Mindig csodálattal olvasom, milyen szenvedéllyel tudnak a kutyások írni a kedvenceikről, az ilyen posztok éppen emiatt mindig nagyon érdekesek szerintem. Korábban volt már írás arról, milyen kutyásnak lenni Németországban, Angliában és Új-Zélandon (még inkább: milyen kutyával nekivágni), most pedig jöjjön Olaszországból Kriszta nem minden tanulság nélkül való posztja. (A képekért természetesen köszönet, van köztük néhány igazán jó kedvre derítő is.)

„Kezdjük ott, hogy én soha nem voltam valami megrögzött kutyabolond. Gyerekkoromban ugyan a Lassie-sorozat, a Vadon szava és hasonló könyvek és filmek/sorozatok hatására én is vágytam egy ilyen négylábú igaz barátra, akivel együtt indulunk mindenféle izgalmas kalandokra és megbonthatatlan szövetségben nézünk szembe a világgal.

A valóságban azonban volt egy-két családi házőrzőnk, akikkel jól kijöttem és sokat játszottam, de sohasem kötődtem hozzájuk túlságosan szorosan. Aztán amióta elköltöztem otthonról (még gimiben), többé fel sem merült bennem a lehetőség. Akkor hogyan lettem mégis gazdi?

Ez a történet valahol Latin-Amerikában kezdődött, ahol mostani párom egy napon egy utcai szemétkupac mellett elsétálva arra lett figyelmes, hogy páran valamit körbeállnak és undorodva nézik. Egy döglött korcs kutya volt, mellette két újszülött kölyökkel. Az egyik kicsit életrevalóbb volt, a másik elég reménytelen esetnek tűnt.

Elég világos volt, hogy a kis vakarékot senki nem fogja megmenteni, főleg, mert arrafelé inkább a fajkutyákat preferálják, és ha már valaki összeszed egy ilyet az utcáról, akkor az erősebbet fogják elvinni. Az emberem mérlegelte egy ideig a helyzetet, de aztán úgy döntött, hogy az ő életébe nem fér ekkora felelősség. Aztán az utca végéről mégiscsak visszafordult, és magához vette a kis nyomorultat.

Az állatorvos, akihez vitte, egyből az elaltatást javasolta, mivel alig pislákolt már az élet a kis vakarcsban. Természetesen erről szó sem lehetett, úgyhogy következett a tipikus szemcsöppentővel etetős, régi ruhadarabokból kutyafészket építős történet.

A kutya megmaradt, szépen növekedett, belejött a szobatisztaságba és egy idő után már kárt sem tett semmiben. Közben bejárta Latin-Amerika több országát is és otthon is rengeteget kirándult, mivel a gazdija mindenhová vitte magával (egyetemi előadásokra, üzleti tárgyalásokra és dolgozni is).

Repül a kutya

Aztán a gazdi kitalálta, hogy eljön Európába nyelvet tanulni, itt összetalálkozott velem, az eredetileg tervezett fél évből végleges tartózkodás lett, és amint kiderült, hogy megvan a tartózkodási engedély Hollandiában, az otthon maradt család már küldte is utána a kutyát repülővel.

Nekem először volt némi ellenvetésem, amikor arra került a sor, hogy mindannyian költözzünk össze. A kutya ugye szőrös, meg állandóan sétáltatni kell és a legtöbb kutyának szaga van (ennek mondjuk pont nincs). Aztán amint megláttam élőben is azt a kis állatot, egyből elolvadtam tőle és onnantól kezdve el se tudnám képzelni nélküle az életet.

Amszterdamban nagyjából egy évig éldegélünk boldogságban és harmóniában. Az életet egyáltalán nem nehezítette meg, hogy van egy háziállatunk, sőt. Amúgy mi nem olyanok vagyunk, akiknek a kutya körül forog az élete - az állat akkor eszik, amikor mi eszünk, akkor alszik, amikor mi alszunk, oda megy, ahova visszük, és jól elvan magában otthon, amíg dolgozunk. Simán lehet vele utazni mindenhova és emberrel-állattal egyformán jól kijön, szóval egyáltalán nem problémás.

Olyan helyen dolgoztam, ahová simán be lehetett vinni magammal, ha éppen úgy jött ki a lépés. A kikötés annyi volt, hogy egyszerre maximum egy kutya lehet az irodában, úgyhogy a többi gazdival egy levelezőlistán egyeztettünk mindig, de kb. kéthetente egyszer mindenki nagy örömére bevittem magammal.

Aztán csaknem egy év után beütött a krach. A cégnél bejelentették, hogy átszervezések lesznek. Jött a lehetőség, hogy Olaszországban folytassuk tovább. Hosszas mérlegelés és nem kevés dráma után az lett a végeredmény, hogy én eljöttem a kutyával, a párom pedig maradt Hollandiában. Hát így lettem teljes jogú gazdi.

Határátkelés kutyával

Mivel a kettőnk időbeosztása közül az enyém rugalmasabb és én megengedhetem magamnak, hogy egyedül béreljek egy lakást, nem volt kérdés, hogy az állat velem költözik. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy valakinek odaadjuk, amíg változik vagy stabilizálódik a helyzet - még családtagnak sem, ideiglenesen sem.

A határátkelésről és költözésről nem tudok különösebben sokat írni kutyás szempontból, mert a kutya megléte egyáltalán nem bonyolított semmit az ügyön. A költözés adminisztrációs okokból több lépcsősre sikeredett, ugyanis év elejétől gyakorlatilag nyár végéig pár havonta ingáztunk Milánó és Amszterdam között, úgyhogy Milánóban különböző AirBnb-s lakásokban bőröndből éltünk, míg nyár végén meg nem érkezett az összes ingóságom az új albérletbe. Az ingázást kutyástul bonyolítottam, szerencsére a cég az ő repülőjegyét is mindig állta.

Milánó 

Mostanra már nagy rutinunk van a reptéri elintézendőkben és a kutya számára sem túl stresszes az egész. (Mivel kb. 10 kiló, nem vihetem fel a gépre kézipoggyászként, hanem az utazósdobozában be kell csekkolnom a csomagommal együtt.)

Egészségügyi szempontból annyi plusz teendőnk akadt, hogy az alap oltások és parazitamegelőző cseppek mellé még kétféle dolgot kellett neki megelőzésképp beadni, mivel a mediterrán országokban van szívférgesség és külön tengerparton még valami gyógyíthatatlan nyavalya.

Különben a holland útlevelével simán utazgat ide-oda, és az olasz állatorvos is abba dokumentálta a legújabb oltásait (nagyon tetszett neki a holland megoldás, úgyhogy nem is kellett lecserélnünk a papírokat olaszra).

A szálláskeresést egyáltalán nem nehezítette meg hogy állattal költöznék, sőt. Ahányszor megemlítettem rögtön mindenki mosolyra derült és biztosítottak róla, hogy az itt egyáltalán nem téma. Ez ugyanúgy igaz az AirBnbs szállásokra, mint az albérletemre.

A főbérlőm például egyből a saját kutyájáról mutogatott képeket, amikor kérdeztem, hogy nem lesz-e probléma, és biztosított róla, hogy ő is imádja a kutyákat.

Kutyának áll a(z olasz) világ

Hogy milyen a mindennapi élet kutyával Olaszországban? Állítom, jobb, mint a kutya nélküli! Mind a kutyának, mind a gazdinak.

Kezdjük azzal, hogy itt talán nem meglepő módon még a kutyakaja is jobb. Hollandiában elég sok mindent kipróbáltunk, mivel a kutya maradékon nőtt fel és nem szereti a kutyakaját.

De míg Latin-Amerikában a szokásos menüje natúr színhúsokból és zöldségből-gyümölcsből állt, mert a gazdája is azt ette, a fűszeresebb és kevésbé bio alapanyagokra épülő európai konyha nem túl egészséges a számára. Úgyhogy megpróbáltuk átszoktatni, de nagyon nehezen ment.

Itt Olaszországban viszont nagyon jó konzerveket és speciális tápokat kapni (csirkehusi papajával vagy prosciutto sonkával, stb...), úgyhogy egyből megoldódott ez a probléma.

A másik dolog, ami miatt aggódtam, hogy egy hatalmas kutyabarát park mellől költözünk egy kétmilliós nagyváros közepébe, és hol fogunk akkor sétálni? (Tavaly Madridban nyaraltunk pár napot és gondot okozott, hogy alig találtunk füves területet.)

Na, itt az sem gond - csak itt egy 100 méteres körzetben 3 kutyaparkból és 2 másik parkból tudok válogatni. A kutyaparkok ilyen bekerített területek ahol szabadon lehet engedni a kutyákat. A nagyobb városi parkokban is vannak külön lekerített kutyajátszóterek.

Általában az olaszok hozzáállása a kutyához valami hihetetlen. Ahogy az egyik barátnőm megjegyezte, először elég sokkoló hogy egyrészt úgy viselkednek, mintha még soha nem láttak volna kutyát, másrészt meg semmiféle félelem nincsen bennük, tényleg BÁRMILYEN kutyához odamennek megsimogatni. Én láttam már acsarkodó pitbullhoz közelítő kedveskedő nénikét is. (Szerencsére semmi baj nem történt).

Mi nem tudunk úgy végig menni az utcán, hogy legalább egyszer meg ne simogatná vagy ölelné a kutyát egy vadidegen. Elképesztő, de rendszeresen előfordul, hogy rúzsfoltos lesz a kis feje, mert valami idegen nő megpuszilgatja, ha nem vagyok résen.

Mintha ott se lennék

Az első pár hónapban leginkább a kutyával kapcsolatos szókincsem gyarapodott, mert tényleg naponta sokszor megkérdezték, hogy hány éves, mi a neve, honnan jött, fiú-e vagy lány, stb...

Szombatonként el szoktunk menni a helyi piacra reggel és utána kiülni kicsit egy padra - van néhány nénike, akik mindig odajönnek, és egészen hosszan elbeszélgetnek a kutyával, aztán boldogan továbbállnak.

Siena, a katedrális előtt 

De komolyan ilyen 10-15 perces monológokat szoktak lebonyolítani, és mintha én ott se lennék. Távozáskor szoktak egy Boungiorno-t kívánni nekem, de amúgy a többi mondanivaló a kutyának szól.

Az alap, hogy a kutya bárhova bemehet, kivéve persze a nagyobb szupermarketeket és múzeumokat. (Kisebb szupermarketbe, pékségbe, stb. kézben be lehet vinni). De minden étterembe és egyéb boltba be lehet vinni.

Az enyém már szinte törzsvendég a Pradában, Dolce&Gabbannáéknál és minden hasonló üzletekben, mert az összes idelátogató barátnőmet elkíséri a szokásos divat fővárosa túrára. Én is el szoktam magammal vinni, ha vásárolgatni megyek, az eladók nagy örömére.

A boltok bejáratába gyakran tesznek ki itatótálakat, főleg a nagy melegben. Az éttermekben meg rendszerint előbb hozzák a vizet a kutyának, mint nekem (és neki még kérni sem kell).

Kirándulás kutyával

Amióta itt vagyunk, rengeteget utazgatunk, mivel a környékben annyi csodálatos hely van. A kutyával utazás annyiban macerás, hogy a vonatra külön jegy kell neki, és azt csak személyesen a pénztárban lehet megvenni, mert be kell mutatni a dokumentumokat (bár Toscanában az automatából is sikerült egyszer kutyajegyet vennünk, de itt Lombardiában ez nem lehetséges.)

A hozzánk legközelebbi állomáson minden alkalommal egy órát kell minimum sorba állni - viszont a jó hír, hogy a jegyek több hónapig érvényesek, úgyhogy én egyszerre több úticélra is be szoktam vásárolni. Helyi tömegközlekedésre és komp-és sétahajókra nem kell jegyet venni neki.

Nyáron elég meleg volt, úgyhogy elég sokszor mentünk strandra. A tavaknál semmi különös, nagyon jó kis szabadstrandok vannak (Kb. mint a rendes strandok a Balatonnál, csak nem kell belépőt fizetni és átlátszó a víz). Vízibiciklizni, csónakázni, mindent lehet kutyával.

A tengernél pl. Ligúriában és Toscanában fizetős strandok vannak mindenhol (egy-egy partszakasz fel van osztva sok külön strandra - nem magáért a strandért kell fizetni, hanem kötelező nyugágyat bérelni és annak van költsége).

Minden szakaszon van egy kutyás strand, ami gyakorlatilag ugyanolyan és ugyanannyiba kerül, mint a nem kutyás, azzal a különbséggel, hogy van pár extra, például etetőtálak, kutyaágyak a nyugágyak mellett, karabinerek a póráznak, és persze kutyazuhanyzó. Egy helyen még kutya-úszómedence is volt és a strandon egy külön lekerített rész sekély vízzel ahol nagyon jól el lehetett úszkálni az állattal.

Idén Szardínián nyaraltunk – na, ott például tényleg mindenhova jöhetett, például régészeti ásatásokra is be lehetett vinni és még egy ősemberbarlangban is jártunk vele. Ott mondjuk mondta a túravezető, hogy vigyázzunk a kutyával, mert vannak csontok, de tőle igazán nem kell félteni a pár ezer éves maradványokat...

Előfordul, hogy olyan helyre utazunk, ahol mondjuk meg szeretnék nézni egy múzeumot, ahova kutya nem jöhet. Ez sem gond! Van egy weboldal, ahogy kutyaszittereket lehet keresni, úgyhogy pár euróért addig elsétálgatnak vele.

Természetesen nem adnám oda csak úgy bármilyen jöttment idegennek, de ezen az oldalon ellenőrzik a kutyaszittereket és biztosítva van az állat. Eddig csak jó tapasztalatunk van. Különben a kollégáim közül is van, aki kutyaszitterkedik, mert egyelőre nincs abban a helyzetben, hogy be tudjon vállalni egy saját állatot, de így legalább kutyázhat.

Szóval Olaszország számomra meglepő módon egy kész kutyaparadicsom, és így 10 hónap után bizton állíthatom, hogy a kutyatartás egyáltalán nem nehezítő körülmény.

„Kutyagyerek”

Megelőzve a szokásos „szőrös gyerek” kommentáradatot, szeretném leszögezni hogy nem, a kutya nem gyerek, hanem háziállat. Nem szabad elfelejteni, hogy sohasem lehet benne 100%-ig megbízni, és úgy viselkedni vele, mint egy emberrel, mert nem úgy működik, mint egy ember. (Én nem is engedem, hogy például kisgyerekek közel menjenek hozzá, mert 9 év alatt még soha senkit nem harapott meg, de sose lehet tudni...).

De, ahogy kommentekben már írtam, egy kutya (vagy más háziállat) nem is plüssállat. A kutya családtag, akinek szintén vannak érzései, főleg, ha emberek között nevelkedett. Nem csak az számít neki, hogy honnan jön a kaja (az enyém például nem is eszik, amíg én ott nem vagyok vele, hiába van előtte az ebédje egész nap).

Ők ugyanúgy felismerik a különböző családtagokat, mint mi és ugyanúgy ragaszkodnak egyes emberekhez. Oda lehet adni őket valaki másnak, de meg fogják szenvedni, mert nagyon nem mindegy nekik, hogy kivel vannak. Előfordul, hogy szó szerint belebetegednek a gazdi elvesztésébe.

A Comói-tó 

Én nem azért tartottam meg a kutyát, mert annyira magányos vagyok, vagy hogy kiéljem az anyai ösztöneimet - hanem mert ha egyszer már felelősséget vállaltunk érte akkor az az egész életére szól, és nem csak amíg nekünk úgy kényelmes.

Nem lenne igazságos azzal a kis állattal szemben, hogy eldobjuk magunktól, csak mert a mi életünk megváltozott és nehezebb megoldani a napi rutint vele. Lehet, hogy csak egy haszontalan, buta kis lény, de mi csak feltétlen szeretete kapunk tőle és nem érdemli meg, hogy kitegyük egy ilyen traumának.

Az is biztos, hogy ha egyszer elveszítem, nagy űrt fog maga után hagyni - addig viszont minden nap csak örömöt hoz az életembe.”

A moderálási alapelveket itt találod.

Csináljunk egy sorozatot a határátkelők egy napjáról – akinek van kedve, az végigfotózhatná (vagy videózhatná) egy napját, és ha elküldi nekem pár soros leírással (a szokásoshataratkeloKUKAChotmail.com címre), érdekes képet kapnánk a mindennapokról. Remélem, lesz kedvetek hozzá!