Határátkelőként a versenyhelyzet talán még keményebb, mint Magyarországon élve, hiszen külföldön kell bizonyítani, adott esetben helyi munkavállaló mellett, párjaként dolgozva. Erről írt most Margit, akinek korábbi írásai a svájci idősgondozásról és a külföldi párkapcsolatról szóltak. 

„A váltótársak kapcsolatáról, egymás közötti versengésről, a váltással járó problémákról szeretnék írni.

A legfőbb problémának tartom, ha a váltótársak között versengés alakul ki. Mindenki a saját szokásaira, életvitelére, tapasztalataira esküszik. Gyakran csak az egók mérkőznek és elvész a lényeg; az ápolt személy csak egy eszköz lesz a konkurenciaharcban, és nem pedig a közös cél, a hosszú távú munkakapcsolat alanya.

Németországban egy házaspárt kellett gondoznom, a bácsi demens volt, a néni volt fizikailag betegebb, lassan, nehezen mozgott, rollátorral közlekedett. A néni meglehetősen elkényeztetett volt a család részéről, így ráadásul őt megkülönböztetett módon kellett gondozni, kezelni.

Nem vasalunk

Váltótársam a cégvezető ex-felesége volt. Érkezésem után, a munkakör átadásánál határozott hangon közölte velem, hogy mi nem vasalunk. Mosás után csak kisimítjuk a ruhákat.

Az idős 86 éves néni egész életében vasalta a bácsi ingeit, az ágyneműket, konyharuhákat. Váltótársam képes volt vasalatlan ágyneműt felhúzni nekik, a házaspár csak forgolódott a szokatlan ágyban, sehogy sem találta a helyét.

A néninek el kellett viselnie, hogy mennyire rendetlenül van felöltöztetve a férje, minden reggel vasalatlan inget kapott. Természetesen nem értettem egyet a már kialakított rendszerrel, és öntörvényűen kivasaltam mindent, ami szükséges volt.

Nem tetszett a váltótársamnak, de én kimagyaráztam magam, hogy az időmbe belefér és különben is szeretek vasalni. Remélem, nem tilos vasalnom? Erre nem tudott, mit válaszolni kolleganőm.

Ki mit főz?

Amikor főzött, sosem kóstolta meg az ételt, megkérdeztem, hogy ez egy szokás, ő azt válaszolta, hogy az úgy van jól, ahogy van. Szegény néni csak a felét tudta mindig elfogyasztani a kisadagnak, de azt is úgy, hogy percekig forgatta szájában az ételt, mire meg tudta magát győzni, hogy lenyelje.

Kolleganőm lelkesen javasolta, hogy milyen fagyasztott ezt meg azt vásároljak, de nekem ez a konyhavezetés sem tetszett. Számomra fontos, hogy gasztronómiai csodával kápráztassam el a környezetemet.

Szeretem magam vásárolni a húst, zöldséget, majd feldolgozni előre megtervezve mindig a heti menüt. Ha rántott húst készítek, házi zsemlemorzsába forgatom, hozzá saját készítésű krumplipürét - nem porból készített - és finom, tejfölös uborkasalátát adok.

Ne adj Isten, egy-egy születésnapra kézzel gyúrt lasagne-val kedveskedek a családnak. Vagy éppen a kedvenc ételüket készítem el a saját receptjük alapján. Szeretek az asztalra rakni finom bablevest és utána aranygaluskát vagy krumplis pogácsát.

Egy töltött káposzta kerti fűszerekkel ízesítve felejthetetlen. Marhapörköltemtől tarhonyával és paradicsomsalátával mindenki el van alélva. (Tarhonyát és pirospaprikát mindig viszek magammal.) Miért ne sütnék kenyeret, amikor nagy rutinom van benne?

Kihagyhatatlan a bakonyi sertésbordám saját szaggatású aranysárga kisméretű nokedlival vagy a fokhagymás krumplilevesem sonkás lángossal vagy káposztás rétessel.  Mindegyik étel külön-külön is egy-egy gasztronómiai orgazmus.

Kérdezik tőlem, hogyan tudok ilyen finomságokat előállítani. Egyfelől ínyenc vagyok. Másfelől - csak azt tudom erre válaszolni, hogy - minden konyhai tevékenységemnek az eredője, alapja, motivációja egy láthatatlan adalékanyag, amely átmegy a kezemen, a cselekvéseimen és ettől érezhetően más, különleges lesz az étek.

Ez egy erő, energia, amely képes az alapanyagok kavalkádjának arányos rendezésére, ízek, színek összhangjának optimalizálására és ezáltal mindenki legnagyobb megelégedésére az asztali örömök fokozására.

A legsúlyosabb demens betegnek is felragyog az arca vagy csak egy kis mosoly jelenik meg a szája szögletében – és ez nagy dolog – az ínycsiklandozó fogások láttán.

A figyelmeztetés

Figyelmeztetett finoman a főnököm, hogy ne dolgozzam annyit (mintha azt mondta volna, hogy ez itt kifejezetten hátrány és nem lesz ettől több a pénzem). Azt válaszoltam, hogy ez az én stílusom, életvezetésem, ahogyan otthon ellátom a szeretteimet, úgy gondoskodott idegenben a gondozott személyekről is.

És különben is miért kellene elfojtanom magamban azt az egészséges törekvést, hogy örömet szerezzek másoknak? Természetesen mindig összehasonlítanak a váltótársaimmal, általában én vagyok a „bezzeg-én”. Nyilvánvaló, hogy váltóim irigykedését váltom ki ezzel.

A konfliktus

Egyik váltás során, amikor megérkeztem, láttam, hogy az előszobaszekrényből eltűnt a néni számára kedves, divatos műbőr kabát. Kérdeztem, hogy kölcsönadta-e. Nem, ő nem. Mindenki meglepődött, hová tűnt.

Nyilvánvaló, ha én viszem el, akkor nem hívom fel erre a figyelmet, hiszen senki sem vette volna észre. Persze a házaspár gyerekei nem hittek nekem, hogy a váltóm volt, mert ő úgy állította be magát, hogy neki egyáltalán nem kellene dolgoznia, hiszen tehetős, gazdag, csakis azért csinálja ezt a munkát, mert unatkozik. (Németországban élt már 30 éve.)

Véleményem szerint, miután egyedül élt, már sem férje, sem gyermeke nem volt, - nem akart erre a világra szülni - nem tudott kin uralkodni, basáskodni. Szegény – kiszolgáltatott helyzetben lévő – házaspárra gyakorolt nyomást, vagyis inkább elnyomást.

Ezek a szegény idős emberek a saját otthonukban érezték rosszul magukat, amikor a váltóm gondoskodott róluk. Összevesztem a hozzátartozókkal, hogy ennyire naivak, nem látnak tisztán, sőt még csak tudomást sem akarnak venni a problémáról. Miután a váltóm a gazdag és ő nem lop, valószínű, hogy mindenért engem gyanúsítanának, hiszen én vagyok a csóró magyar ápoló.

Tudtam, hogy rafinált módon vissza kell szereznem a néni kabátját. Felhívtam telefonon a váltómat, hogy egy temetésre szerette volna felvenni a néni (tehát ezért kerestük), s majd legközelebb, ha megjön, vegye elő, ahova elpakolta. Természetesen visszahozta a gyönyörű darabot.

Pálinkagyűjtemény és ékszerek

Karácsony előtt, december elején váltottunk. Egyik nap, amikor lementem a pincébe, látom, hogy a bácsi kb. 25 db - többnyire Magyarországról származó - finom pálinkagyűjteménye eltűnt.

A házaspár sváb származású volt, akiket kitelepítettek, de sok ismerősük által mindig kaptak ajándékba finom magyar pálinkát. Ők maguk nem fogyasztottak alkoholt, de a bácsi gyűjtögette őket, nem ajándékozta el.

A pincében csak a pálinkásüvegek körüli por mutatta meg, hol feküdtek egykor évtizedeken keresztül az üvegek. Mutattam a hozzátartozóknak a nyomokat, akik megint be akarták seperni a szőnyeg alá a történetet azzal, hogy valószínű az egyik rokon vitte el, akinek kulcsa volt a pincéhez.

Én megkérdeztem a fiút, de ő nem is tudott róla, hogy pálinka van a pincében és természetesen nem is vitt el semmit. Nagyon mérges voltam, valószínű, hogy ez az aljas nő így oldotta meg a karácsonyi ajándékozást.

Kihasználni, hogy a bácsi demenciában szenved, már azt sem tudja, hogy mi van körülötte. Visszaélni a beteg emberek állapotával, a család jóindulatával, mert ugye ő minden gyanú felett áll.

Tehetetlen voltam és alig tudtam magamba tartani, hogy be ne olvassak a váltómnak. Megértem én a család helyzetét is, hiszen milyen kellemetlen amúgy is egy ilyen esemény, főleg a cégvezető volt feleségével szemben.

Hamarosan a néninek kórházba kellett mennie, én azon nyomban összecsomagoltam az összes ékszert, aranyat, azzal az ürüggyel, hogy ne maradjon itt a lakásban velem, amíg a nénike nincs itthon.

Biztos voltam benne, hogy legközelebb az ékszerekből tulajdonított volna el a váltótársam. Képtelen voltam tovább ott maradni és egyidejűleg elhatároztam, hogy másik helyet keresek.

Nem vagyok képes valakinek hosszú távon a szemébe nézni anélkül, hogy ne olvassam rá bűneit. És főleg becstelen, aljas és jellemtelen emberrel nem tudok együttdolgozni. Előbb-utóbb csak kipakoltam volna neki - és ha letagadta volna - még lehet, hogy nekem kellett volna bizonyítanom az ártatlanságomat.

A svájci munka

Legközelebbi munkahelyem Svájcban volt, egy nénit kellett gondoznom, akinek már volt egyszer agyvérzése. A magas vérnyomás elleni gyógyszert nem akarta bevenni, előfordult, hogy 1-2 óráig is mellette kellett ülni, magyarázni neki, hogy miért szükséges, amíg lenyelte. Volt, hogy csak minden másnap sikerült bevetetni vele az adagot.

Akkori váltótársam viszont úgy gondolta, hogy a néni el tudja dönteni, hogy be akarja venni vagy sem, és ezt tiszteletben kell tartani. Így nem csinált ügyet belőle, hogy a néni mindig eltolta maga elől a poharat és a gyógyszert. Sőt egy idő múlva már nem is ajánlotta fel neki reggeli után.

A váltásunk után – tehát nálam - 2 nappal agyvérzést kapott a néni, kórházba került és nekem haza kellett utaznom. A kórház után rehabilitációt javasoltak a néninek, aki ott megkapta a harmadik agyvérzést. Utána már csak hazaadták, hogy otthon haljon meg.

A váltótársamnak kellett visszamennie és az utolsó időben mellette lennie. Mindig a váltótársaimnál halnak meg a gondozottak, sosem nálam, mindig annál, akinek a hibájából bekövetkezik a halál. Talán én tényleg az életet hozom el nekik, az életüket hosszabbítom meg?

Mindig mellettük

Következő ápoltam ismét egy demens néni volt. Egyik szememnek mindig rajta kellett lenni, mert előfordult, hogy nem szólt semmit, váratlanul kiment a kapun és elindult egyedül sétálni. Nem volt kommunikatív, döntött és cselekedett.

Nagyon fárasztó volt egyidejűleg a házi munkát is végezni, főzni, takarítani, kertészkedni, locsolni és állandóan ellenőrizni a gondozottat, 5-10 percenként utánanézni, hogy merre jár.

Számomra presztízs, hogy a gondozottaknak semmi baja sem történhet az én hibámból. Szinte mindig a nyomukban vagyok, csak akkor foglalkozom a magam dolgaival, ha ők már ágyban vannak.

A nénivel minden délelőtt kertészkedtünk, a girbe-gurba földön botladozott a rossz cipőjében, akart még magokat szórni, kapálgatni, ültetgetni. Veszélyes volt, mert gyakran megszédült, eleshetett.

A kiskert szélén egyáltalán nem volt rács, kerítés, hanem csak egy betonszegély és alatta 1-1,5 m magas betonfal. Igyekeztem távol tartani a nénit a betonszegélytől.

Kitaláltam, hogy egy székre leültetem, ő mondja a feladatot, mit csináljak, hogyan csináljam. Alig vártam, hogy bemenjünk végre a házba ebédelni és baleset nélkül megússzuk a mindennapos kerti munkát.

Hamarosan megérkezett egy vadonatúj váltótárs fiatal hölgy személyében. Sosem vált volna meg a mobiljától, hol a telefon csörgött, mert a barátja kereste, hol félbe kellett szakítanom a munkakör, a feladatok átadását, mert halaszthatatlan üzenetet kellett küldenie.

Szívesen megkérdeztem volna tőle, ha hazamegyek, akkor is ezt fogja csinálni. De nem akartam mindjárt haraggal kezdeni a kapcsolatunkat, mert különben is mindig én vagyok az összeférhetetlen természetű ember.

Rosszat sejtve, rossz érzésekkel búcsúztam el a nénimtől. Harmadik nap kaptam a telefont, hogy a néni lezuhant a betonszegélyről és miután olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy tolókocsiba került, a család döntése, hogy otthonba kerül.

A közvetítők felelőssége

Rendkívül meggondolatlannak tartom a közvetítő cégeket, hogy egyfelől a nyelvet alig beszélik a 24 órás ápolásra jelentkezők, másfelől pszichológiailag sem találom a halmaz 50 %-át alkalmasnak a területre.

Figyelmetlenségük, fegyelmezetlenségük, hanyagságuk következtében óriási veszteséget, kárt okozhatnak. Főleg egy demens beteg esetében bizonyíthatatlan az emberi gondatlanság, hiszen ki hinne neki. Nincs is tudatában annak, hogy mi történik körülötte.

Korábban - amikor Ausztriában dolgoztam - az akkori váltóm mondta, hogy én vagyok a cégnél nyelvtudásom alapján a legjobb és ő a második legjobb. Tulajdonképpen a konyhanyelv szintet sem érte el a tudása. Elgondolkoztam, hogy a többiek akkor vajon mutogatnak?

Legutóbb egy 98 éves demens bácsit ápoltam. Én váltottam a kolleganőmet, és legnagyobb csodálkozásomra este 10.00-kor bezárta a szobája ajtaját. Közölte velem, hogy neki is meg vannak a korlátai, este bezár és reggel 6.00-kor kinyitja a „boltot”.

Óriási – gondoltam magamban -, hogy a 24 órás gondozó éjszakára felügyelet nélkül hagyja az ápoltat, mert éppen fáradt és ki akarja pihenni magát. Éjszaka a bácsi felkelt és kiment a mellékhelyiségbe, én ugyan nem voltam szolgálatban, csak másnaptól, de felkeltem, ha segítségre van szüksége, ott legyen valaki.

Kis ügyetlenség folytán nedves lett a bácsi pizsamája, amit lecseréltem és visszafektettem őt az ágyba. Kolleganőm hivatkozott arra, hogy ő hallja, hogy a bácsi visszamegy a szobájába, csak éppen azt nem hallja, ha nedves lesz a nadrágja és úgy fekszik vissza az ágyba.

Gyakorlatilag a 24 órás gondozók bármilyen szabálytalanságot elkövethetnek, hiszen az ápoltak – többnyire demenciában szenvednek – nem tudják jelenteni ellátásuk hiányosságait.

Még mindig érthetetlen számomra, hogy megtapasztaltam ilyen becstelen, jellemtelen szolgálatot nyújtó, öntörvényű, egoista váltótársat. Aki nem tudja lecsendesíteni az egoját, az nem való erre a területre.

Képtelen voltam vele tovább dolgozni, semmi bizalmam nem volt iránta, hogy a bácsit ezek után a felügyeletére merem bízni. Helytelen döntést hozott, pedig lett volna más lehetősége. Kérhetett volna éjszakai helyettesítést, természetesen akkor elveszti a heti 1 szabadnapot.

Próbáltam más megoldást keresni, talán beszéljek vele? Elvetettem ezt az ötletet, hiszen egy domináns embert ismertem meg a személyében, aki még ráadásul a hibáiból sem volt hajlandó tanulni.

Első gondolata az lett volna, hogy nehogy már én írjam elő neki, hogy mit csináljon. Vagy megígér mindent, hogy szemet hunyjak a történtek fölött, de hogyan tudok meggyőződni arról, hogy éjszakára egyedül hagyta-e a bácsit vagy sem. Megnézem, hogy kinek adom ki a bácsit a kezemből, vagyis akárkire nem bízom rá.

Ez a helyzet teljességgel bizonytalan volt számomra. Nem volt más választásom, döntenem kellett. Nem tudok tovább ilyen emberrel dolgozni. Sem szakmailag, sem emberileg nem tartottam alkalmasnak, hogy az idősgondozás területén dolgozzon.

Jelentettem az irodának és a hozzátartozóknak is, természetesen volt egy tanúm is, akinek szintén említette, hogy bezárja az ajtót éjszaka. Különben letagadta volna, hogy mit tett. A következmény egyértelmű volt, eltávolították, hónapok múlva másik váltót kaptam.

Nagy hiba a rivalizálás

Óriási hibának tartom, amikor a váltótársak között rivalizálás alakul ki, és a legfontosabb szempont: a bizonyítási vágy a külvilágnak. Nem óhajtok senkivel sem versenyezni, én nem referenciáért, cég elismeréséért, a hozzátartozók külön adományáért dolgozom, hanem az ápolt, gondozott emberért vagyok.

Úgy jellemezték a munkám, hogy professzionális, amit csinálok és ahogyan csinálom. Azért nem lehet kihívóm, mert az én önzetlen szolgálatommal egy „majd én megmutatom” görcsös próbálkozás eleve vereségre van ítélve.

Engem csak az tud megverni, aki szintén nem versenyzik, a gondozottért teszi a dolgát, az összes energiáját az ápoltra összpontosítja, nem pediglen „felszalámizza” egyéb elismerésekért. Ugyanolyan színvonalasan végzi a munkáját, mint én, aki az idősgondozást hivatásaként gyakorolja.

Még mindig nem adtam fel, keresem azt a potenciális váltótársamat, akinek hasonló a hozzáállása a szakmához, mint nekem, továbbá megőrzi, szinten tartja a gondozottat, amíg visszaérkezem. Nyilvánvaló, hogy én is a távollétében ugyanúgy vigyázom a paciens testi épségére, fizikai és lelki állapotára, ahogy ez elvárható lenne minden idősgondozótól.”

(Fotó: pixabay.com/unclelkt)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.