Ebbe a bizonyos pizzériába Ütvefúró segítségével látogatunk el, aki, mint egy korábbi posztjából (amit itt pótolhat az, aki végzetes könnyelműséggel kihagyta) kiderül, másod- (vagy sokad)állásban dolgozik ott. Most öt hónap elteltével vesszük fel a történet fonalát.

"Ez a nap is jól kezdődik

Egyszer berántanak a szabadnapomon, annyi a meló. Igyekszem ezerrel. Már kapom a melegentartós dobozt, megrakva pizzákkal. Még vissza kell mennem a bukszáért, majd a nagy igyekezetben a pizzákat ott hagyom.

Kimegyek nagygázzal a helyszínre, nyitom a csomitartót, a kezem a levegőt markolja. B.meg. Gyerünk vissza. Nihat, a szakács annyira röhög, hogy még a könnye is kicsordul, majd elfeledkezve, hogy forró a kemence, nekidől a karjával.

Égett szőr szaga terjeng a levegőben, na meg egy oroszlán bőgése. Mérgében hozzám vágja a lapátot, de én már rutinosan térek ki előle. Most kétszer gyorsabban jutok el a címekig.

Nihattal nem lehet szórakozni, pláne meg kiröhögni, ha bepöccen, nagyobb pusztítást végez, mint Hulk a Bosszúállók filmben.

A váltóról is kéne egy pár szót ejteni

A japán váltók közismerten pontosak, könnyen járnak. Ezúton szeretném közzétenni a használati útmutató ide vonatkozó oldalát: 

„Az egyes sebesség az indító, majd eztán kapcsolható az üvöltős kettes, majd a büntető hármas. Amennyiben elérte a kellő sebességet, akkor kapcsolhatja az alázós 4-es fokozatot. Az V. sebességet azt semmi esetre ne kapcsolja, mert az a nyugdíjasoknak való." 

A csapatban a legjobb köridőt általában én futom. A 2. Schumacher, a 3. Alonso. Ezt a helyi lakosság is díjazza, mert számháborúsdit játszanak. Ugyanis hunyorogva próbálják leolvasni a rendszámot. A színt már általában eltalálják, hiszen errefelé minden pizzás cégnek más színkódja van. 

Meghökkentő mesék 

El se hiszem, ha nem velem történik meg. Egyszer úgy esett, hogy egy mamának vittem ki a kaját. Az előszobában, ahol fogadott, volt egy 3 lábú sámli. Egyszercsak vad kiáltással helyből felugrott a sámli tetejére, majd nagy bőszen mutogatott a padlóra. 

Egy nagyméretű pók járt éppen arra, attól ijedt be ennyire az öreglány. Az életéért könyörögve az utolsó levegővételnél még arra megkért, hogy diszkréten távolítsam el a helyszínről a pókot. Megtettem. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében leszállt a sámliról a mama, majd megköszönte a szolgálataimat. 

A másik eset a szomszéd kisvárosban esett meg velem egy kiscsajjal, akiről külső szemlélő már messziről megállapíthatja, hogy mellesleg nem átlagos, mindezt társítva egy köldökig dekoltált pólóval. 

A mellbimbói hetykén meredtek előre, majd’ átszúrva azt a leheletnyi vastag anyagot, melyből a pólója készült. Rendelt 2 normál pizzát, meg egy 2 literes kólát. A kólát már elfelejtettem odaadni neki, annyira lekötött a nonfiguratív ábrák tanulmányozása a pólóján. 

Miután észrevettem a hibát, ismét becsengetem hozzá. Kijön a csaj. 

- Bocsesz, de annyira szép vagy, hogy elfelejtettem odaadni a kólát - mekegem zavaromban. 

- Semmi baj - mondta a csaj, majd felkacagott. Láthatóan élvezve a helyzetet. Ekkor vettem észre, hogy még a bimbópitvar is diszkréten átsejlik. Itt végképp lefagytam, mint a Win 98. Egy kacér mosollyal az ajkán elköszön, majd rám csapja a kertkaput. 

Ezután az öreg Andreashoz visz az utam. Úgy néz ki, mint egy rocker a woodstocki fesztiválról, vállig érő haját mindig hátra fésülve hordja. A négyemeletesnek zárva az ajtaja. 

Felcsengetek, az öreg egy bőrtarisznyába csomagolva ledobja a kulcsot. Egyenesen a tenyeremben landol. Nem lusta az öreg, csak már nehézkesen mozog. Mindig tiramisut, sajtszószos nokedlit, meg 2 pakk piros markolót kér (Marlboro). 

A borravaló is oda van készítve már jó előre. Kedvesen érdeklődöm a hogyléte felől, szinte már ismerősként fogad. Nehezen barátkozik, de akit megkedvel annak megnyílik az öreg. 

A gazda szeme hizlalja a jószágot 

A Capo de tutti Capi azaz a főnökök főnöke, maga a tulaj kis pofavizitre érkezik. Ettől a fószertől bérlik a tamilok az épületeket, meg magát a frencsájzt. Az indok az, hogy az egyik kollega a Mitsubishi kisautóból Mercedes Smartot csinált, mert nagy gázzal beletolatott egy a mögöttünk lévő utcából éppen kihajtó autónak. 

A legnagyobb tunningműhelyek elismerően csettintenének egy ilyen súly és méret csökkentő mutatvány láttán, mikor is egy eredetileg 3,5 m hosszú autóból 2,5 m-es járművet alakítanak ki. Mindezt úgy, hogy még ezután a merénylet után is forog a kerék, és még a fék is fog! 

Na szóval a tulaj is hallotta már azokat a rosszindulatú városi pletykákat, miszerint az egyik pizzás mindig tiltásig forgatja a technikát, a kipufogóból áradó hangorkán pedig rendszerint az egészségügyi határérték felső határat karcolja. Szívrohamot hozva ezzel a gyanútlanul arrafelé ólálkodó kóbormacskákra, illetve kisnyugdíjasokra. 

Az egyik körforgalomban látom, hogy utánam ered a Mitsubishi ASX hobbiterepjárójával. Mivel a Media Markt óta tudjuk, hogy hülye azért nem vagyok, ezért a 30-as táblánál 22-vel, az 50-es csészealjnál meg 41-el vánszorgok.  Emberem 8 km után elunja, a követősdit, de mielőtt még lelépne villant egyet.

Már 5 hónapja vagyok itt. Mi tagadás, összecsiszolódtunk a főnökkel. Elnéz nekem sok mindent, meg ahogy látom, ragaszkodik is egy kicsit hozzám. Mondjuk ebben az is szerepet játszik, hogy a Marlboro Goldot szereti, otthon meg egy kicsit olcsóbb. Mondjuk úgy, hogy gyenge féláron van. Mivel én nem pöfékelek, ezért szoktam neki hozni egy kartonnal. 

Angolra hangolva 

Ugye, milyen jól hangzik? Csak itt nem az angol ragad rád, hanem a svájci német. Azt veszem észre magamon, hogy egyre jobban értem, hogy mit karattyolnak, sőt néha önkéntelenül is vissza tudok válaszolni, amire meg azt hiszik, hogy én is az vagyok. A többi kelet-európai közben azonnal észreveszi, rögtön mondják, hogy magyar vagy. 

A legjobban az egyik öregasszonytól félek. Ő már azt is jelenti, ha nem mosolygok. Ennek mindig van valami baja, amit természetesen nem neked mond el, hanem a központnak. 

A három királyok 

A helyi gyerekek adományokat gyűjtöttek 3 királyok jelmezben. Az egyik még ki is volt kenve szerecsennek. Adtam nekik egy kis aprót. Hálájuk jeléül elkezdtek énekelni. Aranyosak voltak, otthon miért nincs ilyen? 

Van, aki nem tudja tartani a száját 

Hendrik és a főnök összeszólalkoznak. 1 frank eltérés van a leadott pénzben, ezen vitatkoznak. A vita egyre jobban eldurvul, egyik sem enged. Itt is megmutatkozik a német magabiztosság. 

- 19 éve pizzázok, egyszer se fordult elő, hogy kevesebb pénzt adjak le - mondja Hendrik. 

- Nem érdekel, hány éve dolgozol, a pénznek akkor is meg kell lenni - mondja a főnök. Nézd meg a kollégát - mutat itt rám a főni -, ő még egyszer se hibázott, mindig megvolt a pénz! 

Hendrik legalább egy fejjel magasabb mint a szakács, + még 30 kilóval nagyobb a küzdősúlya. Akkora árnyéka van, mint a Himalájának. Ám a főnököt nem olyan fából faragták, hogy megrettenjen ettől. Ő is az élet iskolájába járt, hátrahagyott egypár dolgot, mire idáig eljutott. Olyan sziklaszilárdan állt ott a konyha közepén, mint a doveri sziklák a legnagyobb hullámverésben. 

Lúji, azt hiszem ez egy gyöngyörű barátság kezdete 

- A kocsiban aludtál? - kérdezi. 

- Igen - minek tagadjam, a horkolásomat idáig hallották. 

- Ettél ma már valamit? - kérdezi összevont szemöldökkel, tekintetében őszinte érdeklődést vélek felfedezni. 

- Igen, két banánt - válaszolom. 

Mikor eljön az este, két normál pizzát nyom a kezembe. 

- Vigyed haza - mondja. 

Van szendvicsem a táskában, de ez akkor is jól esik. 

- Mennyivel tartozom? - kérdezem én. 

- Ne sértsél meg, vigyed nyugodtan - mondja a főnök. 

Teljesen le vagyok döbbenve. Eddig ilyenfajta kedvességgel itt még nem találkoztam. 

Szombat este együtt vagyunk, én szállítok, ő,süti a pizzákat. Ez a szombat nem olyan kemény, mint amilyen szokott lenni. Így jut idő beszélgetni is. Három éve van már Svájcban. 25 frank volt a zsebében, amikor idejött. Most ő egy pizzéria vezetője. A németje elég gyenge, én se értem mindig, hogy mire gondol.  Most kiderült, hogy jó ember. 

Négy héttel a kezdés után rám bízták az esti műszakot. Nekem kellett egyedül minden beérkező rendelést kiszállítani. Mit mondjak, nem volt egy egyszerű menet, de sikerült. Az már egy másik történet, hogy izzadtam mint kurva a templomban, de összezárt záróizmokkal végül is helytálltam. 

Egyre gyorsabban találom meg a címeket. Ez annak is köszönhető, hogy egy órával hamarább megyek, és járom az utcákat. Próbálom úgy csinálni mint a felderítők, minden tereptárgyat memorizálok, utánna ezekhez viszonyítok: templom, Coop, Migros, posta stb. 

Mostanában át szokta adni a telefont, ha valamit el kell magyarázni a központnak. Én jobban szót értek velük, pedig csak 10 hónapja vagyok Svájcban. 

Megadta magát a raktárban a világítás 

Kicseréltem a fénycsöveket, meg a hozzátartozó kondikat. Ismét ledöbbentek. Nekem ez addig tartott, mint amikor a túró rudiról leszeded a csomagolást. Nem atomfizika. 

A bevetés szabályai 

A vidéki kisvárosba megyek, ami egy dombtetőn van. Sietnem kell, padlóig nyomom a gázt. A váltóvillám már vagy 2 perce a képembe ordít, de még nem válthatok fel, elvesztem a nehezen megszerzett lendületem. 

Nem lehet tökölni, Nihat a főnök stopperrel méri az időt. A 6 km-re lévő kisvárosba 10 perc, helyben pedig 5 perc a szintidő a főnök szerint. Csak az a gond, hogy nem számol a forgalommal, meg az időjárással, meg a stresszfaktorral. 

Sebaj. Megszoktuk. A vérünkben van a rohanás. Egyenesen hiányzik, amikor szabadnapom van. Olyan, mint a narkó, könnyen rá lehet szokni, de nehezen jössz le róla. 

Megérkezek a címre, gépiesen magamra erőltetek egy vigyort. 

- Grüezi! Sie haben einen Pizza bestellt! 40 Frank Bitte. Szevasz, itt a kaja, vigyázz, mert süt. Hoci ide a 40 frankkal. Köszike. Mi, borravaló nincs? Csókollak. 

Ez a párbeszéd még háromszor ismétlődik meg az elkövetkező 20 percben. Indulok vissza a főhadiszállásra, csendesen füstölögve magamban. Ez gyenge nap lesz, úgy néz ki. Ennek örömére a szerpentinen lefele 100-al megyek. 

Az egyik pihenőben a szervek állnak, éppen a tájképet fotozzák a háromlábúval. Későn veszem észre őket, a menetszél felborítja a trafit. Amikor a rend éber őrei visszaraknák a helyére, meglepődve tapasztalják, hogy a műszer kiakadt. 

Rendőrállam a köbön, avagy a 8 millió besúgó országa 

Sietni kell mindenhova, de ha a városban 35-el vánszorog valaki, én meg meg merem előzni 50-el, már megy a panasztelefon a központba. Ugyanez pepitában, megyek egy Octavia után, amikor minden ok nélkül lassít lakott területen kívül. 

Az ő megitélése szerint túl közel voltam hozzá. Az én megítélésem szerint meg kapja be. Erre ugyanez a személy rádupláz még azzal, hogy egy körforgalom bejáratánál megáll 2 percre. A kutya nem jön, de azért álldogál feltartva engem. 

Egy pillanatra azt hiszem, hogy kempingezni akarnak, mert már szinte hallom is, ahogy a sátortartó vasakat püföli szépen lefelé. Az nem zavarja, hogy mögöttem van még két autó. Nem megyek bele a játékába. Amennyiben dudálok, vagy megelőzöm, rögtön megy a telefon. Ismerem a dörgést. 

A másik kedves emlékem, amikor városon kívül kanyar után 40-el megy egy illető, én meg előzésbe kezdek. Illetve kezdenék, mert mire mellé érek, akkor jut eszébe, hogy neki sürgős halaszthatatlan dolga van. 

Ahogy gázt ad, a Dacia Logan eleje megemelkedik a nagy igyekezettől. A sofőr előregörnyed, majd görcsösen rámarkol a kormányra. Baseball sapkáját fordítva helyezi fel, a feje búbjára, mint a nyolcvanas évekbeli szkanderversenyzők a nyertes tétmérkőzésen. 

Én meg ugye nem vagyok puha, hogy elvegyem a gázt, így kimutatom a fogam fehérjét. A nem messze lévő 50-es tábla előtt én érek be győztesen. A tükörből látom hogy vadul rázza az öklét, biztos a bögölyöket hessegeti az utastérből, a motorháztető alól pedig fehér füst tör az ég felé. Szerinte megérte. Azt a szólásmondást, hogy „a kutya is a próbálkozásba döglött bele" biztosan nem ismeri. 

Ekkor megint ment a telefon, miközben nem én kezdtem. Gondoltam már, hogy besározom a toronyszámot az autón, hogy ne tudjanak beazonosítani. 

Egyébként bele lehetne gondolni egy kicsit a mi helyzetünkbe is. Velünk púposkodnak a civilek, miközbe nekünk veszettül időre kell(ene) menni mindenhova, nekik meg abszolúte nem sietős. Ezért szépen betartanak nekünk, utána meg ők vannak felháborodva, ha retorzió következik. 

A kiképzés 

Azon veszem észre magam, hogy a régiek közül mára már csak én maradtam a szakaszból. Ha a bejárati ajtó mellé nézek, mindig a mosolygós Deniel jut az eszembe. Ütközetben eltűnt. Hendrik, a főnök legkedvesebb embere, aki mindig a pultnál támaszkodott, ő is elesett. Többször összeszólalkozott a felettesével. Elvezényelték, majd később aknára futott. 

Megjönnek az újoncok. A főnök int, mutassak be mindent, mert nekem jobb a németem, mint neki.  Eléjük lépek, végignézek a két újoncon, majd mosolyogva üdvözlöm őket. 

- Üdvözöllek benneteket a pokolban! Jól figyeljetek, mert mindent csak egyszer mutatok meg. Itt nincs idő szarakodni, az idő pénz. Szó szerint! 

Az összes piszkos trükköt megmutatom. Minden szavamat, mozdulatomat árgus szemmel figyelik. Az első nap dől el úgyis minden. Valakin látszik, hogy csetlik-botlik, vagy magabiztosan végzi a dolgát. Nem baj, ha béna, ha legalább kitartó. 

Szeretek itt lenni. Mára befogadtak, viccelődnek velem a tamil kollegák. Sőt egyenesen megkedveltek. Igaz, hogy ehhez nagyban hozzájárult, hogy eleinte nem sokat beszéltem. Mert nem is volt miről, úgy karattyoltak, hogy egy kukkot se értettem belőle. 

Az idő múlásával, amikor valamelyik nem tudott bejönni, mindig engem kérdeztek meg, hogy el tudom-e vállalni. Én meg mindig el is vállaltam. Ezért roppant hálásak voltak. Szokták kérdezgetni, hogy otthon mit eszünk, milyen látnivalók vannak, ők is kíváncsiak. Ez kölcsönös, és is szoktam kérdezősködni felőlük. 

Egyszer meghívtak kajálni, tamil halászlé volt a menü. Szedtek púposan a tányérra, majd lélegzet visszafojtva figyeltek, még pislogni is elfelejtettek. Mivel nekem erős pista volt a jelem az óvodában, úgy gondoltam, nem fog ki rajtam semmi. 

Tévedtem. A kanál elolvadt, amikor a levesbe raktam, olyan erős, mit erős, mérgező volt. Ezek raktak bele chilitől kezdve fekete borsot, gyomirtót, gyorsan felszívódó idegmérget, egyszóval mindent. 

Az első pár kanál után erős késztetést éreztem, hogy meglátogassam a legközelebbi csapot, hogy kiigyam a pizzeria havi vízmennyiségét. Ezek meg csak röhögtek. Rajtam. Amikor a közvetlen életveszély elmúlt, utána már én is röhögtem. Legközelebb egy kis fenntartással kezelem, ha kajás buli lesz náluk. 

Állandó szívatás tárgya az autóm, mivel nem mai darab. Ezzel szívják a véremet egész nap. Megkérdezik, mennyiért adom? Egy közepes pizzát adnak érte. Máskor meg egy kávét ajánlanak. Nem veszem zokon, mert örülök, hogy befogadtak."

(Fotó: pixabay.com/SalvatoreMonetti)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.