Zanzibár azért nagyon nem számít átlagos határátkelő célországnak, nem csoda, hogy a mai poszt szerzője, Hajni és párja is alaposan megfontolták, amikor felmerült ott egy munkalehetőség. Aztán úgy döntöttek, kipróbálják és pár hónap elteltével úgy tűnik, nem bánták meg. (A képeket külön köszönöm neki.)

„Egy kelet-afrikai szigetről jelentkezem ezúttal, Zanzibárnak hívják, és meglepően közismert a magyarok körében (is). Bevallom, én valójában csak akkor néztem utána igazán, hogy hol is van, milyen is a hely, amikor visszaírt az itteni divecenter az elküldött önéletrajzom alapján.

Nyilván hallottam már a nevét korábban, de nem voltam benne biztos, hogy inkább azt a feledhető kis popbandát juttatja-e eszembe a kilencvenes évekből, vagy egy trópusi szigetet.

Szóval az elmúlt hét évben búvároktatóként keresem a betevőre valót, és bár már összesen tizennégy éve élek külföldön, úgy tűnik, valójában csak négy éve kalandozom igazán.

Persze kinek mi a kaland? Nekem az, hogy elköltöztem Magyarországról Olaszországba, majd később Gran Canariára, igazából nem kaland volt, és nem utazás, csak költözés, áttelepülés, vagy valami ilyesmi, ami teljesen beleférhet akár egy konformista életképbe is.

Nem akarózik épeszűen gondolkodni

Aztán amikor már három éve dolgoztam ugyanazon a búvárbázison Kanárián, és mindenki mondogatta, hogy menni kell, trópusi tengerben merülni, világot látni, hisz ez is az egyik nagy előnye ennek a szakmának, akkor egy idő után beérett a gondolat, és nekikezdtem önéletrajzokat küldözgetni a túlpartra, és azóta egyre nehezebben hagyom ezt abba, bár kétségkívül mostanában kapott el a gépszíj talán leginkább.

Valahogy most egyáltalán nem akaródzik megállni, vagy visszatérni, vagy épeszűen gondolkodni és tervezgetni az okos kis jövőmet. Mindegy, nem kell ezen nagyon aggódni, majd elmúlik ez is, biztos (ha meg mégsem, akkor majd így telik el ez a kis életem már, körbe-körbe a Földgolyón).

Szóval az elmúlt pár évben volt egy hosszabb szezon a Karib-tengeren, egy fél éves Horvátországban, nyolc hónap Thaiföldön, és most megérkeztem ide, Mama Afrika nem is olyan gyöngéd kebleire.

Szerelem első látásra - fenntartásokkal

Hát akkor Zanzibár. Amikor elkezdtem az interneten kiművelni magam a helyet illetően, akkor szinte szerelem első látásra érzésem volt - bizonyos fenntartásokkal azért persze.

Ez mindig több lépcsős folyamat, amikor először visszaír egy bázis az önéletrajz után, akkor általában felületesen, de azért lényegre törően utánajárok, mégis milyen a hely (főleg a közbiztonságot vizslatom, öldökölnek-e, és van-e ezer halálos betegség a környéken), és ha nagyon para, akkor már eleve lehet nekik írni, hogy bocsi, időközben nem aktuális a munkakeresésem.

Így esett már áldozatul pár elsőre igazán jónak látszó, ám közelebbről megvizsgálva számomra félelmetesen élhetetlennek tűnő hely.

Nos, röpke kutatás után Zanzibár abszolút nem látszott ebbe a kategóriába tartozni, így elkezdődtek az interjúk, és azzal párhuzamosan az egyre tüzetesebb vizsgálat.

A legfontosabb ilyenkor mindig, amire időben rá kell(ene) készülni, azaz: -van-e kötelező oltás? –kifizethető-e oda a repjegy? (Kb. 2 hónapunk volt az indulásig, az első beszélgetéstől kezdve.)

Minden más ezek után következik, például milyen nyelven beszélnek ott, bonyolult-e a vízum, jó-e a kaja, mik a híresebb látványosságok, szakmai fórumok, hogy milyen a szitu a víz alatt, stb.

Utolsó körben blogokat olvasgatok, fotókat nézek, és csorgatom a nyálam, ez már csak afféle hergelési időszak, hogy sikerüljön magamat borzasztóan belelkesíteni, ugyanis a gugli fotók legtöbbje nyilván az irreálisan gyönyörű helyeket mutatja, szóval annak alapján szinte bármely helyért meg lehet őrülni…

Az első meglepetések

Lényeg a lényeg, augusztusban leszálltunk a repziről Zanzibáron. Ja igen, ez egy dupla pozíció, így a barátommal közösen kaptuk meg, managelni egy pici bázist, míg a tulajok elutaznak, fél évre.

Az első meglepetés az volt, hogy jé, nincs is olyan forróság, mint vártuk! Kanáriáról jöttünk, ahol tombolt a nyári meleg, itt pedig az egyenlítőtől délre épp a tél végét kaptuk meg, ami nappal 28, hajnalban olykor 24 fokot jelentett.

A víz is meglepően hűvös volt (26 fokos), másnap már merültünk is. Na, hát új főnökeink vártak ránk a reptéren, ahova 22 órás több átszállásos utazással érkeztünk, de nem voltunk vészesen fáradtak, az egész út flott és izgalmas volt, mondhatnám, pont kellemes hosszúságú utakkal és szünetekkel.

Bevágódtunk a kocsijukba, és elindultunk a szállás felé, ami másfél órányira volt a reptértől, de mivel megálltunk itt-ott vásárolni, velkám kókuszt inni, stb, így beletelt vagy két és félbe, és a végére már baromira vártuk, hogy odaérjünk.

Amikor lekanyarodtunk a főútról, és rátértünk a hepehupás földútra, akkor picit meglepődtünk, és ez a meglepett zavar csak fokozódott, amikor megálltunk a ház előtt, ami siralmas szeméthalmok után következett, de udvariasan mosolyogtunk, volt már rosszabb is.

A kerítés mögött a ház maga viszont fényűző luxusnak tűnt a kinti környezethez képest, és azt mondták, a part itt van egy percre. Naplementéig még volt egy óra, így mondtuk, menjünk le gyorsan megnézni (így az is rögtön kiderült, hogy a keleti parton lakunk, hehe), de azért a fehér homokos türkiz víz, meg a helyi kis bár ízléses színes, nagyon afrikai berendezése, és a hideg sör kicsit helyrerázta az első benyomásokat.

Megszokni a csóróságot

Másnaptól elkezdtünk melózni, a főnökök megmutattak mindent, és két hét múlva leléptek, azóta pedig sikerült megszokni a hihetetlen mocskot, szemetet, csóróságot, és helyettük már leginkább csak a szépet látom, vagy legalábbis egyre ritkábban döbbenek le az efféle apróságokon.

Persze azért még van egy-két alkalom, amikor felhorkanok, de egy átlagos utca, amit elsőre sehogyan sem tudtam utcának látni, már nem akaszt ki.

Szóval elsőre nem igazán éreztem itt jól magam, hiába gyönyörű paradicsomi a hely (mert tényleg az, képeslapos maldívi szépség).

Közrejátszott ebben a sok gyomorprobléma is, amit az itteni új kórokozók kreáltak, igaz, viszonylag sokat utaztam már, de eddig mindig megúsztam, így nem is számítva ilyesmire, az első naptól utcai koszos kifőzdékben ettünk. Ez hiba volt.

Másrészt az ázsiai, és kanári emberek mosolygós kedvességéhez képest nagyon mufurcnak látszottak a helyiek. Később észrevettem, hogy csak kevésbé kezdeményezők, viszont amint én szóba állok velük, egyből tök kedvesek lesznek.

A meló jónak tűnt, és a főnökök jófejnek, egyből éreztük, hogy hasonlóak az elveink, biztonság és ügyfélkezelés szempontjából, így azt gondoltam, azért csak ki lehet itt bírni majd azt a fél évet valahogy.

Valami megváltozott

Aztán eltelt két hónap, és valahogy minden megváltozott. Már nem lettünk betegek hetente. Már nem tűnt siralmasnak az utcakép. Hirtelen sikerült a helyi kollégákkal is olyan viszonyba kerülni, ami barátinak mondható.

Megtaláltuk a néhány nekünk való helyet, kaját, és italt, és valahogy elkezdtem élvezni az egészet. Sokat nevetek (gyakran a helyiekkel együtt is) az afrikai nyűgös életen.

Mert az tény, hogy itt nem könnyű az élet, és hosszútávon szerintem nem is való európai embernek, de ugyanakkor az egyszerűség, a problémákat mindenáron megoldani akarás, a helyiek kitartása igazán átformálja a nehéz helyzetekhez való hozzáállásomat. Itt még szerencsésebbnek érzem magam, mint valaha!

Ha látok egy embert, a biciklije kormányán szállítani egy akkora dézsát, amitől nem lát ki előre semennyit sem, mégis megy tovább rendületlenül, akkor muszáj nevetni, és ő is nevet, tudja, hogy abszurd, amit csinál, de muszáj elvinnie a dézsát, és hát ez van, biciklije van. Szerencsés, mert van biciklije!

Csodálatosnak tartom amúgy a helyiek jókedvét és erejét, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy Afrikához képest valójában ők is tényleg szerencsések. Nincs háború, nincs éhínség, van víz, van iskola, alig vannak súlyos betegségek, tulajdonképpen teljesen jó nekik.

A gyerekek szuper édesek, és őszinték, nyoma sincs rajtuk a felnőttek tartózkodó (néha irigységet sugalló) magatartásának a fehérek felé. Az ételek finomak, ha már tudod, hogy mit hol érdemes enni.

Az élővilág, a partok csodásak, a merülések kiválóak, és a helyi kultúra sokszínűsége rengeteg felfedeznivalót rejt magában! (Ez utóbbira valószínűleg egy több éves kutatás sem lenne elég, olyan mélyen és szövevényesen fonódott egymásba az afrikai törzsi hagyomány az arab, muszlim, indiai és egyéb szokásokkal.) A zanzibáriaknak szerintem kifejezetten jó a humoruk, ez sokat számít.

A házak legtöbbjében (itt legalábbis vidéken, délen) nincsen áram, és víz. De vannak közkutak. Ott fürdetik az utcán az anyák a gyerekeiket, oda járnak az emberek flakonokkal, kannákkal, vödrökkel vízért. Viszik, cipelik haza már 6-7 éves kortól, ki mekkorát bír.

Erősek, egészségesek a gyerekek, holott szó szerint a tehénürülékkel játszanak a porban. Ha egy afrikai kisgyerek tudná, hogy Európában játszótereket építünk a gyerekeknek, valószínűleg a hasát fogná a nevetéstől, hiszen nekik minden játszótér.

Felmásznak, leesnek, belecsobbannak óceánba, pocsolyába, mocsárba, megkergetik a tehenet, megkergetik őket a kacsák… Így nőnek fel, folyamatosan segítve a szüleiknek, az életből tanulva az életet.

A nők gyönyörű színes kendőkbe bugyolálva a házuk előtt ülve válogatnak magokat, tengeri algát, botokat, fonják a kókuszháncsot, csinálják, ami épp adódik.

A gyerekek körülöttük rohangálnak mezítláb, egyéves kortól önállóak szinte, mászkálnak a partra, a bozótba. A kétévesekre az ötévesek vigyáznak, és így tovább.

Napnyugtára mindenki hazaér, a férfiak a melóból, vagy halászatból, a gyerekek a játékból. Kiülnek a ház elé, ha nincs hova, a földre, a porba, és esznek a kis tálkáikból, kézzel, boldogan. Minden nap vegyesek az érzelmeim, egyszer irigylem az egyszerű kis életüket, egyszer meg végtelenül sajnálom őket érte.

Félidőben

Most vagyunk a szerződési időszakunk felénél, időközben megjött a nyár, meleg is lett, talán picit túlzottan is, újabban már csak két ventilátor mellett tudunk aludni...

Túl vagyunk egy pár nyavalyás időszakon, és sokkal több csodálatos eseményen is.

Rengeteget úszunk delfinekkel, hihetetlen fényszennyezés mentes csillagos égboltos éjszakáink vannak, izgalmas és átláthatatlan bürokratikus, vagy fizikális csapdákat oldunk meg (vízumok, elsüllyedt hajók, stb), és mindeközben a harcos ügykezelés során egészen jó visszajelzéseket kapunk a vendégektől, úgyhogy tulajdonképpen sikerélményként élem meg az itteni életünket.

És mindezek mellett nagyon boldog vagyok, hogy végülis eljutottam Afrikába, ez egy olyan kontinens, amit így is úgy is muszáj látni egyszer (persze melyik nem ilyen?). A hogyan továbbról most inkább nem ígérnék semmit, vannak tervek, de még nem tisztultak le, majd egy pár év múlva talán újra jelentkezem!”

Ha tetszett a poszt és szívesen olvasnál még Hajniék kalandjairól, akkor irány a blogja!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.