„Amennyire nem akartam ezt az egészet, hogy 1000 km-re a családtól, a házunktól, a megszokott környezetünktől éljek, annál jobban megszerettem” - fogalmaz Anikó, aki egy hete írta meg több, mint három éves németországi történetük elejét. Most következzen az akkor beígért folytatás, lássuk, mi történt velük azóta és hol tartanak most!
A kép illusztráció
„Amikor ezeket a sorokat írom, kb. 3,5 év telt el a kiköltözésünk óta. Még abban az évben, 2015 novemberében sikerült elköltöznünk egy nagyobb lakásba. Interneten találtam, nem volt egyszerű. Pusztán azért mert 2 gyerekünk van, a 3,5 szobás lakások egy 4 fős családnak kicsinek számítanak.
A bérbeadók egész egyszerűen nem akarnak 4 fős családoknak lakást kiadni, nyilván a 2 gyerek miatt. Ezt egy cégtől béreljük, akinek sok lakása van. Valahogy ez tisztább ügyletnek tűnik, mint magánszemélytől bérelni.
Akitől az előzőt béreltük, sajnos eléggé unfair volt. De nagyjából erre számítottunk. A kauciót több mint egy év után (úgy, hogy még nekünk kellett megkérdezni, hogy ugyan mikor hajlandó visszaadni) adta vissza, és természetesen nem az egész összeget.
Annyira köcsög volt az az ember, hogy már nem volt kedvünk vele vitázni, örültünk, hogy megszabadultunk tőle (német volt). Egyébként létezik egy olyan lehetőség, hogy az ember befizet vagy belép egy „Mietverein” nevű egyesületbe, ahol az éves tagdíjért cserébe, ha lakásbérléssel kapcsolatos gondja van, jogi segítséget tudnak neki nyújtani, átvállalják a levelezgetést és egyéb bosszúságot okozó feladatokat is. Mi még nem léptünk be.
A cég, ahol a férjem azóta is dolgozik, jó. Nincs vele gond. Egy év azért kellett ahhoz, hogy teljesen elfogadják, szóljanak neki, ha van túlórázási lehetőség több pénzért, stb.
Szoktak tartani bulikat, ahova az egész család mindig meg van hívva. A férjem még mindig nem tud németül a szakmai szavakon kívül, de a kollégái megértik. A fizetése is emelkedett. Szóval nincs gond.
Takarítás után ápolónői célok
Én dolgoztam 3 hónapot szállodában takarítóként, de nem szerettem, úgyhogy eljöttem. Nagyon nehéz munka és nagyon rossz az időbeosztás. De legalább az életnek ebbe a területébe is bepillantást nyertem, hogy hogyan is működhet egy szálloda. Eddig erről fogalmam sem volt.
Megcsináltam a B1-es nyelvvizsgát. Hát ez már több a semminél, de még kevés. Most csinálom a B2-t. Amit megfigyeltem, hogy sokkal jobban és hamarabb beszélnek azok az osztálytársaim németül, akik otthon is németül beszélnek (mert mondjuk német a férjük, vagy anyósuk, vagy lakótársuk stb.) Mi itthon továbbra is magyarul beszélünk, de német TV-t nézünk, német újságot olvasunk stb.
Időközben kitaláltam, hogy akár mennyire is nem szerettem, de más lehetőségem nem lévén (mivel nem akarok újabb szakmát megtanulni) megpróbálom az ápolónői végzettségemet elismertetni.
Ezért most továbbra is nyelviskolába járok, mert B2 nyelvvizsga nélkül nem fogják elismerni. Elhelyezkedtem egy öregek otthonában segédápolónak, hogy legalább valami a megtanultakból visszajöjjön.
Később talán megpróbálom a diplomámat is elismertetni. De azzal meg az a bajom, hogy olyan speciális területen dolgoztam a saját szakmámban, ráadásul a közigazgatásban, hogy nem hiszem, hogy azzal tudnék itt valamit kezdeni. Sajnos.
(De azért ebben is vannak érdekes tapasztalataim. Például amikor valaki elmegy egy kórházba dolgozni itt kint és a kórháznak van kapcsolata nyelviskolával, akkor fél év után alig nyelvtudással mégis csak valahogy sikeredik az ott dolgozó külföldieknek hirtelen egy B2-es nyelvvizsgát letenni.)
Mindenkinek a lelke legyen rajta, én azért szeretném, hogy úgy legyen meg a vizsgám, hogy értsem is amit csinálok, ne csak kapisgáljam, hogy na most ezt mondták vagy azt mondták.
Munka az idősek otthonában
Az öregek otthona nekem bejön. Ott, ahol jó a vezetés, ott szeretnek az emberek dolgozni. Itt jól csinálják a munkaidő-beosztást, figyelnek, ha kívánságaid vannak. Tudják, hogy suliba járok és azokon a napokon nem osztanak be, stb.
Szakmailag is jó. Figyelnek a továbbképzésekre, figyelnek a napi műszakátadásra, hogy ott minden lényeges el legyen mondva. Kikérik a véleményedet, meg is hallgatják és ha olyan még akár változtatnak is.
Amikor én otthon kb. 25 évvel ezelőtt az egészségügyi suliba jártam és gyakorlaton voltunk, ott is nagyon sokat számított a már végzett ápolónők segítsége.
Volt aki egyáltalán nem foglalkozott a tanulókkal, volt aki mindent megmutatott nekik. (Valahogy én mindig a kevésbé segítőkészeket fogtam ki.) Volt, hogy az egy hét gyakorlat alatt csak ágytálat mostam meg beteget etettem. Mindenesetre a körülmények nem igazán voltak tökéletesek akkor sem (fertőtlenítőszer és gumikesztyű hiánya, stb.)
Nyilván ebben is van különbség, mert minden öregek otthona más, minden vezetés más. Ezek az én eddigi tapasztalataim. Csináltam két próbanapot másik idősek otthonában, de ott nem volt szimpatikus a vezetés, és azalatt a két nap alatt még azt is megtudtam, hogy ki kit utál. Hát nem jelentkeztem oda.
Azért az minden esetre érdekes tény, hogy itt jelenleg 50%-os részmunkaidős állásban dolgozom segédként, és több a fizetésem mint otthon volt 100%-os munkaidőben főiskolai végzettséggel.
Nincs hiány anyagi eszközökben
Van fertőtlenítőszer, van gumikesztyű. A munkaruhát nem szabad hazahozni, mert ők mossák ki. És ha valamire szükségem van és be kell mennem a raktárba, akkor nem kell 26 féle különböző leltárlistára felvezetnem, hogy akkor most egy tekercs papírtörlővel kevesebb van vagy sem.
Egy kis kitérő ezzel a leltározással kapcsolatban: fogalmam sincs, hogy ez a mindig mindent megszámolunk, felleltározunk miért van Magyarországon, talán a kommunista rendszerből maradt fent fogalmam sincs. De én ilyet itt még soha nem láttam, hogy csináltak volna.
Sem a szállodában, sem a férjem munkahelyén, sem itt az öregek otthonában nincs ilyen, hogy valamivel darabra, centiméterre pontosan el kelljen számolni a munkaidő végén, vagy a hét végén, vagy az év végén.
És ha egy méterrel több vízvezeték cső hiányzik vagy egy doboz gumikesztyűvel kevesebb van, akkor azért megköveznek. Oké a gumikesztyű nyilván fogyóeszköz, de a bútorokon sincs hatféle kód, amit majd az aktuális leltárbizottság egy évben kétszer jön és leolvas.
Nem rekesztik ki az időseket
Nagyon szimpatikus, ahogy kezelik ezt az egész „megöregedek és nem tudok magamról gondoskodni” dolgot. Nincsenek kirekesztve az idősek. Tisztelik őket.
Még nem látom át az egész rendszert. De jól működik minden az biztos, nincsenek felesleges feladatok, nincsenek kiskapuk, egy jól átlátható és egy jól lefedett rendszer.
Nálunk egy hónap az öregek otthonában egy bentlakónak 4000 eurójába kerül. Az már az ápoltsági szintjétől függ, hogy ebből mennyit áll az állam, vagy a biztosító és mennyit kell neki a nyugdíjából havonta befizetni. Hát nem olcsó. Mindenesetre akik ápolásra szorulnak, azok el vannak látva, senki nem marad ellátás nélkül azért, mert nem tud fizetni.
Furcsa volt azt megélni, hogy amit anno annak idején a suliban hallottam például a hospice rendszerről az itt egy működő rendszer. Úgy tudom, hogy otthon még mindig nincs ilyen.
Pedig az ápolástan tanárom 25 évvel ezelőtt csodálattal mesélt a hospice-ról és hogy milyen fontos lenne a rendes működése egy, az utolsó napjait, óráit élő embernek és a családjának. De azt hiszem nem csak ebben és nem csak ezzel a 25 évvel van Magyarország lemaradva.
A gyerekek iskolája, nyelvtudása
Hát tény és való, hogy tudnak németül! És angolul is! Elég jól. Mind a kettőnek azt mondta a tanára, hogy sok esetben jobban tudnak egy-két itt született németnél. Büszke vagyok rájuk. A nagy ebben az évben már franciát is tanul. Az első fél évben szinte semmi nem volt, de utána szépen lassan beindult. Most már németül gondolkodnak, legalábbis ami a mondatszerkesztést illeti.
Sokat segített, hogy a nagyobbik olyan osztályba járt egy évig, ahol heti 20 óra németórája volt. Mellette csak az angolra és a matek órákra kellett bejárnia.
A kisebbiknél meg úgy gondolom az volt az előny, hogy 8,5 éves volt, amikor elkezdett itt németül hallani, érteni, beszélni. Ő nem járt nyelvi segítő osztályba, csak heti pár órával több német órája volt, ez sajnos meg is látszik, mert a nyelvtant nem tudja olyan jól mint a nagyobbik.
A nagyobbik kétszer járta az 5. osztályt, hogy a teljes ötödikes tananyagot meg tudja tanulni. A kisebbikkel még nem ismételtettem osztályt, mert ő meg olyan nagy növésű, hogy nem akarok emiatt lelki problémát okozni neki, hogy a derekáig érő gyerekekkel kell egy osztályba járnia. Így is kicsit kilóg a sorból. De azért nem ártana neki, ha egy évet ő is ismételne valamikor.
Amikor 2,5 év után először voltak egyhetes osztálykiránduláson, mikor hazajöttek teljesen össze voltak zavarodva, mert az egy hét alatt annyira átkapcsolt az agyuk a magyarról a németre, hogy kellett egy nap, mire visszaállt és el tudták mondani értelmes magyar szavakkal, hogy mi volt a kiránduláson. Akkor jutott először eszembe, hogy lehet, hogy nem is az lesz a gond, hogy nem tanulnak meg németül, hanem az, hogy elfelejtenek magyarul.
Részben megbarátkoztam az iskolai rendszerrel, de nem teljesen egészben. Mind a kettő egésznapos iskolába jár, ez egy jó dolog szerintem. Tudnak ebédelni, ha akarnak és egyszer a héten rövid nap van. A többi napon 16.00-ig vannak suliban.
Délután csak könnyebb tantárgyak vannak technika, rajz, sport stb. Ilyenkor vannak a szakköri (AG-k) foglalkozások is. Vannak olyan „üres” órák, amik arra vannak, hogy olyankor tanulja a szavakat, ha következő nap dogaírás van, vagy a projekt feladathoz készüljön elő, vagy csinálja, amit házifeladatnak kapott, de tulajdonképpen nem házifeladat, mert ezeken az órákon kell megcsinálnia.
Gond a tanárokkal
Ami nem tetszik az még mindig a tanárok hozzá állása. Tény és való, hogy a német gyerekek szabálykövetőek, de nyávognak, a bolhából elefántot csinálnak és panaszkodnak mindenért. A török gyerekek szerintem durvák.
A mieinknek meg valahogy nehéz volt bele szokni ebbe szabálykövetésbe, verekedtek, csúnyán beszéltek. Tény, hogy jelenleg már 11,5 és 13,5 évesek a gyerekeink, tehát igazán kamaszodnak.
Mind a kettővel át kellett élni, hogy felhívnak az iskolából, behívnak, hogy már megint mit csinált a gyerek, hogy megszegte a mittudoménhányadik paragrafust, és hogy ennek ilyen és ilyen következményei lesznek.
A gondom az, hogy a tanárok marhára, de magasról letojják, hogy kiderítsék azt, hogy mi is történt valójában. A sok lúd disznót győz elvén annak hisznek, akinek az oldalán többen állnak.
És ez pontosan összefügg ennek az életkornak a jellemzőjével, amikor a gyerekek megpróbálják maguk között megvívni a saját kis harcaikat, hogy mi menő, stb. Egymásra kennek olyan dolgokat amiket a másik nem is csinált.
Ezt igazságtalannak tartom, és a gyerekek is. Ha nem volt ott a tanár és nem látta, nem hallotta a saját szemével, akkor legyen szíves és maradjon pártatlan és ne ítélkezzen. Találjon ki egy semleges büntetést. (Azt egy itt élő pszichológus ismerősöm mesélte, hogy a németeknek mindig kell egy felelőst találni, ez az ő mániájuk. Hát lehet, hogy így van.)
Egyébként a kicsinek most nagyon jó tanára van. Teljesen megértő volt, amikor elmeséltem neki, hogy mi, magyarok valahogy nem szoktunk panaszkodni, hanem megoldjuk a dolgokat, mert mint kiderült a nagymamája magyar volt és ő is ezt mesélte. A gond abból adódott, hogy a gyerek néha verekedéssel oldotta meg. Hát ez van, sajnálom.
Kezdeti nehézségek
A költözés és az új élethelyzet nagyon megviselte őket. A nagyobbik, amikor ötödik osztályos lett (megint új iskola, új gyerekek, új tanárok, új közlekedési helyzet stb.) például elkezdett hazudozni.
Anyu hívott fel Magyarországról, hogy miért van a gyerek fent a Skype-on? Megkérdeztük, azt mondta, hogy nem volt iskola, majd másnap is, (furcsállottam, mert azt tudtam, hogy ilyenkor valami cetlit adnak).
Aztán felhívtam az iskolát, hogy tényleg? Hát iskola az volt. Szegény annyira nem akarta ezt az egészet, hogy mindent kitalált, hogy ne kelljen menni. Utána kitalálta, hogy ő nem is érti, amit neki mondanak, meg hasonló apróságokat. Ezzel az utóbbival a kisebbik is bepróbálkozott.
Sokat beszélgetünk és egyértelműen a tudtukra adtuk, hogy NEM megyünk vissza, mert előre kell nézni és nem hátra.
De ezek a jelenségek is megszűntek szerencsére. Most már nem is mondják, hogy menjünk haza, nem is kérdezik, hogy meddig maradunk itt.
Szereztünk tapasztalatot erről a Nachhilfe nevű tanulási lehetőségről is. Ez ilyen korrepetálásként működne, fizetni kell érte, nem is keveset. Heti 2x45 perc egy hónapra 100 euró.
Amikor beírattam a gyereket, szóltam, hogy azért szeretném, mert nem németek vagyunk és nem tud jól németül, jó lenne, ha ilyen nyelviskola jelleggel tudna a gyereknek valamit tanítani. Teljesen készségesek voltak.
A gond az volt, hogy majdnem minden alkalommal más tanár jött. A tanár odaadta a feladatot a gyereknek, hogy mit oldjon meg, aztán ült a székén és telefonozott. Amikor szóltam, hogy elnézést, de ez nem korrekt, nem sok változás történt. Hát ilyen helyre sem iratkozunk be többet.
Magyarok a környékünkön
Van egy-két család, akikkel összejárunk, kártyázunk, társasozunk, grillezünk. Túlzásba nem visszük, mert időnk sincs nagyon.
Fogszabályozás
Elmentünk a fogdokihoz, azt mondta, hogy mind a két gyereknek kell fogszabályzó. Hurrá. A beutalóval elmentünk a fogszabályzós dokihoz. Ő mindkettőre csinált egy kezelési tervet, elmondta, hogy mi fog történni, mennyibe fog kerülni.
A kezelés nagy részét fizeti az Egészségbiztosító, az egyik gyereknél 10, a másiknál 20 százalékot kell nekünk fizetni. Később ezt is vissza tudjuk igényelni.
Igen ám, de van, amit nem fizet a biztosító. Például a 3-4 éves kezelés alatt csak egy röntgenfelvételt fizet, meg talán vagy kettő gipszmintát. A kezelés végén a fogfehérítést sem fizeti (ez azért kell, hogy ne látsszon a fogszabályzó nyoma), meg még egy pár apró, de szükséges dolgot.
Választhattunk: vagy kifizetjük egyben a gyerekenként még plusz kb. 1500 eurót, vagy fizetjük a kezelés végéig havonta. A doki és az egész ellátás nagyon korrekt és az, hogy így fel vannak készülve a részletfizetésre is, tök jó dolog.
Atlétika
A nagyobbik azóta is atletizál, már volt edzőtáborban is. Kedvelik az edzői és a társai is. Jó sok versenyre is jár, szerencsére jó eredménnyel.
A kicsi sokáig csak kereste az ő sportját, most éppen focizik, nagyon tetszik neki.
A bevándorlók
Most biztos sokan meg fognak kövezni, de nekem nincs velük bajom. Pedig vannak a mi városunkban is. Az előző és a mostani német tanfolyamon is voltak osztálytársaim Szíriából, Afganisztánból, Iránból. Teljesen normálisak.
Ők is emberek, ők is éltek egy helyen, ahol szerettek élni, volt házuk, volt egzisztenciájuk, de eljöttek, mert el kellett jönniük. És értelmiségi tanult emberek, tanárok, orvosok. Mivel sokak számára ez kényes téma, inkább nem folytatom, pedig tudnék még mit írni.
Nem voltam lelkes, de megszerettem
Összességében én szeretek itt lenni. Nagyon szeretem, hogy olyan sok különböző kis egyesületük van a németeknek és olyan szuper módon meg tudták tartani a hagyományaikat. Szinte minden kis faluban van íjász, sportlövő, tenisz, lovas, kutyás stb. egyesület. Bicikliznek, futnak, jógáznak, sportolnak.
Amennyire nem akartam ezt az egészet, hogy 1000 km-re a családtól, a házunktól, a megszokott környezetünktől éljek, annál jobban megszerettem. Nem akarok hazamenni, nem akarok megint úgy végigmenni az utcán, hogy egy méter után mindenem csupa sár, nem akarok úgy vásárolni menni, hogy nem tudok utána mit kezdeni a műanyag üvegekkel, nem akarom állandóan a kóbor kutyákat kerülgetni, meg az állatvédő hirdetéseket olvasgatni, hogy éppen hány ezer kóbor állatnak keresnek gazdát.
Amit eddig észre sem vettem otthon, azok a dolgok fontosak lettek. És nem értem, hogy miért nem tud ez máshol jól működni?
Úgy érzem, hogy számomra kinyílt a világ. Jobban látom azt, hogy mi van otthon. Semmilyen politikai rálátásom nem volt a hazámra, amikor otthon laktam, nem is a politika miatt jöttünk el.
De most már látom, hogy mi lett a politika miatt Magyarországból (és ez nem csak az elmúlt pár évről szól, ez már elkezdődött nagyon régen) és látom, hogy a háttérből ez mennyire járult hozzá ahhoz, hogy mi most itt vagyunk 1000 km-re.”
A nap idézete
„A tanárok is mondják kint Ausztriában, meglepő, hogy mekkora a terhelhetősége ezeknek a gyerekeknek, milyen hamar megtalálják a helyüket. Nekünk fontos volt az is, hogy kint nem szégyenítik meg a gyerekeket, akkor sem, ha nem tudnak valamit, inkább próbálják ösztönözni.”
(Fotó: pixabay.com/lapping)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: