Először meglepődtem, amikor elolvastam Zita posztját, hiszen soha eszembe nem jutott volna, hogy egy ilyen témáról lehet érdekes posztot írni. Mint kiderült, lehet, ráadásul olyat, ami kicsit túlmutat saját magán. Ma tehát egy nagyon érdekes látogatást teszünk a (lassan tavaszi) amszterdami temetőben, ahol láthatunk majd kőangyalokat és csokisíremléket, és talán közelebb kerülünk a holland néplélekhez is.
Mikor érezted először úgy külföldön, hogy otthon vagy? Volt egyetlen ilyen pillanat, vagy egy folyamat része az érzés? Esetleg soha nem fogod magad otthon érezni? Írd meg a tapasztalatod, véleményed a hataratkeloKUKAChotmail.com címre.
„De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.
S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,
akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére....
S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,
hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.”
(Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben)
Egy kis magyar kultúrtörténet, holland szálakkal: a versben szereplő professzor, aki beleszerelmesedett a holland polgárlányba, nem más, mint Apáczai Csere János.
1648-ban tehetséges ifjú lévén, a református egyház ösztöndíjával Franeker, Leiden, Utrecht, Harderwijk egyetemein tanult, miközben volt ideje a helyi szellemi élettel is megismerkedni. Itt szerzett teológiából doktori címet. Ő lett a frissen alapított hardewijki egyetem első doktora.
Majd feleségül vette a versben szereplő dallamos nevű lányt, és hazavitte. Azután még sok mindent írt, tanított, és elszántan harcolt az erdélyi iskolák ügyéért. 1656-os kolozsvári iskolai székfoglalójában mondta az alábbi „nem véletlenül választottam tőle” mondatot:
„Ha olyan korba csöppentünk bele, melyben a bölcsességet és annak professzorait lyukas garasra sem becsülik -semmivel sem többre, mint a legnagyobb tudatlanságot-, akkor essünk kétségbe? Hagyjuk faképnél az iskolát? Nem! Szégyenen és gyalázaton keresztül nekifeszülve az erény felé kell törekednünk! A jelenkori gyalázatért kétszeresen megfizet majd gyalázóinknak az utókor, csak lankadatlanul igyekezzünk azt megérdemelni." (De summa scholarum necessitate earumque inter Hungarorus barbariei causis. »Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról és a magyaroknál való barbár állapotuk okairól«)
A történetet persze azért is mentettem ide, mert ez tulajdonképpen egy tipikus határátkelős, menjek-maradjak sztori 360 évvel ezelőttről, bájos helyzetrajzzal oktatásunk akkori állapotáról. Nil novi sub sole. (Nincs új a nap alatt.)
Végül még annyit, hogy a holland hölggyel együtt a házsongárdi temetőben lettek eltemetve. (Innen a vers címe, és erről jutott eszembe.) Kiemelném még az Áprily vers holland hagyományt idéző sorait is a tenger sötétség ellen ragyogó gátat építő szellemiségről.
Tavasz az amszterdami Szent Barbara temetőben
A tavasz, itt az óceáni éghajlaton nem korai február elején. Amúgy is ez az évszak hozza a jó kedvet, a vitalitást, a pozitív hozzáállást, kinyílunk, vesszük az adást, magunkhoz térünk a hidegből, a ködből, a kevés ruha alatt előbújnak a másik nem gyönyörű idomai, hosszabbak a napok, hosszabbak a szeretkezések.
Nagyokat sétálunk a ragyogó időben, megmetsszük a rózsabokrot, és naponta figyeljük, ahogy kizöldül a természet, virágba borulnak a tulipánmezők. Ilyenkor minden szebb. Felpattanunk a biciklire, csak úgy, élvezzük a tavasz melegét és illatát. Napozunk még télikabátban, ahogy az itteniektől eltanultuk. Eszünkbe se jut az elmúlás.
Mindig izgatott, hogy megnézzek egy holland temetőt, akár többet is. Nem is tudom megmondani, hogy miért. Talán, mert kvázi régen itt vagyok, és valahogy nem került rá sor.
Azután egy öncélú biciklizés apropóján bejártam a hozzánk legközelebb eső temetőt. Bevallom, nem várt csodákban volt részem. A sugárzó nyugalom, csend, rendezettség mellett, egy egészen más feelingje volt a megszokott temetői hangulatnak.
A ravatalozó
Kedvesség, vidámság
Mindenki hordozza az egyéniségét halála után is az élők gondolataiban, és hordozza azok szeretetét is, akikkel eddig is együtt volt. Errefelé nem klasszikusan vallásosak az emberek. Az mégis egyértelmű, hogy van élet a halál után, és a halál legalább olyan természetes dolog, mint az élet. Ezt az életet valójában az itt maradottak élik tovább, s az ő szeretetük és emlékeik tartják életben azt, aki elment.
Sok képet is készítettem mindjárt, mert annyira magával ragadott az élmény. Megjelentek sírversek is, és megannyi szokatlan, kedves, önmagáért ötletes megoldás. Mellettük nyilván a hagyományos is, és számtalan kifejezetten holland mentalitást tükröző adalék.
Hogy mennyire általános dolog ez errefelé azt nem tudom, mivel ezen kívül csak egy második világháborús temetőben jártam a tengerparti dűnék között, az értelemszerűen más volt.
Szerelem és kőangyalok
Lépjünk be a kapun, tegyük le a bringát, és kalandozzuk egyet!
Ravatalozó. Szent Barbara szobra a kertben, aki azonos a magyar Szent Borbálával. Egy sor tüzes és robbantós foglalkozású ember: kohászok, bányászok, tüzérek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje.
A kis területű parcellákat magasra nyírt örökzöld sövény választja el, olyan, mintha egy nagy terembe lépnél be. A sírok közt nincsen kihagyott hely, szorosan egymás mellé építik azokat.
Nem titok, hogy a temetőkben tetten érhetők a települési szokások is. Itt kevés a föld, úgy a házak, mint a sírhelyek számára. A régebbi részen amúgy hagyományosnak mondható fehér, többnyire álló kövek, elvétve gránit. Külön sorban a nyitóképen látható gyereksírok.
A vegyes-házasságok-lábnyoma-sírkő, melyen keresztény szokás szerint rajta a kereszt, és a síron kavicsok a zsidó hagyománynak megfelelően. Ők a hősök, akik átéltek számtalan családi szappanoperát. A szerelem sok mindenre képes.
A számomra legkedvesebb lakók a kőangyalok. Szeretem gyerekes ártatlan, néha kicsit huncut, tiszta, játékos tekintetüket, lendületüket, amit persze a szobrász százféleképpen képes kifaragni. Imádkoznak, olvasnak, könyökölve kémlelik a terepet, vagy csak épp ledőlnek egy sírra pihenni.
Azután, ha az újabb, cseppet sem hagyományos világba pillantunk, ott nagyon sok érdekességet találunk. A fafaragás, a kettétört kő, a hatalmas kavics valószínűsíthetően a művészt, az egyszerűen igényes embert rejti.
Persze nem derül ki, hogy aki készítette, vagy akinek készült van benne jobban az alkotásban. A repülőmodell a pilóta sírján, azután egy talicska muskátlikkal, mint a parasztház udvarán, majd gyerekrajzok, mindenféle állatok, játékok, olykor már a giccs határait súrolják, ahogyan rendszertelenül őrzik az emlékeket. De gondolnánk-e, hogy egy színes drazsékkal díszített tábla csoki, vagy egy bárszekrény üveg borral és két pohárral is lehet síremlék?...
A szokásos „Itt nyugszik szeretett nagyanyánk, anyánk...” „x család sírboltja” feliratok itt is szokványosak. Találtam azonban egy nagyon szép sírverset is:
„Ik ben in de wind
in de lach
in de liefde”
(„A szélben vagyok, a nevetésben, és a szerelemben” - fordíthattam volna kevésbé bevállalósan szeretetnek is, de esetünkben egy fiatal fiú sírján helyénvaló szerelemre gondolni.)
Tot Zover Holland Temetkezési Múzeum
Ilyen jellegű múzeum számos helyen található a világon, ahol bemutatják a halotti maszkokat, urnákat, elmondják, hogy mi történik a testtel a föld alatt és a hamvasztó kemencében.
Ami itt Amszterdamban helyi történet, lévén multikulti társadalom, a különböző vallású és nemzetiségű népek halottas szokásainak és kellékeinek bemutatása, amely kiemelt helyet kapott.
Ezen kívül van itt egy kisautó gyűjtemény is, ami nagyszámú halottas „Matchbox”-ból áll. A múzeum épülete mellett a krematórium, s egy hatalmas park és temető, amit még nem sikerült megnéznem, valamint egy kávézó, ahonnan páratlan kilátás nyílik a parkra és a ravatalozó épületére.
Elgondolkodtam ottjártamkor, a forró kávét kortyolgatva, hogy ugyan eszébe jutna-e bárkinek is magától, egy temetőbe kávézót is tervezni. De ez Hollandia.
Madison megye hídjai
A halottkultusznak évezredes hagyományai vannak, amire rárakodott a modern kor csillogása is, ez néha kifejezetten humoros megoldásokat produkál. Lásd: Six Feet Under sorozat díjnyertes jelenetei.
Mindazonáltal leszögezném, hogy neveltetésem ellenére nem vagyok temetőbe járó típus. A milliós, életünkben elkészített síroknál mindinkább a „szórjuk szét” híve vagyok.
Eddig a tengerre gondoltam, de nagyon hideg, inkább a kanális, valamelyik szép hídról, ahol történt velem valami jó dolog. Persze a belvárosban a „mézeskalács” házak között, mert azt nagyon szeretem. És ha valaki van olyan romantikus, hogy utánam jön, hát legalább ott is együtt leszünk. Legfeljebb a gyerekei majd értetlenül állnak végakarata felett.
„There is a land of the living and a land of the dead and the bridge is love, the only survival the only meaning.” (Thornton Niwen Wilder)
„Van az élet földje és van a halál földje és a híd a szerelem, az egyetlen túlélő az egyedüli értelem.” (A fordításban a „love” ismét lehet szeretet is, mindenkinek szíve szerint.)
Ha szívesen olvasnád még Zita írásait, akkor látogass el a blogjára!
HÍRMONDÓ
Nem a kelet-európaiak miatt lett a Brexit
Nem igaz, hogy a kelet-európai bevándorlók miatt kellett volna elhagynia az Európai Uniót az Egyesült Királyságnak, legalábbis ha szigorúan az adatok és számokat vesszük alapul (más kérdés, hogy ez mostanság nem akkora divat).
Bekeményíthetnek a németek
Németországban az uniós társállamokból érkezett munkavállalók nem Németországban tartózkodó gyermekei után fizetett családi pótlék összegét nyirbálnák meg.
Hol a legjobb külföldön munkát vállalni?
Az InterNations felmérésében arra kereste a választ, hogy melyik országban a legjobb az életminőség - a külföldi munkavállalók számára. Magyarország egész elöl szerepel, de a TOP10-be azért nem fért be. De kik igen?
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Az utolsó 100 komment: