Az amerikai álom elérése Magyarországról indulva sem elérhetetlen, de ahogyan Sándor írja, nekik például 10-15 évnyi energiába került a kiköltözés és az új élet felépítése és nem kis szerencse is kellett hozzá. A poszt végén ráadásul felmerül egy érdekes kérdés is. (Ismét egy régi szerzővel találkozhattok egyébként, első írása közel hat éve jelent meg a blogon, itt olvashatjátok el.)
„A Határátkelő kérésére ragadtam billentyűzetet. Azt kérte, hogy írjam meg, mi történt az elmúlt pár évben velünk, mióta az eredeti cikk megjelent rólunk.
Nem emlékszem, hogy ténylegesen leírtam a történetünket, ezért röviden összefoglalom az előzményeket.
Egy látogatás…
1996-ban jöttünk az USA keleti partjára látogatóba. Angol nyelvtudás nélkül, mindenféle kivándorlási szándék nélkül.
Három hetet töltöttünk kint egy rokoni családnál, ahol férj-feleség magyar volt, de a gyerekeket már inkább csak angolul tanították. Görcsösen asszimilálódni akartak.
Mivel a beilleszkedésük jól haladt, de nem álltak jól anyagilag, a munka, gyereknevelés jól lekötötte az idejüket. Sok időt töltöttünk a családdal, sikerült belelátni a mindennapjaikba, gondjaikba, örömeikbe.
Sikerült pár kirándulást beiktatni a három hétbe (New York, Niagara, Boston) sok érdekes dolgot láttunk, sikerült összehasonlítani az otthoni életünket az itteni viszonyokkal, de amikor elbúcsúztunk, nem volt szándékunk visszajönni.
…és következményei
Pár hónappal később még egyszer átgondoltuk a helyzetet, és egy újabb rövid látogatás után kiköltöztünk egy nagyon kisvárosi környezetbe. A motiváció leginkább kalandvágy volt, látni akartam, hogy mennyit ér a magyarországi tapasztalat, be tudunk-e illeszkedni, és sikerül-e otthoni egzisztenciát teremteni. Zöld kártya nélkül persze csak rövidtávban gondolkodhattunk.
Én beiratkoztam egy itteni egyetemre, leginkább azért, hogy gyorsabban tanuljak angolul, ezzel pedig együtt járt, hogy több évig legálisan tartózkodhatott itt az egész család.
Végigcsináltam az egyetemet, de egy szerencsés véletlen kellett ahhoz, hogy találjak egy olyan munkát, ahol az alkalmazó cég szponzorált bennünket. A cég egy fémipari gyár volt. A munkához nem kellett egyetemi tudás és nem volt valami fényes semmilyen szempontból, de nem volt más választásunk.
Zöld kártyával könnyebb volt
Vért izzadva végigcsináltam 6 évet a cégnél. Miután megkaptuk a zöld kártyát, már szabadabban kereshettem érdekesebb és jobban fizető állásokat. Hosszú várakozás után, de lassan beindult az itteni karrierem.
Hamarosan találtam egy német céget, ahol minden szempontból jobb körülmények közé kerültem. Nem értettem a minőségbiztosításhoz, de legalább a mérnöki képzettségemet hasznosítani tudtam.
Közben született egy lányunk. Feleségem otthon maradt a gyerekkel, akkoriban még nem dolgozhatott a házastárs egyetemi vízummal, vagy családtagként a H1 vízummal sem.
Szükség is volt feleségem minden energiájára, mert óvoda nélkül, családi segítség nélkül az egy gyerek nevelése is kitöltötte minden idejét. Amikor a gyerek iskolába kezdett járni, feleségem elment az egyik helyi college-ba, hogy újra járja az otthoni iskoláját. Az egészségügyben pont azt a szakmát nem fogadták el, amit otthon végzett és amiben több éves gyakorlata volt.
Az én későn indult itteni karrierem szépen épült. A késői kezdés miatt gyakrabban váltottam munkahelyet, mint itt szokásos, de nem volt időm kivárni az 5-6 éves egy helyben topogást, mielőtt újabb feladatot kaptam volna helyben.
Ha valahonnan jobb ajánlatot kaptam 2-3 éve után váltottam. Maradtam a minőségbiztosításban. Ha hasonló munkakörre jelentkeztem legalább nem kellett túl sokat magyarázkodnom, hogy mihez értek.
A hazalátogatás (hiánya)
Feleségem a gyerekkel évente hazalátogatott, ez pedig nagyon sokat segített a lány nyelvtudásában.
Az első pár év után nekem még mindig annyira kevés szabadságom volt, hogy nem engedhettem meg magamnak a hazalátogatást. Mire feleszméltem, már hét éve nem voltam otthon.
Hét év után édesapám temetésére utaztam haza, de ahogy az várható volt, egy ilyen utazás nem igazán az élményekről szól.
Pár év megint eltelt, mire végre újra haza jutottam.
A Magyarországra utazás helyett inkább az USA-n belül mentünk nyaralni, később pedig, amikor felfedeztük Mexikót, inkább oda jártunk évente egyszer, tengerparti nyaralásra.
A rövidebb utazási idő és az egész éves nyárias meleg miatt a mexikói nyaralások mindig nagyon jól sikerültek. A tengerparti semmittevés annyira hatékony, hogy sokszor már unatkoztam az utolsó napokban.
A gazdasági válság
A gazdasági válság meggyötört bennünket is. Nem vesztettem el a munkám, (barátaink, ismerőseink viszont nagy számban) feleségem viszont nem talált semmilyen állást éveken keresztül, amikor végre végzett az iskolával.
Mire stabilizálódott a helyzetünk, lányom már 16 éves lett, jogosítványt szerzett, és önállósította magát. A high school alatt második osztálytól már egyedül járt haza nyaranta.
Rokonokkal, barátokkal nyaralt Magyarországon és az otthoni szokásos nyaralóhelyeken, Balaton, Horvátország, Olaszország. Barátokat szerzett és mindig jól érezte magát otthon.
Középiskola után a SOTE-ra jelentkezett tanulni, de a jelentkezés évében éppen olyan sokan jelentkeztek a világ minden részéből, hogy egy előkészítő év után tudta csak elkezdeni az egyetemet.
Az viszont gyorsan kiderült, hogy az előkészítő évre nagy szüksége volt, mert pár tantárgyat nem tanítottak az USA-ban az otthon elvárt szinten és módszerrel.
Elértük az amerikai álmot
Összefoglalva, az elmúlt 20 évben elértük azt, amit amerikai álomnak hívnak.
Ház + autó(k) + 2 fizetés + gyermek egyetemen tanul. Amint lehetett, állampolgárságot is szereztünk. Kb. az alsó középosztálynak megfelelő helyen és körülmények között élünk.
Nagyon erős akcentussal, de eléggé érthetően beszélünk angolul mind a ketten.
Mostanra ugyanazokkal a gondokkal szembesülünk, mint az amerikai barátaink vagy kollégáink.
Munkahelyi multikulti
A gondok hasonlóak, mint otthon. Hogyan illeszkedjünk be a munkahelyen, hogyan feleljünk meg az elvárásoknak, hogyan tartsuk meg a munkahelyet, hogyan javítsuk a teljesítményünket, hogyan kezeljük a nehezen elviselhető szomszédot, kollégát, stb.
A legtöbb munkahelyen nagyon sok a külföldi, itt inkább csak érdekesség, hogy valaki magyar a rengeteg indiai, latin, és délkelet ázsiai között. Az egyik munkahelyemen a tulajdonos japán volt, a cég székhelye Észak-Olaszországban volt.
A mi részlegünk egy olasz, francia, filippínó, magyar és második generációs jamaicai srácból állt, aki már az USA-ban született. Ő volt az egyetlen amerikai. Nagyon jól kijöttünk egymással, ha valami nézeteltérésünk volt az az eltérő személyiségből adódott és nem a származásból.
Mostanra beilleszkedtünk az amerikai társadalomba, viszonylag kényelmesen élünk. Vagyont nem halmoztunk. A kiköltözés és az új élet felépítése kb. 10-15 évnyi energiába került. Nagyon nehéz volt a hosszú tehetetlen várakozás az ügyintézésre.
Az, hogy feladjuk, soha nem merült fel, viszont ahogy írtam korábban, eleinte csak rövidtávban gondolkozhattunk. Jókora szerencse kellett ahhoz, hogy eljuthattunk az állampolgárságig.
Anyagilag mostanra jutottunk el újra oda, ahol az otthon maradt egyetemi csoporttársaim tartanak Magyarországon.
Mások a gondok errefelé, de az életünk semmivel nem volt kevésbé küzdelmes mintha otthon maradtunk volna.
Mi legyen majd nyugdíjasként?
Mire eljutottunk a mostani helyzetünkig, el is kellett kezdeni gondolkozni azon, hogy hazaköltözünk-e a nyugdíjas évekre. Itt megélni csak akkor lehet, ha az ember folyamatosan dolgozik, csak a Social Security-ból megélni egyszerűen lehetetlen.
Pár évig ez lesz a kérdés, maradjunk itt annak árán, hogy örökké dolgoznunk kell, vagy menjünk haza és kezdjük újra a re-asszimilációt az otthoni körülményekhez.
A kettőnk Social Security bevétele, egy jó otthoni nyugdíj két-háromszorosának felel meg. Az egészségügy rendszerbe lassan újra befizetők leszünk. Remélem használni még nem kell egy darabig. Ami szolgáltatást eddig igénybe vettünk, azt saját zsebből fizettük, a régi kapcsolatok intenzív használata mellett.
A hazaköltözés nagy dilemma, pár hónapja még úgy tűnt, hogy biztosan költözünk. A novemberi otthonlét alatt viszont egy rövid villamos út elég volt ahhoz, hogy feleségem kijelentse, inkább élete végéig dolgozik, de nem akar újra Magyarországon élni. Ezt inkább csak az kérdés képlékenységének illusztrálására írtam.
Várom a tanácsaitokat. Mi fog a következő 4-5 évben változni? Lesz annyi pozitív változás, hogy újra élhető lesz az ország?”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek