, hogy van egy úgynevezett növekedési hierarchia is. Ebben a rendszerben minél magasabb szinten állsz, annál befogadóbb, törődőbb, szeretőbb és átölelőbb vagy. Ez tökéletes ellentéte a zsarnoki és elnyomó magatartásnak. 

Jó hír, hogy ha a hatodik szinten állva észrevesszük, és tudatossá válunk erre az önellentmondásra, akkor már szintet is lépünk és elérjük a mai világban ismert legmagasabb fejlődési lépcsőjét, amit türkizkék vagy teal színnel jelölnek.

Korábban készítettem egy podcastot, amelyben a szervezetek hierarchiájáról beszélgetünk. Ebben egy gyakorlati példán keresztül megvizsgáltuk hogyan működik egy teal (türkizkék) szervezet, és végigvettük a különböző színekkel jelölt szintek sajátosságait.

Ha érdekel részletesen Fredric Laloux Reinventing Organizations című 2016-ban megjelent könyve (magyar kiadás: A jövő szervezetei), ami egy Ken Wilber integrál szemléletére rímelő koncepció, akkor itt olvashatsz róla egy összefoglalót.

(Fotó: pixabay.com/lenalindell)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.