Kirándulós vasárnap vár ránk, elugrunk a svéd fővárosba, utána elnézünk Moszkvába, majd egy egészen emlékezetes repülőút történetét olvashatjátok, úgyhogy nem is szaporítom tovább a szót.

Mindenhol jó, de a legjobb Stockholm – írja a Luxemb(o)urgból szeretettel blog szerzője, és olvasva a beszámolót akár még hajlamosak is lehetünk egyetérteni vele. Az mondjuk biztos, hogy szuper helynek tűnik.

„Ez a város valami fantasztikus! Annyi nézni- és csinálnivaló van benne (és a környékén), hogy simán két hetet is el lehet ott tölteni, ha az embernek van elég pénze. :D 

Attól függően, hogy melyikünket kérdezitek, óriási szerencsénk / pechünk volt az időjárással - lehet tippelni, melyik narratíva melyikünké: a hőmérséklet mindennap 28-30 fok volt (kivéve talán az első nap, amikor csak 25), szó szerint szikrázó (és alliteráló) napsütés, sehol egy felhő. 

A svédek pedig bekaphatják, olyan gyönyörűek lebarnulva, hogy csak na. Eleve olyan szép egyenletesen barnák, hogy én nem is értem, milyen szisztematikus kintléttel tudják ezt elérni - nyilván a rengeteg biciklizés nem árt. 

De hogy nem égnek le egyáltalán... Na mindegy, szerencsére nekünk is elég jó színünk lett a hét végére, a kollégáim csodálkoztak is csütörtökön. :D  (...) 

Aznap nem csináltunk igazán programot, hanem „csak” besétáltunk Stockholmba - a szállásunk Solnában volt, 7 km-re az óvárostól, másfél órás gyaloglás hivatalosan, de mi kicsit nagy kerülővel mentünk, így volt vagy két óra, mire bejutottunk, plusz közben muszáj volt megállni ebédelni és kávézni. (...) 

Az volt az eredeti tervünk, hogy biciklit bérelünk egy hétre és azzal közlekedünk majd. De a helyszínen kiderült, hogy a hétnapos, Stockholmban és környékén korlátlanul érvényes bérlet negyedannyiba (!) kerül, illetve addigra már az időjárás-előrejelzésen is látszott a kánikula (még az indulás előestéjén is 24-25 fokokat jelzett csak előre), úgyhogy végül nem bicikliztünk egyáltalán. (...) 

Csütörtökön elmentünk a híres-nevezetes skanzenbe, amit minden útikönyv és -beszámoló az elsők között említ mint kötelező látnivalót. Nyitás után kettő perccel már hosszú sorok kígyóztak a bejáratnál, de nyilván ez minket nem tántorított el, és dafke végigálltuk. Érdemes volt. (...) 

Pénteken a svéd királyi család rezidenciájához, a Drottningholm palotához hajóztunk. A palotába magába nem mentünk be, mert mindenki azt írta a neten - meg kívülről is így látszott -, hogy pont úgy néz ki, mint Versailles, Fertőd, Schönbrunn, stb., ha az ember egy ilyet látott, az összeset látta. 

Úgyhogy a parkjában sétáltunk, igazából a hajózás volt az élmény. Ezután pedig... STRAND!!! Sajnos nem a tenger- hanem a tóparton csak, de baromi jólesett a vizet nem csak nézni végre, hanem benne is lenni. 

Szombaton kirándulni mentünk a Tyresta Nemzeti Parkba. Ez volt az egyik legmelegebb nap, úgyhogy jó ötletnek tűnt annyi időt erdőben tölteni, amennyit csak lehet. (...) 

Vasárnap nagy kalandban volt részünk: Angsö szigetére készültünk, ahol szintén egy nemzeti park van.” 

Hogy ott mi történt, azt az eredeti bejegyzésben olvashatjátok el, ahol rengeteg fotót is találtok.

Moszkvai nyaralás 

Nomád Matyitól már megszokhattuk, hogy érdekesnél érdekesebb helyekre látogat el, legutóbb például hat napot töltött Moszkvában és jó szokása szerint meg is osztotta élményeit a blogján.

„Egy igazi nyaraláshoz hasonlóan a moszkvai tartózkodásomat sem zsúfoltam túlzottan tele programmal. Igazából a már régebben bejárt útvonalakon voltam ismét, de ezeken és a barátokkal való sok iszogatáson kívül azért volt egy extra élmény. 

Amit sajnálok, hogy kihagytam a VDNH-t és egy kis metrótúrát (annak ellenére, hogy közlekedés céljából persze sokat metróztam). 

Kora reggeli (05.55) indulás kedvenc lila&rózsaszín légitársaságunkkal, amire végül is megvettem a priority szolgáltatást, mert a sok ajándék miatt két táskával kellett utaznom mindenképp. A korai indulás előnye értelemszerűen az emberi időben való érkezés. 

Vnukovo reptérről a terveim szerint busszal akartam eljutni a metróig (hiszen az közlekedési kártyát így is, úgy is megvettem – kérdés persze, hogy ott érvényes-e vagy az már városon kívülnek számít, ezt nem tudom sajnos), de végül barátaim ragaszkodtak hozzá, hogy az Aeroexpresszel menjek és ők összeszednek a Kijevszkij vasútállomásnál. Ezért előtte lévő nap online megvettem az Aeroexpress jegyet, úgy valamivel olcsóbb, mint helyben. 

A cuccok lepakolása után a lakásban, barátom munkába menet kidobott a Győzelem Parkjánál, ahol pár percet töltöttem csak, mert elkezdett esni az eső, úgy hogy megvettem a már említett közlekedési kártyát és metróra szálltam. 

A Vörös térnél szálltam ki, ahonnan egy kis barangolásra indultam, de nem sikerült azért túlzásba vinni. 

Másnap végig sétáltam a régi és új Arbaton, majd a Vörös térhez közel rápillantottam a Bolsoj-ra (ami pár évvel ezelőtt még fel volt állványozva) és Marx elvtárs szobrára. 

Másnap kora délután a planetáriumban kezdtem. Aztán elmetróztam a Gorkij parkba, ahol csak egy nagyon kicsit sétáltam, mert pont akkor kisütött a nap és izzasztó idő lett.” 

A további napok történetét rengeteg fotóval itt találod. 

Egy egészen különleges repülés története 

Kétfajta ember van: az egyik fél a repüléstől, a másik nem. A Mayree-uh-uh blog szerzője saját bevallása szerint a második csoportba tartozik, pedig azért akadtak érdekes élményei…

„Sosem féltem a repüléstől. Persze zuhanás, vagy még inkább a földhöz csapódás az más tészta, de ahhoz előbb repülni kell. Attól pedig nem félek. 

Emlékszem az első utamra (ki nem? - ördögi vigyor). Az azt megelőző éjjel nem sokat aludtam, minden lejátszódott bennem a Hindenburg katasztrófájától kezdve a Challenger osztódásáig, de nem volt mese, menni kellett. 

Meglepő módon a felszállás után semmi különöset nem éreztem, kivéve azt, hogy ha nem nézek ki az ablakon, akkor szédülök. Így aztán úgy lapátoltam a kaját befelé, hogy közben a homlokom majd kitolta az ablakot. 

Ekkor ettem életemben először füstölt lazacot és olajbogyót. Előbbit azóta is imádom, utóbbit nem nagyon tűröm meg még a pizzán sem, soha nem szerettem meg, pedig lett volna rá időm is, módom is, mondjuk az 5 év alatt, Tunéziában. 

Akkor először két hetet töltöttünk kint, többnyire a Douz környéki sivatagot jártuk, aztán visszafelé a gépen már a szédülésem is elmúlt. Igaz, néha eszembe villant az alattunk vonuló havas hegycsúcsokat és sziklaszirteket figyelve, hogy a seggem és az alant elterülő tájat csak pár milliméternyi alumínium választja el az egyesüléstől. No és közel tízezer méter. 

Ilyenkor kissé ökölbe szorult a talpam, de megnyugtattam magam: szart sem tehetünk itt hátul, a pilótafülke mögött, bízzunk hát a kapitányban. 

Egyszer történt csak meg az évtizedek során, hogy kis időre - finoman kifejezve - odalett a komfortérzetem. Történt, hogy az idő tájt Szíriában dolgoztunk, és a MALÉV (tudja még valaki azt, hogy mit fed a név?) járata este későn indult Budapestről, hajnalban érkezett Damaszkuszba és indult is vissza. 

Így aztán ha jöttem, vagy ha mentem, csak a nagy büdös sötétséget láttam magam alatt. Emellett utáltam éjszakázni is, így üdítő volt látni azt, hogy a szír légitársaság valamikor reggel 8-kor indít Budapestre járatot és délután négy körül vissza. 

Nosza, arra kértem a legközelebbi repülőjegyem, amikor pihire mentem volna hazafelé. Ragyogó napsütésben indultunk a gép felé, tökéletes idő a repülésre. Kissé csodálkoztam azon, hogy vagy túl korán jöttem, vagy túl későn, mert ha jól emlékszem összesen hárman ültünk a buszon és ebbe a sofőr is beleszámítódott. Nofene, még a végén VIP leszek, csak épp senki nem szólt ez ügyben? 

Aztán a kezdeti lelkesedésem kissé alábbhagyott, ahogy egyre távolodtunk a főépülettől és még sehol sem láttam a repülőt, ellenben annál több roncs, kiégett, összecsavarodott, egykor repülő masina mellett haladtunk el. A gondolatot, miszerint ezekből rakják épp össze a gépünket, elhessegettem, ráadásul végre megtaláltuk a magában árválkodó Jak-40-est. 

Beszálltunk, ajtókat becsukták, ejha! Tényleg ketten utaztunk, de volt ott pilóta, másodpilóta, fedélzeti mérnök és két stewardess, talán még vécésnéni is, szóval nem kongott a gép az ürességtől. Mondták, hogy bárhova ülhetek. Szuper. Micsoda meglepetés! 

Hátramentem, gondoltam, hogy ha leesünk, később érek le, néha az a kis idő is számít. Volt ott egy négyüléses rész, mint a régi egyajtós Ikarusz távolsági buszokon: kis asztal, két ülés előre, két ülés pedig hátra nézett, kis lámpával. Itt lámpa nem volt, csak az egymással szembe dizájnolt ülések. Elmerengtem... vajon kényszerleszállásnál az asztal szeletelőgéppé válik? 

Felraktam a csomagtartóra a kézipoggyászom, ami nem volt más, mint egy polc. Mármint a polc nem volt más, mint egy polc... egyszerűen, mint a buszokon. Hm... itt tuti nincs légörvény, potyogó csomagok, mifene - gondoltam. Lehuppantam az ülésre és elmormoltam a régi mantrát: bízunk a kapitányban. 

Felszálltunk, semmi különös nem történt, elég szépen emelkedtünk, gyönyörködtem a tájban, végre látok valamit, ragyog a nap, sehol egy viharfelhő, mi baj történhet? 

Azonban egy idő után az emelkedéssel együtt egyre hidegebb is lett. Jeges bokazokniként kúszott fel a lábamon, aztán lassan jeges csizma lett belőle, majd pár perc múlva kezdett jeges nadrággá alakulni rajtam. Dörzsölgetni kezdtem a térdem, combom, hogy valamit javítsak a helyzeten, de az hirtelen úgy tűnt, hogy nem hogy javul, ellenben romlik. De nagyon! 

A gép ugyanis hirtelen megdőlt, ezzel egyidőben éktelen ordító hang csapott föl, égett por szaga töltötte meg az orrom és minden nyitva maradt nyílásom. Hát jó, ennyi volt, zuhanunk. És még a kaját sem kaptuk meg! 

Aztán a gép egyenesbe állt, az ordító hang és az égett szag maradt, de mivel senki nem pánikolt a személyzetből (a másik utast nem láttam), először azt gondoltam, hogy ez valami oroszos szopatás volt, majd pedig azt, hogy mégiscsak lesz reggeli. 

Azt vettem észre, hogy miután elmúlt a lábon kihordott kisebbfajta infarktus okozta pánik (a fene a pofájukat!) kezdett olvadni rajtam a jégruha, kellemes meleg lengett körül és akkor esett le, hogy ezek bekapcsoltak valamiféle fűtést. Innen hát a rettenetes zaj és az égett por szaga, a bedöntés csak véletlen volt, épp akkor fordultunk. 

Lazítottam, jött a reggeli is (két főtt tojás, jam, vaj, valami kifliféle, kávé), így hát elmerültem a tájban. Szép hatos robbanás krátereit láttam alattunk, talán az előző háborúból. Arra gondoltam, hogy a hat egyrészt páros szám, másrészt épp hat lövegből áll egy üteg... 

Aztán egy idő után megszűnt az óbégató zaj, csak a hajtóművek nyugodt visítása hallatszott és repültünk tovább. Már a tenger felett jártunk, amikor azt vettem észre, hogy újra kezdődik a hideg, a zoknival. 

Jött a többi is, ám amikor térd fölé ért volna, akkor megint bekapcsolt a szívugrató zenebona, jött az égett szag, de akkor már nem rettentem meg: kaja megvolt és ugye csak fűtenek. Oroszosan. 

Azért még leszállás után volt egy kis jelenet, ugyanis az exem megjegyezte, hogy jó lenne, ha nem jönnék még egyszer ezzel a járattal. Miért, kérdeztem, hiszen nem tudhatott az ott történtekről. 

- Mert láttam leszállni – felelte - és irdatlan fekete füstcsíkot húzott maga után.

A három hetes pihi végén nem kellett kicserélnem a jegyet, a légitársaság beszüntette a járatot, MALÉV vitt visszafelé, a szokásos éjszakai géppel.” 

A teljes posztot itt találjátok, ne hagyjátok ki!

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.