A szégyen és a félelem furcsa dolog, sokszor olyan helyzetekben jön elő az emberből, amikor semmilyen oka nincs rá. Akadnak, akik folyamatosan attól félnek, hogy kiderül, nem elég jók abban, amit csinálnak – minden ok nélkül. Hogyan kapcsolódik mindez a határátkeléshez? Rögtön kiderül!

Van-e bármilyen kapcsolat a külföldön élés és azon kellemetlen érzés között, amit szégyennek nevezünk? A kérdés nem nekem jutott az eszembe (mi több: eszembe sem jutott volna), hanem egy spanyol szakembernek, aki sokat foglalkozik határátkelők lelki problémáival. 

Celia Arroyo gyakorló pszichoterapeutaként mindig is érdeklődött a téma iránt és ez az érdeklődése csak fokozódott, amikor határátkelőkkel kezdett foglalkozni, mert azt vette észre, hogy a téma egyre gyakrabban jelent meg a páciensekkel folytatott beszélgetéseiben.

Aztán feltette magának a kérdést: van-e valamilyen összefüggés a kivándorlás folyamata során tapasztaltak és a szégyenérzet aktivizálódása között? A szégyen közeli kapcsolatban áll olyan érzésekkel, mint a bizonytalanság vagy az alacsony önbecsülés, amivel időnként mindannyian szembenézünk és persze nagyrészt megtanuljuk kezelni. 

Hatalmas teljesítmények és mégis… 

A szégyennek persze sok típusa van, ami mindegyikben közös az az, hogy olyan érzésről beszélünk, amitől alkalmatlannak, másoknál kevesebbnek érezzük magunkat, vagy úgy érezzük, nem érdemeljük meg, hogy jó dolgok történjenek velünk. 

„Olyan emberekkel dolgozom, akik számomra elképzelhetetlenül komoly dolgokat értek el: külföldön élnek és dolgoznak, doktori disszertációkat írnak más nyelven, hatalmas multinacionális vállalatoknál vezetnek csapatokat… mégis sokszor azzal a félelemmel élnek, hogy egyszer valaki rájön, hogy voltaképpen alkalmatlanok arra, amit csinálnak, esetleg az elvártnál kevésbé bátrak vagy intelligensek” – írta cikkében Celia Arroyo.

Ezek az emberek attól félnek, hogy egyszer valaki rájön, hogy voltaképpen kamu az egész, érdemtelenek a sikereik - miközben a teljesítmény, amit letesznek az asztalra, valódi. 

A gyerekkorban ered 

Nyilván mindenki találkozik az élete során a szégyenérzettel. „A szégyen a kis hang, ami azt suttogja neked, hogy valami nem stimmel veled. Különbözik a félelemtől és a bűntudattól, bár a három érzés gyakran együtt jár” – fogalmazott a pszichoterapeuta. 

A szégyenérzet a kora gyermekkorból eredeztethető, amikor úgy érezzük, a szüleink nem értékelnek eléggé. Nem kell nagy dolgokra, megszégyenülésekre gondolni, elég pár apró jelzés arról, hogy nem tartanak elég okosnak, jónak, szépnek… És akkor mondjuk az iskolai zaklatásról még nem is beszéltünk. 

Mindegy, nem akarom ebbe az irányba elvinni a posztot, de ennyit azért érdemes volt leírni, mert kapcsolódik a külföldi élethez és munkához. 

Kijavított nyelvhelyesség és kiejtés 

Celia Arroyo felhoz egy esetet, amikor az egyik páciense komolyan fontolóra vette a felmondását, mert úgy érezte, képtelen megfelelni a munkájának és az azzal járó felelősségnek. 

Külföldön dolgozott, ahol nem az anyanyelvén kellett jelentéseket írni, összehangolni a kollégák munkáját, akik ugyan szakmailag nem voltak olyan képzettek, mint ő, de állandóan kijavítottak a nyelvi hibáit és a kiejtését. 

Amikor kicsit a dolog mélyére néztek, előjöttek még diákkorban szerzett rossz tapasztalatok és a család által elvárt tökéletesség. 

„Ők jobbak nálam” 

Celia Arroyo szerint bizonyos élethelyzetek előhozzák, reaktiválják a gyermekkorban megtapasztalt szégyenérzetet és komoly szenvedéshez vezethetnek. Az egyik ilyen élethelyzet a határátkelés. 

A szégyenérzet egyik előidézője ugyanis az, amikor másokkal hasonlítjuk össze magunkat, mire képesek ők és mire nem vagyunk képesek mi, illetve „ők jobbak nálam”. 

Márpedig egy határátkelő kénytelen az anyanyelve helyett egy tanult nyelven kommunikálni (amiben nyilván nem lehet olyan jó, mint a helyiek), miközben bele kell helyezkednie egy általa kevéssé ismert szociokulturális keretbe, ahol elég könnyű tévedni, ezáltal pedig megszégyenülni vagy (ami szinte mindegy is) úgy érezni, hogy megszégyenülünk. 

Egy határátkelő ugyanis külföldön óhatatlanul olyan élethelyzetekben találja magát, amelyekben nem tud úgy teljesíteni, mint egy helyi; olyan helyzetekben, amikor esetleg nem tud megfelelni a társadalmi szokásoknak (például mert nem ismeri azokat) – mindez pedig életre hívhatja a fent emlegetett korai szégyenérzetet. 

A gyermekkorban kifejlődött szégyenérzetet ugyanis egyfajta védekezőmechanizmussal fojtjuk el, tanulunk meg együttélni vele. A határátkelés ezeket a mechanizmusokat boríthatja fel. 

Aztán persze (és ezt már én fűzöm hozzá laikusként) egy idő után a legtöbben elhisszük magunkról, hogy alkalmasak vagyunk arra, amit csinálunk, beilleszkedünk az adott társadalomba, megtanuljuk a szokásokat és éljük az életünket. 

Ti éreztetek valaha hasonló szégyent a határátkelés során?

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.