Nem is olyan régen jelent meg Zita írása arról, hogy vajon meddig marad magyar az ember, tulajdonképpen erre reagálásként született meg András posztja, aki ugyanezt a kérdést feszegeti, és a végén meg is válaszolja. Aztán persze majd ti is elmondjátok, mit gondoltok minderről.

„Aki külföldön él, annak felteszik ezt a megválaszolhatatlan kérdést, de bennem soha fel nem merült, hogy ennek valami köze lenne bármihez is, ami idesodort engem.

Voltam kamionos 20 évesen, dolgoztam a Magyar Nagykövetségen Brüsszelben kétszer, közben voltam Magyarországon baleseti helyszínelő rendőr is, majd 2004-ben itt maradtam a családommal.

Miért maradtam itt?

Előtte két évvel, azaz 2002-ben felhívott egyszer az öcsém, és azt mondta: „Bármit is akarsz csinálni, haza ne gyere”. Nem is mentem, és egy pillanatot sem bántam meg.

Családi örökség a jó alkalmazkodó képesség, és a becsületes hozzáállás a munkához, ez minden. Folyékonyan beszélek németül és franciául, azaz belgául, mert vannak belgicizmusok, amelyen az „echte francia” kuncog, de azért meg lehet vele élni.

Ma az Európai Unió kicsinyke szerződött tisztviselője vagyok, technikai vonalon, és nagyon szeretem, amit csinálok, nagyon jó a közösség. Magyarnak lenni itt jó, de az igaz, hogy vannak pillanatok, amikor nem vág föl erre az ember, mint amikor megkérdezték a kollégák, hogy miért épít Magyarország megint vasfüggönyt.

Miután nem értettem egyet vele, nem is igen tudtam válaszolni értelmesen rá, hiszen itt nem tudják, mi az a szegregáció, „cigány” illetve „román” kisebbségi, szóval itt csak emberek vannak, akik jól-rosszabbul élnek. Azért nincs megkülönböztetve senki, mert ilyen-olyan nemzetiségű.

Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, akkor a gyerekeim néha az iskolában érzik, hogy külföldiek, főleg, ha apukájuk kifogásolja a történelem tanárnő nem kicsit elnagyolt óráit, mert abból indultam ki, hogy ha valamit nem tanítanak, az kisebb baj, mint az, hogy valótlanságot tanítsanak. (Szerinte a második világháború 1943-ban kezdődött.) Mondtam neki, hogy googlézza be, oszt meglátja a körülbelüli valót, de nem az lesz az évszám, higgyen nekem.

Vannak itt is nacionalisták, ezért nem vagyok még belga állampolgár, de ezzel sincs baj addig, amíg nem érkezik el oda a magyar diktatúra, hogy lemondjak a magyar állampolgárságomról.

Tudom, nincs diktatúra, mert mindent meg lehet mondani, ja, csak nem történik semmi. Lázár a nép pofájába röhög minden nap a médián keresztül, Orbán pedig még erre sem veszi a fáradságot. Lopnak, ahogy csak bírnak, és helyzetbe hozzák egymást meg a haverokat. Én ezt látom, érzem, nem is járok Magyarországra, mert nem érzem jól magam.

A magyar egészségügy dicsérete

Hogy az igazságosságon ne essék csorba, még azt szeretném elmondani, hogy az elmúlt nyáron szubdurális hematómával (enyhe fokú agyvérzés) műtöttek a Budapesti Honvédkórházban, ahol a második műtétet is kihevertem, és csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, mind a takarító néni, mind a nővérek, mind az orvosok munkájával kapcsolatban.

Mindenki a legjobbat hozta, pedig én nem is voltam az elején túlságosan együttműködő beteg, le is kötöttek az ágyhoz kissé, amiért nem is haragudtam, csak nem volt kellemes. Itt még ilyen mélységekig nem bonyolódtam bele a belga egészségügybe, de itt sem lehet sokkal jobb.

Magyarok maradunk

Végül is magyarok maradunk örökre, csak kérdés, hogy ki mennyire foglalkozik a kérdéssel öntudatosan. Én nem. Ha kérdezik, elmondom, mi szép, mire kell odafigyelni, mindenkinek javaslom, hogy látogasson oda, hiszen tényleg az egyik legszebb ország Európában, de nem vagyok mélymagyar, sem magyarkodó.

Felháborít, ha valaki nem tud helyesen írni, ha otthon járt iskolába, de a kormány már ezt is elveszi tőlünk, jövőre nem osztályozzák már érettségi vizsgán sem a nyelvtant. Én annak idején '83-ban még három durva hiba miatt megbukhattam volna.”

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével!