Sok ember életében jön el egy olyan pillanat, amikor úgy érzi, nem lehet tovább halogatni egy sorsfordító döntést, legyen az munkahelyváltás vagy külföldre költözés. Emese életében öt évvel ezelőtt jött el ez a pillanat, akkor vágott bele a határátkelésbe. Nagyon kemény időszakokon ment át, de mostanra sikerült megvetnie a lábát. (A képeket köszönöm neki!)

„Amikor eldöntöttem, hogy nekivágok az ismeretlennek, 43 éves voltam. Volt egy több sebből vérző házasságom, svájci frank hitelem, egy 21 éves lányom, egy 19 éves fiam, és egy munkám, amit imádtam. 

Sokáig ebbe menekültem, próbáltam sikert kovácsolni abban, amiben jó voltam. Szociális területen és Gyámhivatalban dolgoztam köz-, majd kormánytisztviselőként. Emellett kurátora voltam egy alapítványnak, ahol rászorulókat segítettünk. 

Igyekeztem nem tudomást venni a gondjaimról, és úgy élni, hogy a gondok azért vannak, hogy megoldjuk őket. Majd jött egy pont, amikor már rá kellett jönnöm, hogy ez így nem mehet tovább. Volt egy németországi kapcsolatom, akit elkezdtem finoman nyaggatni, hogy tud-e segíteni valahogy abban, hogy kilépjek az engem körülvevő posványból. 

Egy szeptemberi reggelen szálltam fel a vonatra. A lányom hátat fordított, és otthagyott az állomáson, mert nem bírta végignézni, hogy elmegyek. A fiam és a férjem velem együtt sírtak, amikor elindult a vonat. Jelzem, a volt férjem a mai napig a legjobb barátom, 25 év és két közös gyerek mellett nem tudom őt nem szeretni barátként. 

Semmi nem úgy volt 

Amikor kiértem, azzal szembesültem, hogy semmi nem úgy van, ahogy előzetesen beszéltünk róla. Akkor kaptam egy kisebb sokkot. Hiszen a családom várta az anyagi segítséget. Akkor már sem fűtés, sem villany nem volt a házunkban. 

Hónapokig alkalmi munkákat végeztem, ha kellett mosogattam, ha lehetőség adódott, szórólapokat hordtam a legnagyobb hidegben. Amint egy kis pénzem volt, az egészet hazaküldtem az otthoni gondok enyhítésére. 

Közben a fiam szalagavatójára nem tudtam hazamenni, mert nekem nem maradt rá pénzem, a lányom pedig megszakította velem a kommunikációt. A szüleim szerint pedig én kint éltem világom, miközben a gyerekeim otthon nélkülöztek. Kemény időszak volt, de ami elmúlt, azzal már nem foglalkozom.

Hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? 

Pontosan 11 hónap után sikerült elhelyezkednem egy mosodában. Jelzem, soha nem tanultam németül, tehát igen korlátozottak voltak a lehetőségeim. Aki irodai és szellemi munkához van szokva, az talán érti, hogy min mentem keresztül. 

Egy hónapig minden nap sírtam a munkában. Kemény fizikai munkát végeztem, és közben azt kérdeztem magamtól, hogy kerülhettem ilyen helyzetbe? Viszont, az első fizetésemkor elsírtam magam. Aztán a családom is az átutalt összeg láttán. 

Aztán lassan oldódni kezdett a jég. A lányom a barátjával meglepett egy anyák napján, elkezdtem figyelni a gyár működését, szinte magamat szórakoztattam azzal, hogy minden nap valami pluszt figyeltem meg, legyen az ember vagy gép.

Beállítottságom miatt az emberi hozzáállást kezdtem jobban tanulmányozni. Észrevettem, hogy az emberek sokkal nyitottabbak, elfogadóbbak, mint otthon. Nincs megbámulás, kinézés, becsmérlő megnyilvánulások (akkor sem, ha nem beszélem a nyelvet és nem mindig értem, ha mondanak valamit). Végtelen türelemmel fordulnak a másik irányába az itteniek. 

Beilleszkedés 

Számomra a beilleszkedés akkor kezdődött, amikor az utcán a nevemet kiáltotta egy kolléga. Fura volt, hiszen elszoktam attól, hogy bárki utánam vagy rám köszönjön. Nyitottá váltam a más nemzetiségű kollégák iránt, egyre többször vettem részt közös programokban. 

Egy magyar kolléganőm tanácsára elkezdtem utána járni, hogy milyen juttatásokat ad a német állam az itt élő és dolgozó embereknek. Mivel a lányom egyetemista volt, kézenfekvőnek tűnt a családi pótlék igénylése. Ez havi 180 eurót jelentett neki 24 éves koráig, és visszamenőleg másfél évi összeget (attól kezdve, hogy elhelyezkedtem). 

Az adózással kapcsolatban egy magyart céget sikerült megtalálnom. Csak elismeréssel szólhatok róluk. Mindent intéztek nekem - helyettem, elektronikus úton megküldték az iratokat, így visszamenőleg 3 évre sikerült adó visszatérítést kapnom, olyan összegben, amiről otthon álmodni sem tudtam.

Igyekszem jól érezni magam ott, ahol vagyok, és kihozni belőle, amit lehet. Ha megkérdezik, hogy mikor megyek vissza, a válaszom: nem tudom, mit hoz az élet. Nem gondolkozom ezen. 

Érdekel a keleti filozófia, sokat olvasok buddhizmussal kapcsolatos könyveket. Próbálom az ott megismert metódusokat átkonvertálni a saját életembe. Nem foglalkozni azzal, hogy mi volt, és nem a jövőt fürkészni. 

Természetesen nagyon hiányzik a családom, a barátok, az otthoni kulturális miliő. Ha otthon vagyok, igyekszem valami lelki és agyi feltöltődést keresni, minőségi időt tölteni a számomra fontos emberekkel.

Mai napig a mosodában dolgozom, már sokkal könnyebb munkát végzek, és szinte mindenkit ismerek. Már megértetem magam a német anyanyelvű munkatársakkal, és tudunk együtt nevetni, poénkodni... németül...! Már rám bízzák az új kollégák betanítását és tudok önállóan, számítógéppel német nyelven dolgozni. Számomra ez a nagy kihívás. 

Merre tovább? 

Nem tudom, hogy merre visz az élet, nem tudom meddig fogok itt élni. Most 48 éves vagyok, és még mindig nem érzem az, hogy teljes lenne az életem. Elfogadom azt, amit az élet hoz, természetesen úgy, hogy teszek a változásokért én is. Nem siránkozom, teszem a dolgom.

Az élet tartogat meglepetéseket. Ha az előre visz, még akkor is, ha félünk az ismeretlentől, szerintem érdemes belevágni. Szokták mondani, minden csoda 3 napig tart. Az ellenzők véleménye akár irigységből, akár saját tehetetlenségéből adódhat. El lehet rajta gondolkodni, de szerintem mindenki csak maga ismeri a saját életét, korlátait, bátorságát. 

Nem bántam meg, hogy így döntöttem, az idő szépen lassan igazolja is ezt. Vallom, csak saját magunk vagyunk önmagunk ellenségei. A mottóm pedig: Minden rendben van!!!!”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.