Ha jól számolom, hat országot ölel át a mai poszt, ami egy nyári autós kalandozás története. És tényleg kalandokkal teli volt Alma és családja minikörútja tele jó és kevésbé kellemes élményekkel.
Mi az a tárgy, amit semmi pénzért nem hagynál hátra, amit magaddal vittél Magyarországról vagy mindenképpen hazavinnél? Fotózd le és írd meg a történetét, miért fontos, mit jelent neked! A fotót és az írást a hataratkeloKUKAChotmail.com címre küldd!
Kilátás a svájci apartmanból
„Mikor tavalyi európai körutunkat sebtében megterveztem Nizza, mint az álmok városa tűnt fel előttem. Sétálni fogunk az Angolok sétányán, eszünk egy virágkehely alakú fagyit a főtéren, valamelyik múzeumba is elmegyünk – ehelyett összeszorul a gyomrom, ha csak rágondolok kirándulásunk első napjára.
Az első 24 óra annyi csalódással és traumával járt, hogy még rágondolni is rettegek legottan…
De hát miért pont Nizza?
Mert ott meg nem jártunk.
Mert rengeteg kirándulásnak lehet a kiindulópontja bármely égtáj felé indulnánk is, és a legfőbb ok, hogy kedvezményes repülőjegyünkkel csak akkor szállhatunk be, ha van szabad hely. Mivel a párizsi járatok eléggé telve voltak, Nice – ahogy a franciák hívják – kevésbé volt rizikós e szempontból.
És igen – amikor a katari légitársaság járatán ülve megpillantottam az Azúr Partot, megdobbant a szívem és egy kicsit könnyeztem is. Francia és irodalmi tanulmányaim során annyi csodálatos dolgot hallottam e környékről és annyi szépséget, varázst képzeltem bele, hogy biztosan csalódott lettem volna valamilyen szinten, ha nem is lettünk volna szemtanúi bizonyos dolgoknak.
Épp hogy kiléptünk a repülőtér ajtaján egy buszpályaudvarra, azonnal visszazavartak mindenkit. Bombariadó, gazdátlan csomag, vissza mindenki. Hát ilyen nincs – füstölögtem magamban. Éppen hogy megérkeztünk… Szerencsére csak az ijedtség volt nagy. Kocsibérlés és irány a szálloda a külvárosban.
Az első nap nehézségei
Mikor megpihentünk, este elindultunk kocsival felfedezni Nizzát. De nem tudtunk sétálni az Angolok sétányán, sem a főtéren nem fagyizhattunk, mert egyszerűen a belvárosban sehol egy parkoló.
Egyre frusztráltabban és éhesebben keringtünk a városban, míg végül néhány török étteremtől kb. száz méterre, a Gambetta negyedben találtunk egy parkolót. Ahogy kiszálltunk, egy fiatal férfi sietett el mellettünk egy kicsit idősebb nő meg rohant utána könyörögve: Várj, várj…
Aztán a török éttermekhez közeledve egyszer csak azt vettem észre, hogy vércseppekbe lépek. A vércseppek egyre kövérebbek lettek és egy bizonyos ponton vértócsává alakultak. Az utca sarkán ült a fiatal férfi, a csuklója felvágva – a nő ölelgette.
Nagyon szörnyen éreztem magam - hogy nem tudok segíteni; hogy nem tanultam meg, miként kell nyomókötést csinálni; hogy nincs nálam egy elsősegélycsomag; hogy ilyen tragédia mellett mégis ennem kellett, mert már az ájulás környékezett.
Mire befejeztük a vacsorát, a fiút is sikerült a mentősöknek annyira stabilizálni, hogy elszállítsák. Többet nem tudunk az esetről. Az újságok nem írtak róla, hiába kerestem a hírt másnap.
Letaglózva nézegettem a vastag pókhálót a kandeláberen és a kövér matrjoska babát az utcán. Akkor még azt hittem, hogy véletlenül egy olyan negyedbe keveredtünk, ahol élnek oroszok.
A baba egy szupermarkethez tartozott. Az eladó csak oroszul beszélt. Megdöbbenve láttam, hogy török tejet árulnak. Pont azt a márkát, amit mi Katarban is iszunk, mióta a szaúdi szomszédok nem szállítanak tejet.
Az első nap Nizzában így szomorúra sikeredett. Még kocsikáztunk kicsit a belvárosban, megbámultuk a Kockafej nevű modern művészeti alkotást, felhajtottunk a Boron hegyre, ahol egy kilátónál sikerült parkolni.
Hallgatni a tücskök ciripelését, ami betölti az egész várost, néztük a Holdat, aminek egész különleges színe volt itt. A természet közelsége megnyugtatta háborgó lelkünket. Sőt, azt a varázst is megtalálni véltem itt, amit előzőleg elképzeltem.
Második nap: irány Monaco!
Másnap reggeli után Monaco felé indultunk. Elhaladtunk egy kertiszobor-lerakat mellett és bizony mondom nektek, a kerti törpék kora lejárt. Újgazdagék piros krokodilt, vízilovat vagy esetleg mozaikmintás kerámia zsiráfot vásárolnak parkjaikba errefelé. Hogy kik is újgazdagék, arról majd később.
Sok zöld, viaduktok, alagutak, csodás látvány. Már majdnem Monacónál jártunk, amikor egy alagútból kiérve hatalmas lángot pillantottunk meg. Nem volt más út, egy-két pillanat alatt el kellett döntenünk, hogy mi a biztonságosabb – gázt adni és gyorsan elhaladni, vagy csak leállni az útszélen és elfutni.
Férjem a gyors elhaladás híve volt. Borzalmas volt, két gyerek hátul, és egy égő, bármikor felrobbanó gépjármű mellettünk… egy újabb alagút előttünk… de megúsztuk. Akadt olyan turista, aki nem volt olyan ideges, mint én. Nyugodtan odasétált a lángoló kocsihoz (aminek a felét már megette a tűz) fényképezgetni.
Monacóban sem találtunk parkolót, így visszafelé vettük az irányt az alsó tengeri úton. Ez is nagyon szép, festői volt. Egy-két helyen sikerült is megállni és egy kicsit fényképezkedni, bámészkodni.
Döntés előtt álltunk: Nizza vagy haladjunk inkább északnak. Végül aznap az időjárás döntött. Majdnem 40 fok volt, és nem erre vágytunk, amikor Dohából elindultunk, hogy hűsöljünk egyet Európában.
Lyon...
Lyon felé vettük az irányt, ami sokáig csak amolyan képletes északi irány volt, mert a GPS útmutatása alapján egyre csak nyugatra haladtunk. Közben szívfájdalommal nézegettem a különleges növényzetű hegyeket és helyeket, melyek meglátogatására nem volt időnk; ciprusok, mandulafenyők és cédrusok - Cannes, Nimes, Avignon.
Milyen kár, hogy az Azúr part időjárásáról szóló leírások nem teljesen igazak! Hogy nyáron sincs túl meleg...
Éjszaka értünk Lyonba - szakadt az eső. Szállásunk az út mentén egy erdő közelében volt. Másnapra biztosan eláll az eső – biztattam magam – és a gyerekeknek beígért túrázás, erdei séta is végre megvalósul. Lehet, hogy túrázunk egyet.
Mikor beléptem az étterembe, hogy megreggelizzek, mindenki feltűnően néma és szomorú volt. A hely tévécsatorna harsogta a híreket: nem túl messze tőlünk tíz táborozó gyereket csapott meg a villám az előző viharos éjjel. A túrázás terve szemerkélő esőben törölve. A villámcsapásban megsérült gyerekek szerencsére mind túlélték.
A felhők fölött mindig kék az ég – tovább haladva északnak, erdők mellett elhaladva többször kiszálltunk, élveztük a friss levegőt, a kövér felhőket, a kellemes hűs időt. Pont erre vágytunk.
Az autópálya mellett kiszámítható távolságokban voltak jó pihenők, benzinkutak. Kicsit kiábrándító volt, hogy szinte mindenhol McDonaldsok várták az éhes utazókat. Nem győztük elhúzni a gyerekeket onnan, hogy együnk inkább egy különleges francia szendvicset a szupermarketből.
...és Metz
Metz városában csodák csodájára még parkolni is sikerült a belvárosban. Igaz, csak meghatározott időre. Tetszett a város, kanálisok, bicikliutak, sok műemlék jellegű épület, gótikus katedrális hatalmas rozettával, Szent István templom (ez egy másik Szent István).
A város főtere
A gótikus katedrális
Voltak jó kis kávézók, quiche-t ebédeltünk. Sikerült is megsértenem egy pincért.
- Milyen hús van a quiche-ben? - érdeklődtem.
- Ez nem hús, természetesen lazac – válaszolta felháborodottan. Utánaolvasva jöttem rá, hogy ez a helyi specialitás, a lazacos, spenótos quiche.
Úton Luxembourg felé
Pár óra múlva már Luxembourgban voltunk. Itt sikerült parkolni. A belvárosban digitális kijelzőkön tájékoztatták az embereket a parkolási lehetőségekről. Vadregényes táj és rengeteg építkezés mindenhol. Egy daruféle szerkezet a magasba emelt bennünket és egy zárt, kerek üvegfalú fánkból csodálhattuk meg a várost.
Leuven
Belgiumba átérve kicsit nyomasztólag hatottak az útmenti óriásposzterek. Mind ugyanazt hirdette (Ne mobilozz vezetés közben), mellettük az előző évi halálos balesetek statisztikája.
Brüsszeltől 20 km-re, Leuven városában megpihentünk pár napot. Bár az első szállás nagy csalódás volt. A Booking szerint ez egy családbarát apartmancsoport, szép kerttel a belvárosban. Majdnem minden stimmelt, csak a családbarát nem.
Jó volt kinyújtózni egy apartmanban a sok francia mini hotelszoba után. A baj csak az volt, hogy a kert tele volt söröző, cigiző munkásemberekkel. Annyira bunkók voltak, hogy odaálltak az ajtónk közelébe, miközben bepakoltunk és gúnyos mosollyal az arcukon bámultak minket.
Gyorsan bezárkóztunk – és mivel 10-kor a zajos kert is elcsendesült, nagyon jót aludtunk az egyszerű, puritán berendezésű, kicsit falusias jellegű szálláson. Másnap az állomáshoz közeli főtéren reggeliztünk, csodás belle epoque paloták árnyékában.
A pályaudvaron volt egy zongora a váróteremben, „Tiéd vagyok” felirattal. Gyermekeink örömmel kalimpáltak rajta és a kedves belga emberek meg is tapsolták őket.
Mindenütt nagyon kedvesek voltak velünk. Mint kiderült egy-két mondatból, néhány idős ember bevándorlónak gondolt. Ismeretlenül is nagyon jó hétvégét kívántak, a gyógyszertárban pedig arról győzködtek, hogy ne adjak pénzt a gyógyszerért, menjek el a szokásos orvosomhoz és ingyen megkapom.
A mini szupermarketben reklám napszemüvegeket kaptak a gyerekek. A négycsillagos hotelben pedig ingyen svédasztalos reggelit. Még a rendőrök is kedvesek voltak Brüsszel belvárosában, amikor a GPS egy tiltott helyre irányított minket.
Brüsszel
Bár meglehetősen fáradtak voltunk, de a belga főváros látványa felemelő volt, a Grand Place tele volt mindenféle európai turistával. Itt hallottunk először magyar szót utunk során. Egy fiatal férfi ingyen ölelést kért egy táblán és mindent áthatott az optimizmus és az együvé tartozás érzése.
Hollandia
Hollandiára egy röpke napot szántunk. Reggel eléggé lehűlt a levegő és döbbenten láttam, hogy az útszéli étteremben begyújtották a kandallót. Augusztusban. Nehezen, de találtunk parkolót egy belvárosi kikötő közelében Amszterdamban.
Ott felszálltunk a hajóra, amiről tetszés szerint fel és le lehetett szállni az egyes állomásokon, de mivel kisebb gyermekünk mély álomba szenderült mindet kihagytuk.
Csak a hajóról néztük a híres Hard Rock Cafét, a sörgyár előtt a hosszú sorokat, Anna Frank házát, a homoszexuálisok holokausztjának emlékművét, a virágpiacot és a sok vörös és fekete téglaházat, melyek oly bizonytalanul állnak már több évszázada a puha, süllyedős talajban.
Még belefért a napba egy északi falu meglátogatása, ahol volt egy szélmalom és egy normális árú étterem. Itt volt utunk legészakibb pontja. Az ezt követő napokban már nyugodtabb tempóban haladtunk vissza Nizza felé.
A megbolondult GPS és következményei
Igaz, elég kalandos volt eljutni a következő szállásra. Ahogy elhagytuk Belgiumot, a hármas országhatárnál a GPS-ünk teljesen megbolondult. Fogalmunk sem volt, merre menjünk, hiába kerestünk térképet, sehol sem találtunk a falusi szupermarketekben. Egyikünk se beszélt németül.
Végül valahogy mégis eljutottunk a Stuttgart közelében lévő szállásunkra, igaz, eléggé elkésve. Előtte azonban egy nagyon undorító dolgot láttunk, amire a tisztaságukról híres németeknél igazán nem számítottunk.
Egy elhagyott autós pihenőben a betonasztalok alatt nyüzsögtek a patkányok. Igaz, szürkület volt, igaz, egy szántóföld közelében voltunk, nem túl messze egy atomerőműtől, de egy életre elment a kedvünk az útszéli, erdei piknikasztaloktól.
A környék egyébként nagyon maradásra csábító volt. Tökéletes tisztaságú (igaz, kissé személytelen) szálloda. Kicsit furcsa volt a Biblia az ágy melletti asztalon. Na jó, próbálkoztak egy kicsit a térítéssel, de különben semmi sem utalt rá, hogy ez valami egyházhoz tartozó hotel lenne.
Az átlátszó fürdőszobaajtót viszont egyáltalán nem díjaztuk, különösen, hogy a WC is ott volt. Nem tudom, miféle új trend ez, de nem csak mi vagyunk ilyen prűdek, többen is panaszkodtak rá.
Viszont mennyire jól esett, hogy hideg citromos vizet kaptunk ingyen, ahogy megérkeztünk, majd másnap reggel a hátizsákos német turisták mind vidáman köszöntöttek, ahogy félálomban a folyosón bolyongtam reggel. Nem tudom, mit gondoltak rólam - lehet, hogy csak látták, hogy ember vagyok.
Valami nyugodt, kulturált előváros volt, ahol jókat lehetett volna bicajozni és sétálgatni, na meg a stuttgarti állatkert hirdetései is marasztaltak. De közben sikerült lecsapnom a Bookingon egy kivételesnek tűnő apartmanra Svájcban.
Svájc
Nem először voltunk Svájcban és láttunk már ott gyönyörű helyeket, de az út Ticino kantonba eszméletlenül szép volt. Tavak, vadregényes hegyek, alagutak. Az utolsó alagút nagyon hosszú volt, a férjem úgy elfáradt, hogy aludt egyet a parkolóban, míg mi megebédeltünk.
Majdnem dobtam egy hátast, amikor megtudtam, hogy a salátabárban megpakolt tányérom 30 svájci frank, de már nem volt mit tenni – fizettem. Minden olaszul volt kiírva hirtelen és az olasz tudásom nagyon hiányos – valamit jól félreértettem.
Svájci reggeli
A szállásunk viszont nem okozott csalódást, mesés volt. Egy kétszintes apartman a hegyoldalban, két terasszal, tóra néző kilátással, mediterrán növényzettel. Az apartman egy patinás szállodához tartozott, aminek a szolgáltatásait is igénybe lehetett venni, ha az ember mászott egy kicsit a hegyen.
Így vált túlzsúfolt autós túránk négy napra igazán gyerekközpontú nyaralássá. Volt túrázás, játék, uszoda és ha belefáradtak a sok jóba, lemehettek a szálloda belle epoque stílusú könyvtárába, ahol gyorsabb volt az internet és érdekesebb a légkör.
Kilátás a teraszról
Itt voltak a legvidámabbak az emberek utunk során. Itt volt az az étterem, ahol lóhúst kínáltak az étlapon, és mi csak néztük – meg az árakat is. Majd leszaladtunk a hegy lábánál lévő mini szupermarketbe és ebédre mélyhűtött készételt vettünk.
Pisa és ismét Nizza
Már csak pár napunk maradt. A kérdés az volt: Velence vagy Pisa. Mindenki Pisára szavazott. Minden szép és jó volt, két napot töltöttünk a ferde torony közelében – az utca másik oldalán az egyetem botanikus kertje vidított fel a forró napokon. Egy hangulatos úton autózva tengerparti strand és kilátó nyújtott valamit a természetből nekünk.
Az utolsó éjjelre Nizzában egy belvárosi szállodában foglaltunk helyet. Már nem az olcsóság volt a legfontosabb szempont, mint az elején, hanem az, hogy lássunk valamit a városból, érezzünk valamit a hangulatból.
Nagyon jó választás volt, bár csak 500 méterre találtunk parkolót. De a belvárosban voltunk, ahol patinás épületek között modern villamos haladt és reggel virág-, gyümölcs- és zöldségpiac volt az utcában pont az orrunk előtt. A reggelit a szálloda utcai teraszán költhettük el.
Csak az zavart kicsit, hogy mi voltunk egyedül nem orosz vendégek. A teraszon ráfújták a gyerekekre a füstöt, szörnyen beszéltek a pincérnővel, aki oroszul válaszolgatott és ugrált nekik. Kicsit az volt az érzésem, hogy Nizza és környéke orosz gyarmat.
Utánaolvasva megtudtam, hogy az Azúr part és környéke már a cárok idején is kedvenc üdülőhelye volt az orosz arisztokráciának. Ezért van az orosz cárnéről utca elnevezve itt, ezért van orosz templom, szupermarket, fodrász, kozmetikus Nizzában.
Több tízezer orosz él az Azúr parton és nem bérből-fizetésből… Egy brit magazin állítása szerint az itt elkövetett bűncselekmények 80 százalékáért vagy az orosz vagy valamelyik szláv maffia felelős.
A Hotel Mirabeau
Brutális betörések, hadsereghez hasonló szervezettség jellemzi őket. Néha a franciák lekapcsolnak egy-egy keresztapát, amire aztán a legfelsőbb orosz vezetés méltatlankodik.
Annak ellenére, hogy sok gazdag ember él itt, maguk a nizzaiak nem tűntek jómódúnak. Az utcai bolhapiacon szegény francia nyugdíjasok árulgatták apró-cseprő tárgyaikat. Teljesen úgy néztek ki, mint a mi magyar nyugdíjasaink.
Az utolsó kalandunk a reptéri biztonsági kapunál volt. Nagyon sípoltam - meg az egyik gyerekem is. Egy afrikai biztonsági alkalmazott nő nagyon durván leszedett rólam egy-két ruhadarabot és nyilvánosan többször is végigtapogatott.
Kissé feldúlva szedegettem össze a ruháimat. Azon nevettünk, hogy utánunk egy lapos kis tini sípolt a kapunál. Spagetti pántos felsőt és tapadós nadrágot viselt. Hova rejthetett volna el bármit is…? De a nő őt is nyilvánosan végigtapizta.”
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: