Ma olyan jövőt látok magamnak, amiről álmodni sem mertem, és talán holnap ezt is túlszárnyalom – írja a mai poszt szerzője, Orsi Kölnből, aki párjával most három éve költözött Németországba, szóval éppen itt volt az ideje egy kis számvetésnek. Jöjjön hát ez, a képeket pedig köszönöm neki!
„Holnap lesz 3 éve, hogy beültünk a kocsiba, amiben benne volt az egész életünk, és reményekkel tele, tettre készen, rettegve, kíváncsian, bizakodva elindultunk létrehozni azt az életet, amit élni akarunk.
Ilyenkor akaratlanul az embert számot vet, mint születésnapokkor, Újévkor… ez egy új élet születésének az évfordulója.
Nem a kalandvágy hajtott
Bárki bármit mond, minket sem a kalandvágy hajtott, hanem a fránya megélhetés. Nekem középkategóriás irodai munkám volt otthon, nem is kerestem rosszul, csak elég nem volt semmire.
Párom feketén dolgozott, a fizetése mesés volt (tudjátok, hol volt, hol nem volt…) Négyen béreltünk egy kétszobás lakást Budapesten, és esélyt sem láttunk arra, hogy ennél valaha jobb legyen. Nyelvtudás alig, használható végzettség nincs.
Pedig nem voltak nagy álmaink: egy kis ház, kis kerttel, maradjon pénz hó végén, ha valami elromlik, meg tudjuk javíttatni, vagy legyen keret újra, és néha egy új cipő, új ruha is jól esett volna, csak mert úgy tartja kedvem, és nem azért, mert egyszerűen muszáj újat venni. És a gyerekvállalásról ne is beszéljünk…
Kész tervvel ébredtem
Egy reggel kész tervvel ébredtem, és meglepő módon Párom is azonnal támogatta. Pár telefon, néhány egyeztetés, egy kis nyüstölés, és már repült is a felmondásom az irodába.
Szerencsére volt ismerősünk, voltunk is korábban náluk többször, így tudtuk hova jövünk, és sokat segítettek a kezdeteknél. Páromnak azonnal volt állása, és átmenetileg kaptunk egy lakást, ahonnan az ismerős hosszabb távra elutazott, így az első perctől megoldott volt a lakhatás is (kimaradtak a munkásszállók, hotelek, hasonló borzalmak).
Én is kaptam munkát a második héten, igaz csak minijob-ot, de elég is volt, így tudtam intézkedni, kicsit tanulni, asszimilálódni. A 3. hónapban felvettek (tulajdonképpen az első hely, amire jelentkeztem) egy élményfürdő konyhájára. Mint kiderült, sok magyar dolgozott ott, így könnyű volt a beilleszkedés.
A munka öröme
Az első másfél évben minden jól alakult, 6 hónap után saját jogon béreltünk lakást, bár eleinte inkább csak kempingeztünk benne, mindketten dolgoztunk, és elég volt a pénzünk élni.
Nem láttuk egymást
A hiba ott kezdődött, hogy a vendéglátásban akkor van a legtöbb munka, amikor a normális ember szabad. Minden hétvége, ünnepnap, és az átlagos napokon is csak este.
Gyakorlatilag az egyetlen emberrel, akire számíthattam, akivel közösen vállaltam ezt az egészet, akire azt mondtam, mindegy, hogy hol és mit kell csinálnom, vagy hol alszunk, csak együtt legyünk, akkor nem lesz semmi baj, egyszerűen nem találkoztam.
Láttam aludni, meg ő is engem, ráadásul ugyanabban az ágyban, de nem volt közös időnk. A leghosszabb etapunk egymás nélkül 9 hét volt. Másfél év után úgy gondoltam, az alapokat leraktuk, utánunk a vízözön, én márpedig keresek másik munkát.
Mélyponton
Első nekifutásra fel is vettek egy mosodába. A pénz alatta volt az addiginak, de a munkaidő tökéletes volt. Arra senki nem volt felkészülve, hogy a szerződés aláírását megelőzően váratlan allergiás sokkot kapok az ott található vegyszerektől, fulladással kórházba kerülök, és a korrektnek nem mondható főnök azt is tagadja, hogy szó lett volna szerződésről.
Na, ebből a szituációból sokat tanultunk jogilag, már tudom, hogy hibáztunk, de nem volt mit tenni, irány az állam. Mivel azonban nem szóltam 3 hónappal korábban, hogy ez fog történni (????????), ezért 3 hónap „büntetést” kaptunk, és csak utána kezdték utalni a munkanélküli segélyt.
Ez az időszak tökéletes volt arra, hogy feléljük az összes megtakarításunkat, felőrlődjünk idegileg, és mélypontra kerüljünk. Sajnos ezt tetézte még elvesztett rokon, elromlott autó… és még sorolhatnám.
(Mondjuk az elég vicces történet, amikor a banki ügyintéző kikerekedett szemmel néz, hogy mi a francból éltünk 3 hónapig, amíg csak a Párom keresete volt, mi meg a hasunkat fogva a nevetéstől válaszoltuk, hogy magyarok vagyunk, ez a különleges képességünk. :D)
Közben a Párom egy kollégája jelezte, hogy tudna munkát egy gyárban, mert ő is keresett jobb lehetőséget. Bementünk, és ha már ott voltam fordítani, és is jelentkeztem.
Így esett, hogy lassan egy éve mindketten ugyanannál a gyárnál dolgozunk, ugyanabban az időben, és bár még közvetítő által, ami meglátszik a fizetésünkön, van kilátás arra, hogy ennél jobb legyen. A munka unalmas, fárasztó, degradáló, de előrébb visz a célunkhoz.
Jelentem kisebb visszaesés után ismét megállíthatatlanul törünk előre!
A nyelvtudás fejlődése
Én egy erős nyelvtani alappal, de gyatra szókinccsel indultam, Párom gyakorlatilag a nulláról kezdte. Kurzusra, tanárra se időnk, se pénzünk nem volt, de volt segítség, elvoltunk, fontosabb volt megalapozni a dolgokat.
Ebből a szemszögből szerencsétlen a helyzet, hogy az első másfél évben magyarokkal dolgoztunk. Tudom, hogy kényelmes, biztonságot nyújt, de bárki kérdezi, nem ajánlom. Ez olyan, mint a ragtapasz effektus: egyszerűbb gyorsan letépni.
Amióta rá vagyunk kényszerítve, hogy használjuk a nyelvet, határozottan javul a helyzet. Bár az iskola hiánya érződik. Én minél több szót ismerek, annál jobban romlik a nyelvtanom, Páromat meg nehogy meghallja egy némettanár, mert elsírja magát. A lényeg, hogy a környezetével jól elvan.
Itthon és otthon
„Az otthon ott van, ahol megpihensz” – olvastam valahol. És igazat adok. Jelenleg ez most Köln, egy kis tetőtéri lakás zöldövezetben. Magyarország is az otthonom marad, ott születtem, ott vannak a barátaim, az emlékek is mind oda kötnek. De ide jövök haza már.
Ott feladtuk a lakást, a régi szobám a szülői házban is vendégszobává avanzsált, nincs ott semmim, már nem az enyém. És mégis. Furcsa kettősség ez, amit sokan sokféleképpen megfogalmaztak, de érteni csak az tudja, aki már átélte.
Barátok otthon
Sokszor téma, hogy a barátok elmaradnak. Első körben azok, akik csak ismerősök, el fognak tűnni. Ez talán nem is baj. Kiderül, hogy kinek számítunk igazán.
Marad az a pár barát, aki tényleg számít, akinek fontos, hogy mi van velünk és viszont. Sajnos itt is ritkul a beszélgetések száma, mindenki éli a maga életét, esküvők, gyerekek, szakítások… változik az életünk, nekik is, nekünk is.
Hiába mesélem, hogy mi történt ma, nem ismeri őket, nem ismeri a helyet, nem tudja átérezni a helyzetet, hisz nincs itt, nem látja. Nekem kinyílt a világ, ő éli tovább azt az életet, amit én otthagytam.
Nagyon sok munkát igényel ilyen távolságból egy barátság fenntartása, és igenis időt kell szakítani rá. Egy biztos, az a barátság, ami ezt túléli, az örökre szól. És minden tiszteletem azoké, akiknek el kell viselni, amikor végre újra találkozunk! :)
Közben ott a másik oldala a dolognak, miszerint én is kevesebb dolgot osztok meg magunkról, mert nem vagyok kíváncsi a féltékeny megjegyzésekre, a nem releváns hozzászólásokra. Így viszont a fontos emberek is lemaradnak olykor.
Barátok itthon
(És bár külön bekezdésbe szántam, de így sikerült: a magyarok és mi. :)
Szintén gyakran téma az interneten, hogy hogyan tegyünk szert új barátokra. Furcsállva olvasom ezeket a posztokat, hiszen ez bennem soha nem merült fel, mint probléma.
Első körben adottak voltak az ismerősök, akik által ide kerültünk. Aztán persze jöttek az új kollegák. Mivel magyarok közé kerültünk, így ez gyorsan ment.
Ilyenkor derül ki, milyen kicsi a világ: Párom az első munkanapján találkozott a volt iskolatársával, kollegák lettek, így azonnal volt közös téma is. Persze azóta nem vagyunk kollegák, de a barátság megmaradt.
Összejárunk grillezni, játszani, vagy csak filmet nézni, lelki támaszt nyújtunk, vagy együtt nevetünk. Sokszor felmerül bennem a kérdés: Vajon akkor is barátok lennénk, ha otthon találkoznánk? Talán nem.
Itt azért van egyfajta egymásra utaltság. Éppúgy szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. Talán a nyugdíjas éveinket nem együtt fogjuk eltölteni, de addig is együtt élvezzük az életet, és segítjük egymást a bajban.
Azóta mindenki szerzett új ismerősöket, akiket behozott a társaságba, így már olyan is van, akit ismerünk, de nincs különösebb kötödés, ha egy helyen vagyunk, jó, ha nem, hát nem.
Ugyanakkor előfordult olyan is, hogy a frissen kitelepült magyarnak segítséget nyújtottunk, amit ő visszautasított és csak sajnálni tudtam, elvégre is köszönöm, mi megvagyunk, neki nincs itt senkije, nem ismeri a várost, csak ő veszített… (pár hónap múlva haza is költözött).
És persze vannak azok a magyarok, akik betalálnak a boltban, az orvosnál, a közösségi csoportokban, és azonnal a segítségünket követelik lakás, munka, fordítás, szállítás, vagy bármilyen ügyben.
Lehet, hogy hiba, lehet, hogy velem van a baj, de ha magyar szót hallunk, csöndbe maradunk, és nem viszek magyar könyvet az orvosi váróba sem. A baj a követeléssel van, származási alapon.
Volt, akinek engedtünk, aztán ránk telepedtek, követelőztek tovább. Szerencsére komolyabb kihasználásra nem adtunk lehetőséget. Sajnos ezt embere válogatja, de én is érzem, hogy komoly falat húztunk az ismeretlen honfitársak elé. Talán hiba, talán nem.
Ugyanakkor találkoztunk magyarokkal, akik évek óta itt élnek és még nem találkoztak más magyarokkal. Őszintén szólva nem tudom, hogy csinálták, én lépten-nyomon magyarokba botlok.
Persze sok barátunk van, akiket otthon ismertünk meg, de ők is határt léptek. Na, ők azok, akikkel talán a legjobb a kapcsolatunk, hiszen nem csak a tapasztalataink, de az emlékeink is közösek.
Egy-egy hosszú hétvégén átugrunk egymáshoz, még ha 600 km-re is vannak. Ez magyar viszonylatban hatalmas távolság, de itt tényleg csak átugrunk egymáshoz.
Ilyenkor kihasználjuk a helyzet adta előnyöket, körbenézünk a környéken, és sok csodával találkoztunk már, remélem még fogunk is. Így jutottunk el Augsburgba, Ausztriába, Hollandiába…
Osztrák hegyek
És vannak a (számunkra) külföldi barátok: Ők is leginkább a munka által lettek, és bár jól elvagyunk, igazi bensőséges viszony nem igazán alakult ki. Mindig örülünk, ha találkozunk, de nem kifejezetten keressük egymás társaságát. Azért jó, hogy vannak, én igyekszem megtartani őket.
Mi és más nemzetiségek
Egyrészt jó, hogy pont Kölnbe költöztünk, mert nagyon sok a külföldi, így az ügyintézők is azok, vagy már hozzászoktak, de ha kell Aktivityznek, vagy telefonos fordítóprogramokkal segítenek megoldani a problémáinkat (más tartományokból azt halottam, ha nem tökéletes a németed, szóba sem állnak veled).
Másrészt a rengeteg külföldi között tényleg nehéz egy igazi németet találni. Ez viccesen hangzik, de ha onnan nézem, hogy én a gyatra nyelvtudásommal itt jól beszélőnek számítok…. nehéz lesz tovább fejlődnöm.
Nagyon sok a török, valójában több törököt látunk, mint bármi mást, több törököt hallunk, mint bármi mást és még ráadásul a törökhöz járunk vásárolni is. Ez alapvetően nem baj, de ha ez lett volna a célom, akkor Törökországba költözöm, és csak annyi lett volna a változás, hogy van tengerpart és napsütés (ezt lehet, át kell még gondolnunk).
Őszintén bevallom, vannak/voltak ellenérzéseim a más nemzetiségűekkel kapcsolatban. Alapvetően a mai napig nem megyek szívesen éjszaka egyedül közéjük…
…de a kollegák más kategóriába tartoznak. Van olasz, francia, amerikai, természetesen török, arab kongói, egyiptomi, tunéziai, és persze szír menekült is. (magyarok csak mi vagyunk :) ).
Amszterdam
Sokat beszélgetünk, hülyéskedünk, igyekszünk megnevettetni egymást munka közben. Alapvetően mindenki kedves, segítőkész. Együtt járunk dolgozni, ugyanazt a munkát végezzük, ugyanolyan nehézségeink vannak, itt én se vagyok több, mint ők.
Sikerült pár belebonyolódott vitát végignéznem vallásról, nemzetiségi felsőbbrendűségről, politikáról, férfi-nő közötti kapcsolati véleményekről… szerencsére az ilyet a vezetőség igyekszik csírájában elfojtani (minden tiszteletem az övék és szerintem tiszteletbeli óvó bácsi érdemrendet nekik).
Ezzel a kérdéssel is úgy vagyok, hogy amíg rám nem akarják rám erőszakolni, mindenki azt hisz, úgy cselekszik, azt eszik… ahogy jól esik… de tegyék mások számára nem zavaróan, én is így teszek.
Magamat figyelve sokkal elfogadóbb lettem, ugyanakkor zárkózottabb is. Viszont érdekelnek más kultúrák, más országok, és most van lehetőségem igazán ismerkedni velük.
Itt felmerül egy újabb kényes téma: a migráns kérdés. Erről, ahogy a politikáról sem szeretek véleményt nyilvánítani, hiszen a meggyőződésem, hogy nem látunk igazán át rajta, amit hallunk, nem tudhatjuk mi az igaz belőle.
Amíg én nem tapasztalok rosszat, van esélye mindenkinek a közelembe férkőzni (még ha az átmászandó falak különböző magasságúak is). Így esett, hogy egy munkatársam származásáról mit sem tudva, sokat beszélgettünk, nevettünk. Kedves, aranyos, vicces.
Miután ez kiderült, utána került szóba, hogy egy éve van itt, nincsenek barátai, munkásszálláson lakik. Nincs ezzel semmi baj, a munkáját elvégezte, segítőkész, tőlem bárhonnan is jöhetett.
Aztán bejelölt barátnak, itt tudtam meg, hogy szír. Elég hamar összeállt a kép, de a véleményemen már nem változtatott, nem is kérdezgettem. Pár nappal később láthatóan szomorúan jelent meg munkába, megkérdeztem mi a baj.
A 12 éves unokaöccsét lelőtték Törökországban. És láttam egy férfit összezuhanni a veszteségtől. És ő ugyanúgy bejár dolgozni a törökök közé, ugyanolyan kedves, ugyanolyan segítőkész…. talán alvó ügynök, nem tudhatom, talán naiv vagyok, de ő csal legtöbbször mosolyt az arcomra, megérdemel egy esélyt.
Élet egy más világban
Hogy miben változtak a mindennapjaink az otthonihoz képest? Nem lettünk milliomosok, nincs kacsalábon forgó palotánk, nem járunk évi több hónapot nyaralni, de mégis sokkal gazdagabb az életünk.
Megnyugtató, hogy a havi keresetünkből futja a számlákra, finom és egészséges ételekre, új ruhára, de azért át kell gondolnunk a kiadásainkat. De szakadjunk el az anyagi világtól.
Schwangau - az eredeti Disney-kastély
Változott az életvitelünk, mert más a környezet. A természet bele lett tervezve a városba (szó szerint, a II. világháború után a várost úgy tervezték újra, hogy parkosítottak mindenhol). A belvárosi utak is olyanok, mintha a Városligetben kocsikáznék.
Szívesen pattanunk biciklire, és lemegyünk a tóhoz, ahol sütögetünk, pihenünk, ha az időjárás engedi (ritkán), akkor fürdünk, napozunk, biciklizünk, görkorizunk…
Imádom, hogy bárhova megyünk, nyuszik rohangálnak körülöttünk, vadlibák és kacsák fürdenek mellettünk. Az emberek mosolyognak és alap elköszönés, hogy szép napot kívánnak.
A Tónál (és ezt már tényleg nagy „T”-vel kell írnom) mindegy, hogy honnan jöttél, mivel foglalkozol, miben hiszel, milyen zenét hallgatsz… ha jó az idő, engetegen vannak, mindenki sütögeti a saját ínyére valót, hallgatja a saját kedvencét, beszéli a saját nyelvét, és vigyázza a másik gyerekét, labdáját… Próbáljon meg valaki a Margitszigeten grillezni.
Eljutottunk kedvenceink koncertjére, előadására, és jönnek még sokan, akiket nem szabad kihagyni. Volt Harry Potter kiállítás, Nitro Circus, System of a Down (na ők soha nem fognak Magyarországra menni)… most Metallica jön.
A környéken persze a nevezetességeket hamar felfedeztük, legyen az a Dóm, a Csoki-múzeum, állatkert, libegő… De a közelben van delfines állatkert (Duisburg), vadaspark és sok más látnivaló.
Augsburgi botanikus kert
Duisburgi állatkert
Ha az időnk engedi, átugrunk Hollandiába, elvarázsolnak a kis tanyák, vagy a tengerpart, ahol még júliusban is pulcsiban fagyoskodok, de olyan hangulata van, amit eddig sosem hittem.
Holland tengerpart
Előttünk áll még Párizs, Svájc, Norvégia, London, Svédország…. ha az időnk engedi. De addig is élvezünk minden szabad napot!
Gasztrorovat
Ez megint érdekes kérdés. Újra és újra felmerül, mindenkit érint, és hiába Európa, hiába Unió, sok dolog hiányzik. A Túró Rudi, szalámi, paprika, a füstölt áruk mindenki számára hiánycikkek.
Ebből a szempontból is szerencsénk van, mert valaki mindig megy haza, és tudja hozni az utánpótlást. Ha nem így lenne, akkor van a közelben magyar bolt, akik a normál készlet mellett megrendelésre bármit hoznak.
De találkoztunk német boltban magyar szalámival, gulyáskrémmel, pirosarannyal is. Nálunk a leginkább megoldhatatlannak tűnő problémát a túró okozta.
Itt van valami híg-folyékony valami, inkább tejföl állagú, amit túrónak hívnak, és van valami izé, ami hasonlít a túróra, de sós…. na, abból próbáljon az ember túrósat sütni! Szerencsére így 3 év után kiderült, hogy a lengyel boltban egészen jó túró kapható, probléma megoldva.
Nekem személy szerint nagyon hiányoznak a péksütemények. Meghalnék egy meggyes-táskáért, kakaós csigáért, vagy csak egy jó sajtos croissant-ért. Itt is vannak, gyönyörűek, mindegyik ugyanabból a tésztából készül, ugyanolyan ízű mázzal, a tölteléket nem igazán ismerik…
A „nemzeti ételek” említést sem érdemelnek (fekete kenyér sajttal, vagy túrószerű zöldfűszeres krémmel töltött alufóliában sült krumpli – és ezt főételnek fogyasztják!), bár állítólag ez is tartományonként változik.
Itt nincs olyan, hogy úgy ennék valami hagyományosat, szólok anyának, főzzön hétvégén… hát meg kellett tanulnom főzni. Ehhez hozzá jött a konyhai munka magyar szakácsokkal, egy nemzetközi konyhán.
Sok újat volt szerencsénk kipróbálni, olyat is, ami talán van otthon, de sose vettem volna meg, vagy kértem volna étteremben. A kipróbálást a konyhai trükkök ellesése követte.
Mára olyan ételek kerülnek itthon asztalra, amit egy átlagos háziasszony sosem készít el otthon, így a lazac, a garnéla, vagy legyen csak egy különleges krémleves, vagy köret.
Szeretünk új ízeket, recepteket kipróbálni, és könnyít a helyzeten, hogy csak egy telefonomba kerül profi szakács segítségre szert tenni. Azt hiszem ebben is szerencsénk van.
A jövő
Eddig mindig kész terveim voltak, kisebb nagyobb kitérőkel követtem is őket, de annyi minden változik. Talán sohasem leszek igazán készen velük. Határt léptem saját akaratomból, új emberek, új nyelv, új világ, új problémák.
Minden probléma leküzdése erősebbé tesz, mára úgy érzem, nem jöhet olyan, amit ne küzdenék le, nem élnék túl… és ezzel párhuzamosan az álmaim is változnak, nőnek, lépik át a saját határaimat.
Ma olyan jövőt látok magamnak, amiről álmodni sem mertem, és talán holnap ezt is túlszárnyalom. Hiába vagyok én egy utolsó gyári munkás, lényegtelen, hogy mivel foglalkozom, amíg mellette az életem olyan, amilyennek akartam.
Utazunk, csodákat látunk, barátaink vannak, szeretet van…. már készülünk a gyerekvállalásra is, mert tudjuk, hogy jövőt adhatunk neki(k), ha mással nem is, de nyelveket fognak beszélni, így övék lehet az egész világ. És meg lesz egyszer a kis házunk a kis kertünkkel…. addig is a paradicsomok az erkélyen teremnek.”
Paradicsom az erkélyen a karácsonyfánkkal
HÍRMONDÓ
Ha kedd, akkor Németország
Rövid hét lesz (hála istennek), amit kezdhetünk akár Németországgal is – lássunk pár érdekes állásajánlatot az egyik legnépszerűbb célországból!
Egyre több magyar diák tanul külföldön
A legfrissebb adatok szerint 2012 és 2015 között a legfontosabb célországokban mintegy 40 százalékkal (!!) nőtt a magyar diákok száma. Az okok összetettek, a legdurvább az emelkedés Hollandiában és Angliában.
Ronda héten vannak túl a brit konzervatívok
Egyetlen hét alatt 10 százalékot olvadt a brit Konzervatív Párt előnye a Munkáspárttal szemben a YouGov véleményfelmérő adatai szerint.
A dán csoda titka
Világszerte hódít a hygge, a relaxálás, az életigenlés és a kapcsolatépítés egyedi ötvözetének dán koncepciója. Mi a titok?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek