Egészen meglepődtem, amikor Anikó pályázatának körülbelül feléig jutottam. A Határátkelő története, blogtörténelem szempontjából már egészen tetemesnek tekinthető, de Irakból még nem érkezett eddig írás. Úgyhogy most érdeklődéssel várom a véleményeteket, a „pontokat” erre a habkönnyűnek egyáltalán nem nevezhető a Magyarország és én pályázatra íródott posztra.

Szavazni ma is a poszt végén és a Facebookon lehet.

„Az érzés, ami kifejezi, hogy hiányzik a hazám: már önmagában a Himnusz egyetlen akkordja hallatán sírni támad kedvem. Sosem gondoltam volna előtte, hogy fájni fog, mély csalódást okozva, s egyáltalában, hogy nem tudok élni a saját hazámban, a nemzetem körében, a szeretteimmel és a családommal.

 Legelőször 2008-ban fogalmazódott meg bennem, hogy sajnos itt nincs életterem, valahogy nem lehet a korlátokat tovább tágítani, nincsen hely, amely befogadna. Kivet magából az országom. Még megpróbáltam küzdeni, s elkezdtem az egyetemet. Világ életemben büszke voltam a magyar teljesítés- és tudásképességre, ez a mai napig sem változott.

Aztán kezdtem tapasztalni, hogy hiába dolgozom egyetem mellett, hiába nem költök ételen és szálláson kívül semmire, nem tudok megélni, sokszor olyan hideg szobát tudtam csak bérelni, hogy télen inkább a budapesti parkokban ültem, mert kevésbé fáztam. Viszont nem adtam fel, nem akartam, mert hát „... Itt élned, halnod kell...”

Majd 2012-ben teljes reményvesztetten adtam magamnak pár hónapot Londonban, hogy kicsit kifújjam magam, természetesen dolgoztam, amennyire erőm bírta, nem volt jobb az életem, de éreznem kellett, milyen, amikor nem a hazámnak termelem az adót.

Inkább legyek koldus, mint tudattalan báb

Fél év után visszatértem Budapestre, hogy a mesterképzést megcsináljam, mert gyermekkoromtól kezdve makacsul és öntörvényűen mindent a tudásnak szenteltem, és szentelek is, rendelek alá a mai napig. Ezen sem kor, vallási meggyőződés, ország, kulturális különbség és hatalmi helyzet nem tud változtatni.

A tudás az egyetlen eszközünk ebben a világban. Inkább legyek koldus így, mint tudattalan-szegény-báb. Mindig is túl erős volt az igazságvágyam, ennek nem megfelelően nemzetközi tanulmányok és diplomácia szakon végeztem az egyetemeket. Olvastam, már innen a másik világból, hogy meg is szüntetik a szakot. Nem lepődtem meg. A tudás meg- nem adása és korlátozása volt mindig is az egyetlen módszere a hatalmi játékot űzőknek. Erről picit később.

Felálltam, maradtam, megpróbáltam, de elbuktam

Tehát, az utolsó félévem előtt gondoltam egy nagyot, látni akartam, milyen a Közel- Kelet. Megcsömörlöttem a liberális demokráciának nevezett hatalmi harcokat vívó dilettánsok másodpercenkénti hazugságaitól. Ahova mentem, mint önkéntes, sosem merült fel legalább, bennem, a szabadság semmilyen alternatív definíciójának lehetősége. Ebben a pár hónapban még inkább kitágult a világ.

Előtte éltem már Erdélyben, Magyarország szomszédos országaiban, a nagy londoni esőben, ez viszont teljesen más. Menekültekkel dolgoztam, Irakban, Szíriában néztem mi zajlik, hogyan viszonyulnak a kurdok a törökökhöz, hogy a grúziaiak szegényei síró szemmel néznek fel az amerikai pénzből emelt majdnem felhőkarcolókra, de a fél országrész oroszok által lezárt terület, ahol a szeretteik élnek. Itt nincs ámítás, csak a valóság. Megszoksz vagy meghalsz, mert Irakból nem olyan egyszerű megszökni, férfiaknak sem, nemhogy a nőknek.

Mindezek után hazamentem, villámgyorsasággal leállamvizsgáztam, de már nem voltam hajlandó bemagolni az összes UN-es nevet, mivel személyes élményem a valóság és a látszat között olyan hatalmas krátert hozott létre, amit már az igazságérzetem nem viselt el. Ehhez csak jött a többi, hogy fizessek adót, fizessek mindenre, de 2008- ban regisztráltak először, mint munkanélkülit, s a legjobb ajánlat egy berhidai árufeltöltő- raktárosi pozíció volt. Sajnos, ez azóta sem lett jobb.

2014 februárjában, Kijevben a Maidan tér alatt vártam, hogy mi lesz a forrongásokból, hogy milyen csoportok alkotják a hónapok óta ott élőket és ki, milyen érdekből csoportosult. Minden érdekcsoport megtalálható volt. Ott éreztem újra, hogy szeretnék a saját hazámban élni, a tudásomat otthon kamatoztatni, anélkül, ami a mai világban gyakorlatilag lehetetlen, de egyik politikai párthoz való tartozás nélkül is lehessek valaki, legalábbis megéljek. Nem sikerült. Újra és újra felálltam és maradtam és megpróbáltam, de elbuktam.

Önkéntesként Irakban

Így egészen Irakig mentem. Az azóta eltelt másfél évben tanítok, próbálom a tudásomat átadni és újakat szerezni, megérteni a megérthetetlent, amit ember ember ellen elkövet. Próbálok, mindenkihez hasonlóan túlélni, főleg amikor kiújulnak a harcok. Ugyanakkor azt kell mondjam, minden nap, amikor a tanítványaim rohannak felém, megéri itt lennem.

Ez már a nem az anyagiakról szól, hanem, hogy itt érték, amit adni tudok, ha nem is sokat, de minden egyes nap dolgozunk. Talán egyszer a saját hazámban is fogom ezt érezni. Más kultúra, más szokások, más nyelvek és gesztusok, más vágyak: túlélés.

A legnagyobb tanulság számomra: sosem feledhetem, ki vagyok és honnan jöttem, és ezt sosem hallgathatjuk el. Nekem van hazám, és büszke vagyok a történelmünkre, de a jelenünk szomorúsággal tölt el.

Remélem, a gyermekem már fel tud nőni otthon és lesz jövője. Addig is, a reménytől és hálától csillogó szempárok többet érnek mindennél. Itt számít, hogy itt vagyok.”

A moderálási alapelveket itt találod.

AMIT TUDNI KELL A SZAVAZÁSRÓL

A szavazás menete: voksolni a Tetszett vagy a Nem tetszett gombra kattintva lehet.

Emellett szavazhattok a Facebookon is, ott jobb híján a lájkok száma dönt majd.

A szavazás eredményét a megjelenés után 48 órával rögzítem, hogy ne kerüljön előnybe az, akinek korábban jelent meg az írása.

Mivel a két felületet nagyon nehéz összehasonlítani, ezért a sorozat legvégén a 3-3 legtöbb szavazatot kapott írás egy-egy rövid részlettel egyetlen posztban jelenik majd itt meg, és végül az ott kapott voksok döntik el a közönségdíj végső sorrendjét.