Abban alighanem megegyezhetünk, hogy nyugdíjasnak lenni a legtöbb országban nem jó, hiszen csökken az ember életszínvonala. A nyugati országokban ezt egyre többen úgy oldják meg, hogy olcsóbb helyekre költöznek. Ilyen ország Svájc is. A heti blogajánlóban emellett megnézzük, hogyan búcsúznak Új-Zélandtól régi ismerőseink egy év után, illetve azt is megmutatjuk, milyen bensőséges viszony fűzi a hollandokat – a krumplihoz.

(Fotó: pixabay.com/Michael Gaida)

Kezdjük hát Svájcban, ahol a Svájc és más blog posztja szerint egy család havi kiadásainak nagy részét a lakbér és az egészségbiztosítás viszi el. Az idősek esetében is. A helyzetet viszont bonyolítja, hogy a születéskor várható átlagos élettartam magas, így életük utolsó éveiben sokan kerülnek idősotthonba.

„Ennek átlagos havi költsége nem kevesebb, mint 8.500 frank, amiből a bentlakóknak 5.600-at kell maguk állniuk. Ha figyelembe vesszük, hogy a nem hivatalos minimálbér Svájcban 3.800 frank teljes munkaidős foglalkoztatás esetén és hogy az állami nyugdíj (1. és 2. oszlop, AHV és Pensionskasse) átlagosan a fizetés 58,4 %-ával megegyező összeg, láthatjuk, hogy igencsak költséges dologról van szó. (...)

Nyugdíjaskorba érve sok svájci külföldre költözik az alacsonyabb megélhetési költségek és ingatlanárak, valamint a melegebb éghajlat miatt. Egy 2010-es, nem reprezentatív felmérés szerint a megkérdezett svájci munkavállalók több mint fele nem Svájcban kívánja tölteni nyugdíjas éveit. A több mint 700 ezer külföldön élő svájci állampolgár közel 20%-a 65 év fölötti. (...)

A kivándorlás mostanában a kelet-európai országokba is irányul, de nem a meleg éghajlat, hanem a nyugdíjasotthonok miatt. Egy magyar idősotthon most irodát nyitott Svájcban, hogy közvetlenül érje el jövőbeli potenciális lakóit.

Árai a svájci árak fele-harmada, lakói többnyire német anyanyelvűek (németek, osztrákok, svájciak).  Ez már a szegény svájci nyugdíjasok számára is megfizethető.”

A teljes posztot grafikonokkal dúsítva itt találjátok.

Elröpült egy év

Amilyen soknak tűnik egy év, olyan gyorsan képes eltelni, pláne, ha az ember Új-Zélandon tölti. A Mindjárt jövünk blog szerzőinek életében is lezárul egy fejezet, ám előtte még búcsúútra indultak.

„Milyen gyorsan letelt ez az egy év, nem? Nekünk legalább is, mintha csak tegnap lett volna mikor kint aludtunk a templom kertben egy szeles éjszaka, almát szedtünk a harmatos napfelkeltében vagy éppen kikászálódtunk a fejtetőre állított kocsinkból.

Tajvanon már ismerősként mentünk végig a migrációs procedúrán. Tudtuk hol kell útlevelet mutatni és azt is, hogy hol kell mosolyogni. (van egy kamera a második ellenőrzésnél, ami arcképet készít a friss érkezőről, és nekem azt tanították, hogy ha fényképeznek, mosolyogni kell).

Régi barátunk már várt ránk a reptéren. Habár az elmúlt egy évben nem sokat beszélgettünk, követtük egymás életét a közösségi oldalakon. Mikor megkérdeztük, hogy akar e velünk találkozni az országban töltött tizenhét óra alatt, gondolom, nem kell elmondani a választ.

A parkolóban beszálltunk a kocsiba és már robogtunk is a belváros felé. Egy év alatt sokat lehet felejteni, pláne az olyan örült dolgok élményei csorbulnak, mint az ázsiai közlekedés. Joel nem talált parkolót egy utcában.

A kis szikár barátunk, aki pozitív becsléssel is 50 kg, kipattant a kocsiból, elkapott 3 biciklit és átrakta őket egy másik helyre, kicsit szorosabb elrendezésben. Majd kényelmesen beszállt és beparkolt.

Első utunk megint a piacra vezetett. Kínai újév előtt ezek az utcák tele vannak giccses-csicsás arany-piros színekben rikító díszekkel. Úgy, mint mi a karácsonyt, ők úgy díszítik ki a házat újévkor.

A végtelennek tűnő, egymásba kapcsolódó bazárokat szinte lehetetlen elkülöníteni. Mindegyik majdnem ugyan azt kínálja. Egyetlen módon azért hangot adnak a különbségeknek. Minden kis bolt előtt van egy „prédikátor”. Egy jó fej srác, aki szónoki képességeit kamatoztatja megállás és levegő vétel nélkül. (…)

Az étlapot olvasva nem lettünk okosabbak. A kínai nyelvtudásunk még mindig csak gyenge közepesnek mondható, hát még az olvasási készségek. Joel rendelt, tudja mi a jó. Én az itallapnál viszont már találtam valami ismerős dolgot. Japán whisky, üveggel, verhetetlen áron. Kettőt! Oké… akkor legyen csak egy.

Érdekes ez az éttermi konyha. A rizst magadnak szeded, valamint szója szószból, citromos chili olajból és újhagyma szárból készíthetsz ízlésednek megfelelő szószt. Az asztalok közepén egy svéd tízfős tábortűz erősségű gázégő kapott helyet.

A kedves pincérlány tízperc után kitolta a szerviz kocsit, rajta egy nagy tállal. A fémből készült tál középen kétfelé volt választva. Kétfajta húslé alapú leves volt benne. Az egyik natúr, a másik fűszeres.

A rendelésünk: rákgolyók, húsgolyók, garnéla, sonka, osztriga és káposzta. Mindent ebbe a lébe kell beletenni, majd főzés után elfogyasztani. A második kör whisky után, Joelt már le kellett tiltani az italról, ő még ugyanis vezetett aznap este.”

Hogy mi történt még ezután, és mi fog, arról az eredeti posztban olvashattok itt.

A hollandok és a krumpli

Őszintén szólva én nem gondoltam volna, de a Hollandokk blog posztjából kiderült, milyen különlegesen bensőséges kapcsolat fűzi az ország lakóit a krumplihoz. Lássuk tehát (és még egy tócsnireceptet is kapunk…).

„Ha az eszkimóknak tényleg 30 szavuk van a hóra, akkor a hollandoknak minden bizonnyal a krumplira van legalább annyi. A kolompér és a pityóka holland megfelelője és bármi más népi megnevezés nem ér, itt most a főzni­- és sütnivalóra, az előfőzöttre, a lisztesre, a kerekre, a szeleteltre, a stamppotnak valóra gondolok, és mindenféle termékre, amit a legkülönfélébb méretben és csomagolásban lehet kapni a szupermarketekben.

Azaz például az iets kruimige a kicsit lisztes, a stamppot aardappelen a stamppotnak való krumpli, a frietaardappelen a sült krumplinak való krumpli, és akkor a Waddengoud, Eigenheimer, Opperdoezer fantázianevekről még nem is beszéltünk...

Hiányolom egy kicsit, hogy egyszerre két kiló nyers krumplinál szinte nem is tudok kevesebbet venni, mintha a kereskedelem mindennapi fogyasztással számolna.

Azt mondják, ha hollandokhoz vagyunk vendégségbe hívva, akkor a szakácsnőnek a vendégek pontos számát feltétlenül tudnia kell, nem lehet plusz­mínusz hozzáállással beállítani, mert a körethez mindig egy szem krumpli jár fejenként. Ennél többet meg sem pucolnak.

A tócsni (hivatalosan: aardappel-­kruiden­-pannenkoekjes, szó szerint krumplis-­fűszeres palacsintácskák) receptje megmosolyogni valóan pontos mennyiségekkel, grammban számol, és állítólag 4-­6 személy is jóllakik belőle. (Ha mégsem, azt már nemcsak a népeink közti különbségekre vezethetjük vissza.)

A receptet egy 25 éves holland szakácskönyvben találtam, így egy kisebbfajta időutazásra hív bennünket. Nincs benne semmi trendi vagy gourmet, a legegyszerűbb felszereltségű konyha és a legolcsóbb élelmiszerüzlet választéka is elég a megvalósításhoz.

Ha nagyobb és stílusosabb időutazásra vágynánk, ahhoz Vincent van Gogh „Aardappeleters” (azaz a Krumplievők) című, legelső mesterművének alakjaival díszített tányérokat és tálakat tudnék elképzelni, amit az amszterdami Van Gogh múzeum webshopjából könnyűszerrel megrendelhetünk.”

Az eredeti írást a teljes és pontos recepttel (ha érdekel) itt találjátok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!