Laci történtét nem igazán szeretném előre kommentálni, engem megrázott. Az írás a Magyarország és én pályázatra érkezett. Olvassátok! 

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

„Előre is elnézést szeretnék kérni mindenkitől írástudatlanságom miatt, nem vagyok nagy írós ember. László vagyok éppen a mai nap 35 éves. (amikor a poszt érkezett 04.30. – a szerk.) Nem bírtam aludni, forgolódtam az ágyban, azon kapva magam, hogy még mindig a történetemen gondolkodom, amit meg kéne írni.

Napi rendszerességgel olvasom a beszámolókat, és én is úgy terveztem megpróbálom.

Vidéken születtem árvaként nőttem fel, erről van egy saját tézisem hogyan is. Mikor megszülettem látványos rendellenességgel rendelkeztem, dongalábnak hívják. A lényeg, hogy anyunak ez nem jött be, lelépett a kórházból, otthagyva engem. Ennek következtében automatikusan állami gondozott lettem 18 éves koromig.

Nem, nem akartak örökbe fogadni, sorozatos műtétek, tolószékezés, betegeskedés. Esélytelen voltam az elvárásokkal rendelkező nevelőszülők jelöltekkel. Így hát éppen az aktuális intézményrendszerben cseperedtem fel. Bölcsőde, óvoda, általános iskola, szakiskola. Mindegyik különböző helyszín, falvacska. Hozzá kell tennem, imádtam azokat a kastélyokat, kúriákat, arborétumokat, amik közvetlen környezetében illetve benne éltem.

Kilépés a valóságba

Szóval felnőttem, és azon vettem észre magam, hogy a kapu másik oldalán vagyok. A biztonságos, ismert világ nincs többé, vége.

Budapestre költözés, a nagy ismeretlen, kíváncsi voltam és közben nagyon féltem a nagyvilágtól, bizonyos konkrétumok voltak a fejemben, tisztességes munkavállas, albérlet, többségi társadalomba való beilleszkedés, ha ezeket tartom, nem lehet nagy baj.

Kezdetben jártam az egyik gyorséttermet a másik után, mindig volt valami gond. Nem tudom mi, de volt. Azt hiszem, azért mert kisebbségi vagyok, vagyis a nevem, rasszjegyek, amiről én nem is tudtam ez idáig. Nagy nehezen leesett az évek során, hogy cigány származású vagyok. Basszus, mondom magamnak. Még ez is. Pedig aztán én nem vallom magam semminek. Embernek oszt annyi. Itt élek egészséges, boldog vagyok és ennyi.

Szertefoszló remények

Volt lehetőségem elhelyezkedni egy barátom által egy céghez fűnyírósként, keményen végigdolgoztam a nyarat a főállásom mellett, (látványpékség). Majd nyár végén felkínáltak egy fél állást adminisztrátorként, amit azonnal el is fogadtam.

Éveken keresztül minimális jövedelemmel elég jól elvoltam, hisz kitaníttattak, magasabb pozícióba helyeztek, (irodavezető) alternatívát állítottak elém, jövőt.

2012-őt írunk, mikor azon veszem észre magam, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel a munkahelyemen, velem, meg úgy az egész országgal sem. Akárhova néztem, mentem, fordultam csak az idiotizmus láttam, övezett engem.

Mint említettem kezdődött a munkahelyem, ahol olyannyira elhatalmasodott a politikai befolyás, korrupció, mocskosság hogy nem bírtam, besokalltam. Nesze neked 10 év kitartás, tanulás és jövő. Minden, amiben hittem szertefoszlott.

Új igazgató, apparátus, munkahelytől való megválás.

Ha valaki az esélyt sem kapja meg

Gyorsan elkezdtem munkát keresni, napi 10 önéletrajz elküldése, semmi. Persze tudtam miért, de nem akartam bevallani magamnak: újra a szokásos lemez, halmozottan hátrányos… tudom, ez olyan önsajnálatosan hangzik, de ez van. Hiába akar az ember bizonyítani, esélyt sem kap.

Tanulmányaimnak megfelelően csak raktári pakolós alkalmazottként, fekete mosogatóként, takarítóként tudtam volna elhelyezkedni minimálbérért. Némelyiket ki is próbáltam, 1-2 napot eltöltöttem, hogy tényleg szembesüljek a valósággal.

Itt egy kis kitérő: (Az állatkert közvetlen tövében egy étteremben mosogatóként volt a csúcs. Minden nap munkaeszközként kezembe kaptam félliteres kólás flakonban a napi mosogatószer folyadék adagom, negyed liter, egy szivacs, nettó 350Ft. feketén, este 6, reggel 4. Azért bementem a harmadik munkanapomon is, ennyi a magyar igazság nem? Vicces volt.) Jó volt látni a valóságot.

Imádom, hogy imádnak

Aztán már mikor kilátástalan volt a helyzet munkavállalás szempontjából, összepakoltam, felraktam a bicajomat a vonatra és kimentem Horvátországba egy könyvvel, egy sátorral, azzal az tervvel, míg ki nem olvasom, és rá nem jövök, hogyan tovább én maradok. Pár hét után visszamentem Pestre, kiadtam a lakásom, kocsiba ültem és meg sem álltam Amszterdamig.

Egy-két hét relax után elkezdtem munkát keresni, ami azonnal összejött egy újonnan nyílt szállodában.  Azt tudtam, hogy ilyen meló bármikor összejön, nem kell sok ész, csak kitartás, sok munkabírás meg egy kis nyelv, és ezek adottak voltak.

Most ott tartok, hogy havi nettó 300 ezret teszek félre. Két éve vagyok itt. Imádok dolgozni, pörögni, imádom az embereket a vendéglátópart, imádom néha az eltérő munkabeosztásom, néha napi 10-14 óra munkát. Imádom, hogy imádnak.

Csak valahogy ez engem nem boldogit. Nem egy másik országban kéne hogy imádjam a munkám, imádják a munkám. Bár csak otthon tölthetném ezeket az éveket. Bárcsak lenne otthon jövőm.

 Csak had sétálhassak a rakparton egy nyári délután, sört vedelve, táncolni késő este a Parkban, Gödörben kedvenc zenekaromra, Nemzetibe egy színdarabot láthassak, vagy Művészben egy jó filmet, körúton esti mámorban bringázni, tiszai holtágat megpillantani, pesti házak tűzfalait bámulni, fonyódi partszakaszon pecázni, csak a Lehel állomáson leszállni a kék metróról, beugrania egy üde piros vidéki almáért, körtéért, paradicsomért, paprikáért. Egy mosolyért."

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.