Galaxhopen írásáról az jutott eszembe, hogy milyen könnyen alkotunk sommás véleményt egymásról, akár információmorzsák, hozzászólások nyomán (ugye az itt kommentelőkkel is megesik néha), pedig nem tudhatjuk, hogy mi minden van valakinek a puttonyában. Galaxhopen posztját keménynek és bátornak tartom a nyíltsága miatt, és talán jó, hogy mindez Svédországban esett meg vele.

Képek Malmöből és Skåne megye egyéb részeiről  

„Hogy miért éppen Svédország? A barátom 2005-ben, egészen pontosan a kapcsolatunk második napján megkérdezte, hogy kiköltözöm-e majd vele együtt oda? A rózsaszín szemüveggel az orromon naná, hogy igent mondtam a kérdésére. Azt tudtam, hogy ő megszállott svédmániás, leginkább a természet és a nyugodt élet vonzotta. Korábban többször turistáskodott az országban, addigra már egész jól megtanult svédül és már 1999 óta tervezte, hogy ott fog élni. Ha törik, ha szakad. 

Persze akkor még csak nem is sejtettem, mi lesz ebből a valóságban. Bár a külföldön letelepedés gondolata egyébként sem állt tőlem távol, mivel a főiskola alatt egy félévet Németországban töltöttem Tempus-ösztöndíjjal és pár év múlva oda akartam menni dolgozni. Anno már egy interjúra is behívtak, de mivel épp közbejött más, szögre akasztottam a német terveket. 

A lényeg, hogy pont most 7 éve érkeztem Malmöbe, alapos előkészületek és három svéd nyelvkurzus elvégzése után. Pár hónappal a friss munkaszerződést kapott „sambo”-mat követve (ahogy a svédek az élettársat hívják és ez tetszik is, mert a ’sambo’ szóról legalább nem egy bűnügyi hír jut az eszembe...). Bő 12 évnyi budapesti munkaviszonyt zártam le a svédországi terveink miatt, könnyű szívvel, hiszen várt a nagy svéd kaland (gondoltam én). 

Simán lehet, hogy mindig csak mázlim volt, de Budapesten soha nem volt gondom az elhelyezkedéssel, pedig olyan is volt, hogy a gyomorfekélyt elkerülendő én mondtam fel - persze anélkül, hogy új meló lett volna kilátásban. Informatikai diplomám van, ehhez kapcsolódó munkakörökben dolgoztam, de őszintén szólva, amit a főiskolán tanultunk, az már akkor - a 90-es évek közepén! - is elavult volt, szóval inkább nem is neveztem magamat IT-s szakembernek, ma meg már pláne nem... De nem fogom csak a sulira: a saját választásom nem passzolt önmagamhoz. 

Számomra teljesen meglepő módon az utolsó magyar munkahelyemnél, a felmondásom után közvetlenül megkérdezte tőlem a személyzeti főnök, hogy nem akarnék-e a cégnél dolgozni kint, Svédországban is? Ugyanis a „mi” francia cégünk éppen megvett egy kis svéd céget és keresnek oda valakit, akinek van céges háttere. Némi tanakodás után igent mondtam, hiszen a svédem még gyenge lábakon állt és tudtam, hogy friss bevándorlóként jó ideig nem lenne efféle lehetőségem.

Kilátás a vonatablakból, valahol Malmö és Stockholm között  

Az volt a „kis” szépséghibája a dolognak, hogy Malmötől - ahol lakást béreltünk és aminek a közelében a barátom munkát kapott - 600 km-re északra, egy tízezer fős kisvárosban volt a cég (gyár plusz iroda). Az interjún megnyugtattam a leendő főnökeimet, hogy persze, a távolság nem gond, rugalmas vagyok. Ugyan ide „csak” heti egyszer (2-3 napra) ingáztam, de a többi napon meg Koppenhágába kellett (ill. lehetett, hogy azért otthon is tudjak lenni). Koppenhága nagyon közel van Malmöhöz, mint kiderült, ez nekem mégis napi 4 óra utazást jelentett: a dán főváros túlvégére, az irodába és vissza. 

Béna marslakó voltam 

Szóval 2008-ban dolgozni – és vonatozni – kezdtem. A cégtől kaptam éves vonatbérletet, csodáltam az elsuhanó svéd tájakat a vonatablakból és persze igyekeztem helytállni a munkahelyemen is. Az új kollégáim túlnyomó többsége kedves és segítőkész volt, de hamar kiderült, hogy nekem nemcsak kolléga- hanem megváltószerepet is szántak: mivel a franciáktól nem kaptak az új informatikai rendszerhez technikai segítséget (dokumentációt meg egyenesen nem is írtak hozzá), tőlem remélték, hogy majd mindent megoldok, ami nem megy. Sajnos, én a magyar munkahelyemen nem dolgoztam elég sokáig ehhez, hiányzott a megfelelő tudásom és egyre nagyobb lelkifurdalásom lett, amiért cserbenhagyom a svéd munkatársaimat. Illetve kezdtem úgy érezni, hogy tulajdonképpen nem is érdemlem meg a fizetésemet... 

És igen, ők ott mind svédek voltak, így a munkanyelv is a svéd volt (amit én még csak értegettem, megszólalni pedig nem is igazán tudtam). Ez persze újabb léket ütött a munkaképességemen és a nem túl hatalmas önbizalmamon is. Emlékszem, egyszer egy amúgy sem túl nyájas kolléganő a tudtomra adta, hogy csak az én kedvemért ugyan nem lesz a mini-megbeszélés angolul és kész. Így viszont legalább nagyon hamar rákényszerültem, hogy igenis megértsem a szakmai svédet – a meetingeket hamar követni tudtam, viszont angolul beszéltem/válaszoltam. 

Kilátás a vonatból, Malmö és Koppenhága között. Alattunk az Öresund-híd, szemben a 48 részből álló Lillgrund szélerőműpark  

Egyébként nem is a szakmai nyelvvel volt (és mondhatni: van) a legnagyobb gondom, hanem az „egyéb” kategóriával. Pl. amikor kávészünet volt és beszélgettek a kollégák. Hadarva, félmondatokban, fogalmam sincs, mi a téma, lehetett az vidámpark részletekbe menően vagy számomra nem ismert svéd hírességek - közben kávé vagy süti a szájukban (hogy az ebédről ne is beszéljünk). Viccelődés, nevetés, én meg nem értettem a negyedét sem, bár próbáltam koncentrálni. Természetesen úgy néztem ki, mint akinek nulla a humorérzéke és meg se bír szólalni. További önbizalomrombolásra ideális. Egy idő múlva inkább ki sem mentem kávézni, annyira fölöslegesnek és nevetségesnek éreztem ott magamat... Egy másik emlékfoszlány: a malmöi városi buszon ülök, egy 4-5 év körüli helyi kisfiú csacsog az apjának - én meg úgy érzem, soha, de soha még csak negyedennyire se fogom tudni a svédet és bizony eléggé lehangolódtam. 

A dán irodában ehhez képest egy árva kukkot sem értettem: ott mindenki dán volt. Mondjuk ott sem velük kellett dolgoznom, hanem a svédekkel, de akkor is olyan volt, mintha leraktak volna Kínában és mintha mindenki rajtam mulatott volna a közös irodaterületen, aminek a közepén ültem. Nem volt vicces. Egy béna marslakó, ez voltam én. 

Sehol sem otthon 

A barátom eközben Malmö mellett, öt műszakban dolgozott (igen, van ilyen is!), én alig voltam otthon, gyakorlatilag nem nagyon láttuk egymást. Az anyagi helyzetünk ugyan jobb lett így, hogy mindketten dolgoztunk, de arra sem volt időnk, hogy pl. bútorokat vegyünk, így a ruháink, egyéb cuccaink a falak mentén voltak felhalmozva a lakásban. Mivel a svéd bérlakáshelyzet kritikán aluli (vagy évekig állsz sorban vagy megpróbálsz pillanatok alatt lecsapni egy horroráron kínált magán bérlakásra), fontos volt, hogy mihamarabb lakást vegyünk. Nem volt jelentős megtakarításunk, de én előtte Pesten eladtam a garzonomat, plusz nagy nehezen kaptunk hitelt is egy svéd banktól (a többinek még „túl friss” svédországi dolgozók voltunk és fityiszt mutattak). Nekem északon a munkahelyem szállodát fizetett, de aztán sikerült elintéznem, hogy egy kis lakást kivegyenek nekem, ez nekik is olcsóbb volt, nekem meg praktikusabb.

Az 54 emeletes, 190 m magas Turning Torso, ami 2005 óta Malmö új szimbóluma és nagyrészt bérlakásokat rejt  

Aztán, a munkakezdésemhez képest olyan 6-7 hónap múlva elkezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok. A munkában leginkább csak kudarcaim voltak, egyre jobban elszigetelődtem a kollégáktól (is), a nyelvtudásom – úgy éreztem - továbbra is a béka feneke alatt volt, baromira szégyelltem magamat, ettől még inkább bezárkóztam, barátokkal sem akartam már kommunikálni (úgy éreztem, mindenki más normális, de nekem nincs sok érdemem abban, hogy ott vagyok, ahol). Egyedül igyekeztem túllendülni a napi frusztrációkon, amiket igyekeztem elhessegetni. Sehol nem éreztem magamat otthon, hiszen Malmöben – a bútorozatlan lakásunkban - gyakorlatilag alig fordultam elő. Eközben a barátomnak is baromi nehéz volt hol éjjel, hol nappal, hol délután dolgoznia, hétvégeken gyakran 12+12 órákat, örült, ha aludni volt ideje. 

És persze hogy egy új országban a helyi kultúrába beilleszkedni nemcsak a nyelv elsajátítását jelenti, én a (korábban már itt is tárgyalt) kultúrsokk szinte minden tünetét produkáltam. Bár maga a „kultúrsokk” szó elég szerencsétlen, mert kb. villámcsapásszerű külső behatást sejtet, így manapság tudományos körökben inkább az „akkulturációs stressz” (ackulturation stress) kifejezést használják, pont most tanultunk erről. Ez amúgy egy elég jól összeszedett prezentáció az akkulturáció témájában (leginkább az első 8 oldal, de gyerekeseknek az egész). 

Västra Hamnen (angolul: Western Harbour), Malmö. Jó időben látszik Koppenhága sziluettje

Nem volt időm élni 

Többen kérdezték tőlem akkoriban, hogy bírom ezt a sok ingázást? („Én ezt nem lennék képes csinálni” felkiáltással.) Nem is értettem, miről beszélnek, hiszen úgy éreztem, szinte semmit sem csinálok, csak ülök a vonaton, ami ide-oda száguld. És van munkahelyem is, ahol még teljesen jó fizetést is kapok. Viszont egyre többet gondoltam arra – és egyre melankolikusabb hangulatban -, hogy vajon a „normális” emberek hogyan csinálják, hogy annyi mindenre van idejük? Konkrétan élni. 

Nem voltam produktív a munkahelyemen sem: a svéd kollégáim addigra már maguktól rájöttek egy csomó dologra, amit én nem tudtam nekik megvilágítani. Bűntudatom volt, hogy hónapról hónapra felveszem a fizetésemet és csak apróságokkal jutok előre. Amikor a főnököm időnként megdicsért, azt sem éreztem jogosnak, így nem is esett jól. És igen, ez a bűntudat elkezdte beenni magát az agyamba, hogy én ezt a sok jót meg sem érdemlem, egy rakás szerencsétlenség vagyok, még svédül sem tudok, ésatöbbi. Lassan már folyamatosan pánikoltam, hogy elrontom a dolgokat és hogy ebből valami nagy gáz lesz. Lett is, de nem úgy, ahogy gondoltam... 

Úgy kezdődött – vagy inkább folytatódott -, hogy egy fontos munkával nagy késésben voltunk és az egyik ügyfél bejelentette, hogy pár nap múlva eljön, és megnézi, hol is tartunk. Itt csúcsosodott ki a korábbiakban felsorolt mindenféle problémám – akkor még ezt nem tudtam, csak visszatekintve látszik tisztán - és innentől kezdve képtelen voltam másra gondolni, mint a hatalmas katasztrófára, amit tutira én okoztam. Simán lehet, hogy a cég is csődbe fog menni, miattam. Az agyam nem tudott kikapcsolni én pedig nem tudtam éjjel aludni. Egy szemhunyásnyit sem. Másnap éjjel sem. Enni sem bírtam. Gyakorlatilag egy zombi lett belőlem. Hazamentem Malmöbe (a vonatút is rémálom volt). Tudtam hogy most ki fogok készülni, ha nem alszom – és abszolút nem tudtam aludni. Elkezdtem félni(!) az ágytól, ahol csak szenvedek... 

Korábban még soha nem fordult ilyen elő velem, viszont ott és akkor napok-hetek alatt borzasztó testi-lelki állapotba kerültem (kiszáradás, mély depresszió, pszichózis, öngyilkossági gondolatok). Biztos voltam benne, hogy máris a pokolra kerültem, pedig nem is vagyok vallásos. Hihetetlen mértékben elveszítettem a kapcsolatomat a realitással. Nagy nehezen a kórházban, vagyis a malmöi pszichiátrián kötöttem ki, ahol 2,5 hónapig bentlakó voltam. Amit sokáig nem is tudtam elfogadni: ÉN??? ITT??? Plusz meg voltam győződve róla, hogy nem depressziós vagyok, hanem szimplán gonosz, aki mindenkit tönkretesz. Ezért is szerettem volna eltűnni, felszívódni...

Amikor már jobban voltam, lefotóztam a nem-is-annyira-félelmetes pszichiátriai osztály étkező-nappaliját. Anyukám nagyon kellemesen meglepődött, amikor először, kissé félve eljött meglátogatni  

Hát igen, nem volt gyors és látványos a javulás (még a kórház után sem) és a barátom nélkül nem tudom, mi lett volna velem. Én voltam az egyetlen, akinek minden egyes nap volt látogatója (ő) és akinek van mentális beteg ismerőse/rokona, az tudja, hozzátartozónak lenni talán még keményebb dolog, mint betegnek... Pláne hogy így már a szokásos kevésnél is kevesebbet tudott aludni, a munkája mellett.

Svédország betegített meg?

Soha többé nem mentem vissza az ingázós munkahelyemre (én sem akartam, de ők is megijedtek, hogy ilyen beteg lettem, nem is hosszabbították meg az egyéves szerződésemet). Utána egy egyéves intenzív svédtanfolyamon csiszoltam a nyelvtudásomat a malmöi főiskolán, ez nagyon sokat jelentett minden szempontból, ismerősöket is szereztem, főleg külföldieket. 2011-ben, második kórházi tartózkodásom alatt kaptam meg a helyes diagnózisomat (bipoláris zavar, azaz depresszió és mánia felváltva), amit nem szégyellek. Sőt! Amikor csak lehet, ismeretterjesztek, hátha valakinél épp ez segít a megelőzésben. De itt is fontosnak tartom leszögezni: a betegség nem én vagyok, az csak egy kis részem. 

Anyu teóriája az volt, hogy engem Svédország betegített meg (hiszen korábban kutya bajom volt). Ezért a családom azt akarta, költözzek vissza, de én nem akartam semmiképpen sem. Nem tudtam, mi lesz, de azt tudtam, hogy maradni akarok. Lekopogom, hogy 2012-től stabil az állapotom (kezelés mellett és van kontaktszemélyem is, akihez járok, gyakorlatilag olyan, mint egy pszichológus), teljesen jól érzem magamat. Őszintén szólva: jobban, mint valaha. Például mert sok mindennel szembenéztem, amiket addig a szőnyeg alá söpörtem. 

Most itt vagyok 7 évvel később és ezalatt több dolgot megtapasztaltam, mint előtte bármikor. Ezt a pokoli kitérőt csöppet sem bánom, sok mindent tanított nekem magamról, másokról, előítéletekről. Azokból volt nekem is jó sok, pl. hogy én nem kerülhetek pszichiátriára, ott „csak a dilisek” vannak, de még csak depresszióm se lehet, mert az nem is igazi betegség, stb. Ami biztos: ilyesmi nem csak „másokkal” történhet (ahogy én is szilárdan hittem korábban) hanem bárkivel. Ismétlem: bárkivel. Az öröklött hajlam – ami nekem van - csak egy dolog, de túl sok stressz hatására bárki elmozdulhat negatív irányba. 

Ez is a Västra Hamnen, Malmöben. Hát igen, az egyik kedvenc helyem

Új utat találtam 

A betegségem hozadéka az is, hogy lassan, de biztosan eldöntöttem, hogy végzettség ide, életkor oda (akkoriban már 35 fölött voltam), én valami egészen mással akarok foglalkozni, ugyanis már eleve nem volt nekem való az IT-s szakma. A kétszeri kórházi bentlétem közben/után akarva-akaratlanul elég sok betekintést nyertem a svéd egészségügybe is (és persze rengeteget olvastam – svédül – a mentális betegségekről). A diagnózisomnak köszönhettem a későbbi gyakorlatomat majd egy éves munkámat (egy alapítványnál) és nagyrészt ez adta az inspirációt ahhoz, hogy jelentkezzek az egészségügyi egyetemre, ahová fel is vettek a 90-es évek eleji(!) gimnáziumi osztályzataim alapján. Rehabilitációs foglalkoztató terápiát tanulok, svédül. Ennek a szakmának magyar megfelelője jelenleg nemigen van, de Svédországban szerencsére keresettek a végzett terapeuták. 

Ha végeztem, nagyon szeretnék majd pszichiátrián dolgozni, erre van is esély, mert pont ott hiány van az ilyen szakemberekből. És persze a saját bőrömön tapasztaltak hatására nem csak a tankönyvből tanultakat tudom hasznosítani, ha arra kerül a sor. Ma már tudom, hogy legalább egy mélyen depressziós, a nyelvet alig beszélő bevándorló(!) betegnek mik jártak a fejében... 

Ugyanakkor le a kalappal az ápolónők és orvosok előtt, nem tudnék sok rosszat írni az osztályról. Talán csak a drabális bajuszos görög nővér nem lopta be magát a szívembe, aki hajnalban vérvétellel ébresztett, de úgy, hogy már szúrt is... A páciensek között viszont barátra is találtam, 2009 óta rendszeresen szoktam találkozgatni egy nyugdíjas svéd úrral, aki végtelenül jóindulatú és ambiciózus, jelenleg is francia nyelvet oktat egy népfőiskolán.

A vadkacsák (és a vadlibák) az autóforgalmat is simán leállítják, ha kedvük tartja. Csendélet egy malmöi étterem teraszáról 

Egy biztos: megszenvedtem azért, hogy itt éljek, de főleg hogy hogy megtaláljam magamat. Nem úgy, mint egy menekült, de sokszor sokféleképpen éreztem, érzem, hogy más vagyok. Nemcsak bevándorló (invandrare), de ráadásul bipoláris is. És most, 40-en túl egyetemre járok, karriert váltok. Mert túl rövid az élet, hogy szenvedjen az ember valamiben, amit nem szeret. De mindez sok erőt is ad, felelősséget érzek, hogy megmutathassam a rászorulóknak: még a fekete lyukból is van visszaút. 

Én akartam ezt a svéd projektet, igen. Csak amikor azt hallom, hogy „persze, a legkönnyebb Magyarországról elmenni, a jómódba”, akkor arra gondolok: igen, baromi könnyű. Ítélkezni. (De más témában szoktam én is, nem tagadom. Mindenkinek vannak előítéletei.) 

Szóval... Jöhetnek a kemény szavak.”

A moderálási alapelveket itt találod.