A mai poszt szerzője, Kalandor szinte napra pontosan négy éve írta meg történetét a blogra. Akkor, 2011-ben még a németországi kaland elején járt, hiszen 57 évesen fél éve dolgozott még csak Németországban. Lássuk, hová jutott az elmúlt években, hogyan látja most akkori döntését és jelenlegi helyzetét!
Mindenekelőtt a szokásoknak megfelelően kezdjük egy kis emlékezetfrissítéssel, azaz jöjjön egy részlet a 4 évvel ezelőtti írásból”
„Otthon jól fizető állásom volt, szép lakásom a belvárosban és semmi olyan körülmény, amiért ezt a lépést kényszerűségből meg kellett volna lépnem. Vagyis egy igen, a lányom és a vejem már 6 éve itt dolgoznak és élnek és elégedettek.
Ahányszor csak meglátogattam őket, az tűnt fel, hogy nyugodtan is lehet élni, nem muszáj rohanni ahhoz, hogy megfelelő életszínvonalat érjen el valaki. Ők úgy jöttek ki, hogy beszéltek németül és már ismerték a körülményeket.
Azt gondoltam, ha jön az unokám, akkor nem csak olyan nagymama szeretnék lenni, aki hébe-hóba meglátogatja és süt neki valami magyar specialitást. Gondoltam, ha az élete része szeretnék lenni, meg kell ismernem ezt a kultúrát, a nyelvet az embereket. Mitől működik itt minden egy kicsit másképp.
Találtam egy céget, akik idősápolókat kerestek. (...) Először szerencsémre egy magyarul beszélő idős férfihez kerültem, ami megkönnyítette az első lépéseket.
Ott rögtön egy fiatal, nagyon helyes másik magyar ápolólánnyal is összebarátkoztam. Első perctől mindenki nagyon kedves volt velem, a kutyám is jöhetett. Sajnos itt csak 3 hetet tölthettem, de utána jött egy jobb lehetőség.
Most álmaim munkahelyén vagyok, szerintem a világ egyik legszebb helyén, a Duna eredésének közelében. Az idős hölgy és a család is befogadott. Családtagként kezelnek és megbecsülnek.
Születésnapokra, vacsorákra járunk, és mindenhol vendégként kezelnek. Csak miattam beszereltették az internetet. Ha hazautazom, Ők visznek, hoznak el a 150 km-rel távolabbi városba. Az autót saját céljaimra is használhatom.
Több köszönetet és kedvességet kaptam itt a munkám után, mint otthon a 25 évig tartó hűséges munkámért, rám szólnak, hogy ne rohanjak, meg kell tanulnom, hogy lassan is oda jutok és lehet, hogy előbb, mint kapkodva, ahogy otthon megszoktam. Mert otthon mindig rohanunk fejetlenül valahová.”
Eddig tehát a részlet (a teljes poszt itt olvasható el), és akkor ugorjunk át pár évet, nézzük, mi a helyzet most Kalandorral!
Csupa jó dolog történt
„Azon szerencsések közé tartozom, akivel csupa jó dolog történt az elmúlt években. Három és fél évig dolgoztam egy nagyon kellemes helyen. Nagyon megbecsültek, a mai napig kapcsolatban maradtam a nénivel, akit ápoltam a Bodeni-tó környékén és a családjával is.
Nagyon kedves barátnőkre találtam, akik meg is látogattak Budapesten, s egy életre szóló barátság alakult ki közöttünk.
Még mindig Németországban élek. Időközben nagymama lettem, s most új fejezet nyílt az életemben. Lányom már 9 éve itt él és megajándékozott egy gyönyörű leányunokával.
Egy éves koráig ő maradt vele otthon, s amíg óvodába mehet, addig én vigyázok rá. Közben nyugdíjba is tudtam menni, így nem volt akadálya, hogy a kérésnek eleget tegyek.
Sokat járunk a picivel Magyarországra, mindketten élvezzük ezt a kétlakiságot. Elmondhatom, hogy otthon érezzük magunkat mindkét helyen.
Sokat tanultam, tapasztaltam és barátokat szereztem. Annak, hogy ez ilyen zökkenőmentesen ment nálam és ilyen elégedett vagyok, több okát is látom.
Először is nem kényszerből tettem meg ezt a nagy lépést, mert Budapesten jó állást, lakást, baráti kört hagytam magam után. Nem égettem fel semmit magam mögött, nem kellett eladnom mindent, hogy itt egy új egzisztenciát teremtsek. Ott volt a lehetőség, hogy ha nem érzem jól magam, visszamehetek bármikor. Ez magabiztosságot adott.
Kihívás volt a helytállás
A kapcsolatteremtő képességemnek köszönhetően mindenkivel megtaláltam a hangot. Érdekel mások véleménye, meghallgatom, s elfogadom építő javaslataikat. Örömmel és boldogan végeztem a munkámat.
Kihívásnak tekintettem, hogy egy idegen országban helyt tudok-e állni. Megbíztak bennem és én ezt viszonoztam. A munkámnak (és ezen keresztül annak, hogy egy családban éltem) jobban beleláttam a mindennapjaikba, az életvitelükbe.
Ami számomra meglepő volt, az a távolságtartás a családon belül. Egymással csak kézfogás, gyerek-szülő, nagymama-unoka, stb. A legnagyobb ünnep a születésnap, de csak jelképes ajándékokkal. Virág, csokoládé, egy üveg ital. A közösen töltött idő és nem az ajándék nagysága a lényeg.
Odafigyelnek egymásra
Németországban jó idősnek lenni, törődnek velük. A hagyományokat őrzik és ez össze is kovácsolja a közösséget. A farsangra hetekkel előtte készülnek és kicsik-nagyok egyaránt bekapcsolódnak a felvonulásba.
Az elöljárók, a politikusok, a polgármesterek a lakossággal szoros kapcsolatot ápolnak, mindenhol megjelennek és testközelből ismerik a problémákat, az emberek véleményét, kívánságait. A munkának becsülete van, ez különösen tetszett nekem. Ez persze egy kis lélekszámú településen volt, Magyarországon is így van ez még a falvakban talán.
Mikor Németországba érkeztem, nagy meglepetés nem ért. Arra számítottam, amit kaptam, a megbízhatóságra, a pontosságra és a fegyelmezettségre. Maguk körül rendet tartanak, és nem csak a lakókörnyezetükre gondolok. Betartják a játékszabályokat és ez a közlekedésben különösen figyelemre méltó. Az utakon mindig biztonságban érzem magam.
Ajándék minden nap
Amit még itt tanultam meg, hogy figyeljek magamra is. Előtte mindig „bezzeg” anya, „bezzeg” feleség akartam lenni. Tele stresszel, állandó időhiányban. Sietve, kapkodva teltek a napjaim. Itt minden nyugodtabb, kiszámíthatóbb. Egészségesen élek, sportolok szinte minden nap. Úgy élem meg ezt az életszakaszt, hogy ajándék minden egyes nap.
Lehet, hogy az is kivételes, hogy több magyar kolléganővel megismerkedtem és van, akivel még nem is találkoztam, csak neten levelezünk, mégis szoros barátságot kötöttünk. Figyelünk egymásra, tudunk egymásról.
Ahol most élek egy nagyon kedves házaspárral - ők már negyven éve itt élnek - valamint egy korombeli hölggyel járunk rendszeresen össze, utóbbival a lányom a repülőtéren ismerkedett meg. Kedvesek, aranyosak, szívesen találkozunk mindig velük.
E témakörben különösen sok negatív tapasztalatot olvastam, „csak magyarral ne hozzon külföldön össze a sors” - hangoztatják sokan. Ezt a véleményt egyáltalán nem osztom.
Még maradok
Sajnáltam volna, ha nem gyűjtöttem volna elég bátorságot és nem indulok útnak. Sokkal toleránsabb, elfogadóbb lettem. Örülök annak is, hogy alkalmam lesz összehasonlítani a német óvodai nevelést és iskolai oktatást az unokámon keresztül az otthonival.
Általa is megtapasztalhatom, hogy az eltérő kultúrák hogyan hatnak egy csöppségre. Egyformán otthon érzi-e magát mindkét országban és nyelvben?
Mi magyarul beszélünk vele, mondókákat, mese CD-t hallgatunk, de persze több időt töltünk Németországban, így a német nyelv is ugyanolyan fontos szerepet tölt nála be. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy édesapja francia anyanyelvű, így lesz egy titkos nyelv a papával, egy a mamával, és a német a közös.
Tíz évig még biztosan maradok itt. Hála az internetnek és a fapados repülőjáratoknak, tartani és ápolni tudom a családi, baráti kapcsolataimat, tudom élvezni a két ország nyújtotta előnyöket.
Szóval igen, megérte!
Kalandra fel!”
A moderálási alapelveket itt találod.
(fotó: Grossbildjaeger)
Az utolsó 100 komment: