Érdekes kérdést vet fel írásában Judit, aki Ausztriában élve azon gondolkodott el (és vetette fel vitaindítónak), hogy a határátkelők gyermekei, unokái vajon magyarok lesznek-e, illetve érdemes-e mindenáron megpróbálni magyarnak nevelni őket, vagy akkor teszünk velük jót, ha hagyjuk, hogy annak az országnak az identitását vegyék magukra, ahol élünk. A kérdés nem egyszerű, és nyilván éles vita is várható, de kulturált keretek között szerintem érdemes róla beszélgetni.

„Közel 10 éve élek Ausztriában. A környezetemben sok magyarral találkozom, vegyes családban élőkkel és kiköltözött magyar családokkal is. Én valahogy semleges vagyok ebben a közösségben.

Azok közé tartozom, akik elhagyták Magyarországot és nem térnek vissza. Gyermekként én sem így képzeltem, de a körülményekből adódóan ezt hozta az élet. Hát megpróbáltam és megoldottam.

Ami a letelepedést, a beilleszkedést illeti, ez szerintem erősen attól függ, ki milyen típus. Van, akinek könnyebben megy, és persze akadnak olyanok is, akiknek szerintem soha nem fog sikerülni, de mondom, ez belülről fakad.

A férjem osztrák, van egy kisgyermekünk, és gyakorlatilag egy vegyes baráti közösség részei vagyunk. Sokszor kellett megélnem, hogy a magyar családos ismerőseim nem képesek mit kezdeni a vegyes házasságban élőkkel.

Nem is feltétlenül a kulturális különbségekről van szó bizonyos helyzetekben, sokszor inkább úgy érzem, mintha valamilyen rejtélyes okból kifolyólag már nem tartoznánk ehhez az összetartó magyar közösséghez, ami egyébként körülvesz bennünket.

Na persze az összetartozással is akad gond. Komolyan, néha az az érzésem, mintha az áskálódás is magyar „virtussá” kezdene válni.

A magyar identitás

De amiért igazából nekifogtam ennek az írásnak, az a következő történet, és az abból adódó, bennem felmerült kérdések.

Egy kedves barátnőm egyszer egy beszélgetésünk alkalmával közölte velem, hogy ő márpedig büszke arra, hogy magyar! (Persze a mondanivalójában akadt némi él is.) A beszélgetésünk a gyerekeink jövőjéről, tulajdonképpen a magyar identitásról szólt.

A lányom osztrák környezetben fog felnőni, anyanyelvként használja a németet és persze érti a mi szép nyelvünket, de én azt vallom, hogy ő osztrák, rajtam keresztül bevándorlói háttérrel.

Na, ilyenkor kezdődik az az emocionális káosz, ami engem ezen cikk megírására sarkalt.

Vannak kisgyermekek körülöttem, akik ugyan magyar származásúak, és a bürokratikus kavalkádnak köszönhetően erről papírjuk is van, viszont az évi egy-egy látogatáson, nyaraláson kívül semmilyen kapcsolatuk nincs a hazával.

Szóval kérdem én, miért érzik úgy sokan, hogy határátkelőként a magyarságot feltétlenül meg kell őrizniük a következő generáció számára, és ezt értékként felmutatni nekik?

Hogy a saját életemből merítsek példát: én egy negyedik generációs magyar családban élek (gyakorlatilag véletlenszerűen alakult pont így), melyben senki sem kérdőjelezi meg a nagyszülők osztrák voltát. Miután a dédszülők a háború után itt telepedtek le, és lettek részei Ausztriának, senki nem mondta (ők sem!), hogy később született gyerekeik ne lennének osztrákok.

Most viszont a kivándoroltak külföldön született és letelepedett unokái is magyarok lesznek (vagy maradnak). Talán erre a modern korra jellemző ez, vagy az lehet az oka, hogy nagyon sokan gazdasági kényszerből, a biztos megélhetést keresve hagyták el az országot.

Se itt, se ott?

Én viszont úgy érzem, hogy ők valójában se itt, se ott nincsenek igazán otthon, és ezzel egy hosszú, sokszor kellemetlen, nyelvi nehézségekkel fűszerezett beilleszkedési tortúrának teszik ki magukat.

Persze tisztában vagyok vele, hogy minden élethelyzet más és más, ezerféle variáció létezik akár gyermekeink jövőbeli identitására vonatkozóan is, de ezt egy olyan témának tartom, amiről érdemes lenne beszélni és kíváncsi lennék, ki hogyan látja ezt a kérdést.

A környezetemben sokszor nehezen fogadják el vagy megkérdőjelezik azt, hogy miért nem következetesen magyarnak nevelem a lányom. Azt gondolom, hogy ezzel meghagyom neki a jövőbeni döntés lehetőségét.

HÍRMONDÓ

Egyre jobban durvul a Brexit-kampány

Ahogyan közeledik a júniusi, a britek uniós sorsáról szóló népszavazás, egyre jobban durvul a hangnem is. Most például a kilépésért kampányolók egyik vezéralakja, a volt londoni polgármester írt egy cifrát.

Boris Johnson szerint ugyanis az Európai Unió a Római Birodalom „aranykorának” újjáélesztéséről álmodozik, ugyanúgy, ahogy mások mellett Napóleon és Adolf Hitler is tette. A kommentárok közül a legenyhébb az volt, hogy „az összehasonlítás meghökkentő". (A teljes cikket itt találjátok.)

Egy finn iskola belülről

Az enyhébb szabálysértéseket a gyerekek saját esküdtszéke bírálja el, szankció nélkül, megállapítva, hogy ki miben volt hibás. A rendszer határai tágak, de azokat ugyanúgy kényszerítő eszközökkel őrzi, ahogy a demokráciák a közrendet.

A gyerekek abban nőnek fel, hogy a parlament meg a döntéshozatal, eleve a politika nem a felnőttek vagy az elit unalmas és életidegen szórakozása, hanem az ő ügyük. (Ha érdekelnek további részletek, akkor itt elolvashatod.)

(Fotó: pixabay.com/AdinaVoicu)

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!