Többször írtátok már, milyen jó lenne, ha régi szerzők ismét megjelennének, és megírnák, mi történt velük az első jelentkezés óta eltelt időszakban. Nos, a mai poszt éppen ilyen, hiszen Rebeka először 2012 októberében, azaz közel három éve írt Panamából, most pedig ismét felvesszük története fonalát. Nem minden tanulság nélküli mindaz, ami azóta történt velük, és ahogyan most látja az ottani életet. (A képek a blogjáról, a Közép-amerikai élet oldalról származnak.)

„Amikor először írtam cikket a Határátkelőnek, megbombáztatok ezer meg ezer negatív kritikával és akkor nagyon sértve éreztem magam. Sokáig nem volt kedvem írni, mert úgy gondoltam, hogy nem érdemes, hiszen úgysem fog tetszeni akkor meg minek.

Aztán kicsit magamba néztem és újra meg újra átolvastam a cikket, és igen: ezer meg ezer hibát találtam benne. Sok mindenben igazatok volt, és sok mindenben nem. Egy valami biztos, hogy szívvel írtam.

Azóta eltelt majd három év, és én még mindig Panamában vagyok, lehet sokak meglepetésére. A blogom azóta teljesen átalakult. Szeretnék egy olyan oldalt csinálni, ami érdekel titeket, mert egy olyan helyen vagyok, ami mindenképp különleges.

Akkoriban kaptam olyan kritikát, hogy miből élek és egyáltalán miből volt pénzem ide jönni, és biztosan drogfutár a férjem, meg hogy egy igazi hülye vagyok tulajdonképp, mert úgysem fog sikerülni, hogy itt maradjunk.

Nos, ebben lehet, hogy igazatok van, mert itt maradni nincs tervünkben, de nem azért, mert nem tudnánk, hanem azért, mert nem akarunk, ez kettő és nem ugyanaz.

Most azért írok újra, mert váltottunk egy röpke levelet a Határátkelővel és nagyon szeretnének tudni rólunk, hogy mi történt velünk azóta, és hogyan alakul a sorsunk. Megpróbálok kimerítő válaszokat adni az akkor feltett kérdésekre, persze a normál keretek között maradva.

Kicsit otthon, aztán vissza megint

Kicsit felelevenítve az akkor írtakat, nem lyukas zsebbel indultunk el! Úgy legfeljebb Angliáig mennénk és nem tovább. Azért ide, mert a párom anyanyelven beszéli a spanyolt és húsz évet élt latin-Amerikába gyerekként.

A harmadik évünket töltjük itt és így visszagondolva, egy hatalmas élmény.  Az első időben munkát szeretett volna vállalni a párom, de nem ment neki, nem vették fel sehova. Aztán voltunk otthon és visszajöttünk, mert láttuk, hogy van lehetőség.

Ez egy pörgő gazdaságú ország, több mint 10 százalékos GDP-növekedéssel.  Bármit csinálsz, ha van kis pénzed és ismered a latinokat, nyerő vagy. A lehetőségek országának mondanám, de nem mindenkinek. Egy európai számára azt hiszem kemény dió. Nagyon sok magyart látok jönni és csüggedt arccal menni.

Nekünk könnyebb volt a párom miatt. Amikor visszajöttünk, elindítottuk a saját ötletünket, a szolgáltató szektorban, nem panaszkodunk. Azt hiszem, ilyen növekedést otthon tíz év alatt nem lehet elérni, nemhogy alig három év alatt.

Igaz keményen dolgoztunk és én heti több órás tanulással majd felsőfokon beszélem a spanyolt. Mostanra már én is a cégben dolgozom. Saját alkalmazottaink vannak és fejlődünk.

Nem volt könnyű, de könnyebb volt, mint otthon. Tudom, mert otthon is vállalkoztunk és becsődültünk, ez az igazság, pedig azok is mi voltunk. Azt gondolom, ha valaki külföldön szeretne vállalkozni az a legnehezebb dolog, és ha ott sikerül, akkor a Mount Everest tetején is életben maradsz.

A siker titka

Nekünk sikerült és mi a siker kulcsa? Nos, azt gondolom, legalább egy évnyi pénzre van szükség, hogy megélj, amíg nincs számottevő bevételed. Ezen kívül a nyelvtudás, de felsőfokon és a harmadik, hogy ismerd a helyet! Ezek nélkül bármelyik is hiányzik, kezdheted borítékolni a csődöt és el se indulj inkább.

Aztán kitartás és állhatatosság! Azt gondolom, hogy ketten könnyebb és kell, hogy szeressétek egymást, ha párban mentek, mert csak egymásra számíthattok. Teljesen egyedül vagytok, senki nincs ott, hogy adjon egy tál levest, ha éhes vagy. Ez a legkeményebb szerintem, senkire, de senkire nem számíthatsz.

Marad a Skype-kapcsolat, ami sokszor szívbe markolóan nehéz tud lenni, de egy valamit soha nem felejtek: a célt, amiért jöttünk. És miért jöttünk? Nos, nem csak a pénz miatt.

Az ország ahova születtünk, nem hálás azért, mert mi ott vagyunk, és dolgozunk - egyszerűen semmibe vesz! Ez zavart! A politikusaink csak azt hajtogatják, hogy gyertek haza fiatalok. Közben pedig milliárdokat sikkasztanak el arcátlanul. Senki nem szól, csak tűr és hallgat. Én ezt nem tűröm, és nem nézem. Aztán persze kalandvágyból! Egy életem van!

Kaptam olyan kritikát, hogy ha otthon nem ment, akkor itt miért menne? Ez egy jó kérdés és csak azok kérdeznek ilyet, akik nem gondolkodnak előtte vagy ők maguk túl gyengék ahhoz, hogy ugyanezt a lépést megtegyék, pedig nap mint nap kergetik a külföldi lehetőség gondolatait.

Ez a három év nagyon változatos volt tele érzelmi hullámokkal. Néha úgy éreztem a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy itt lehetek, néha pedig elbújtam volna a világ elől, annyira hiányoztak a barátok és rokonok. Amióta itt vagyunk egyszer voltam otthon, a párom akkor nem tudott jönni a munka miatt. Nagyon jó volt látni a családot!

Miért nem akarunk maradni?

A cikk elején írtam, hogy nem szeretnénk maradni. Szóval ez így van. Nem a munka részével van a gond. Az érzelmi része miatt… ez egy teljesen más világ, mint Európa.

Az emberek kedvesek, de itt Panamában nem szeretik a külföldit, főleg ha amerikai. Ha mondom, hogy Európa, máris könnyebb dolgom van. Ez a csatorna és a majd száz éves megszállás miatt alakulhatott ki.

És persze nem utolsósorban azért, mert a külföldi itt pár év alatt megszedi magát, aztán tovább áll, a panamai meg csak néz, hogy mi történik. Neki miért nem megy? Azért mert lusták, de mint állat, nem szeretnek dolgozni.

A szakképzetlenség teljes hiánya uralja az országot, ráadásul egy cégben nem dolgozhat külföldi csak tíz százalékban, de ha nincs szakképzett, akkor ki csinálja meg? Hát a külföldi, csak feketén.

Bevándorlók, fejlődés, de…

Rengeteg a bevándorló, főleg kolumbiai, de van brazil, argentin, orosz, német, holland és persze spanyol. Az ország iszonyú ütemben fejlődik, ha csak annyit mondok, hogy három év alatt megépítették a legelső metrót, akkor ugye mindenki meglepődik.

De nem hazudok akkor sem, ha azt mondom, hogy egy év alatt 60-70-80 emeletes felhőkarcolók nőnek ki a földből. A city baromira fejlődik, a vidék persze el van maradva, de azért kezd felzárkózni. Vannak olya területei is, ahol egy szál előkében rohangálnak a helyi indiánok.

Panama egy nagyon zöld ország, a természet mindig virágzik, tele változatos állatvilággal. Állandóan forróság van, ami azt jelenti, hogy a 12 hónap nyár során ugyan van pár hónap esős időszak, de az se olyan gáz.

Most ugye az jön, hogy akkor miért nem maradok itt. Azt hiszem, hiányzik Európa, hiányzik a kultúra. Hogy múzeumba vagy színházba menjek, hogy lásak történelmet és intelligens embereket. Nos, ezek hiányoznak.

Ez egy érdekes hely, hiszen itt a Panama-csatorna, ami egy mérnöki remekmű, de az ország még fejletlen. Nekem, aki megszoktam, hogy kultúra vesz körül, nehezen beilleszkedni.

A tervünk egyelőre még gyenge lábakon áll, és nem tudjuk, hogy merre fogunk indulni, ha egyszer felkerekedünk, de vannak ötleteink… azt hiszem, nem lefele, talán felfele, Észak-Amerika irányába, vagy a jó öreg Európa felé.”

A moderálási alapelveket itt találod.