Régen volt már au pair történet a blogon, úgyhogy éppen itt volt az ideje Evi írásának, amiben nekem az volt az egyik legérdekesebb momentum, ahogyan a két au pairkedés között Magyarországra visszatérve nem találta a helyét – talán mert már megtapasztalta, máshogy is lehet élni.

A kép illusztráció

„Nem országbeszámolót szeretnék írni, csak a személyes történetemet megosztani. Mindkét ország szerepelt már az oldalon, ezért az általános információkat most kihagyom, így is hosszú lesz. :)

Kezdem akkor ott, hogy középiskola után belevágtam a munkakeresésbe. Több helyen is dolgoztam diákként, az utolsó évben egy szupermarketben, ahol megígérték, átvesznek teljes állásba érettségi után.

Ebből persze nem lett semmi. Inkább új diákokat alkalmaztak. Nem voltak világot megváltó terveim. Teljesen meg lettem volna elégedve ezzel. Máshonnan semmi visszajelzést nem kaptam.

Kerestem a helyem

Fatornyos falumban és közelében maximum a „csinospultoslánytkeresünk” hirdetésekbe lehetett belebotlani. Így kerültem a helyi becsületsüllyesztőbe pár hónapnyi munkakeresés után. Csak azért írom le, mert nagyon sötéten látom ezt az időszakot, ha visszatekintek - és örülök, hogy máshogy alakult.

A fizetésem anyám osztotta be, folyton a tv előtt fetrengtem, nem csináltam semmi értelmeset. Így ment ez több, mint 2 évig, mikor a barátomat (nevezzük Bélának) Svájcból hazalátogató haverja hülyítette be a földi paradicsom meséjével. Hát ebből Bélám sem akart kimaradni, a cimbora megígérte, hogy beszervezi. Remek.

Nem voltam felkészülve

Na, de mi lesz velem nélküle? Interneten böngésztem Svájcról / Svájcba költözőkről és találtam rá az au pairkedésre, mint lehetőség. Előkapartam a német füzeteim (már volt egy középfokú nyelvvizsgám, de ugyebár az utolsó 2év agysorvasztó volt). Egy hónap alatt lett fogadócsaládom ugyanabban a városban, ahova ő is ment.

Sajnos mire én kijutottam, ő már csomagolt, mert nem volt minden úgy, ahogy meg lett beszélve - de erről nem tudok nyilatkozni. Eléggé lelombozott, honvágy is gyötört, ugyanakkor élveztem az új helyzetet, a gyönyörű környéket, a nyelvi kihívást - nem akartam hazamenni és a családnak is megígértem, hogy maradok egy évre.

Két kislányra kellett vigyáznom, a házimunkát a gyerekek szobáinak rendben tartása jelentette. Jártam németórákra, később angolra is befizettek. Nem indult minden úgy, ahogy gondoltam. A mindennapjainkról hamis elképzeléseim voltak mielőtt kimentem volna, hogy majd szépen kézenfogva elsétálunk a játszótérre, otthon meg befonjuk egymás haját.

Hiszti, finnyáskodás,visszabeszélés? Ilyenekre nem voltam felkészülve. Idővel belerázódtam, megtanultam kezelni a lányokat. Addig is sokszor eszembe jutott, hogy inkább felmondok, de igyekeztem a szabadidőm hasznos kitöltésére koncentrálni. Hobbik, új emberekkel való találkozások, kirándulások segítettek át ezeken a mélypontokon.

Semmi nem volt már ugyanolyan

Nem terveztem az országban maradni, így a szerződésem lejárta után visszaköltöztem a gyerekszobámba és folytatódott (volna) minden pont ott, ahol hagytam. De már semmi nem volt ugyanolyan. Főleg nem én.

Olyan dolgok idegesítettek, amik korábban nem. A barátaim is szétszéledtek, a'béla meg talált nálam jobbat. Egy étteremben lettem konyhalány vicces órábérért. (Még diákként is többet kaptam). WC-re kimenni felejtős volt, enni nem lehetett (azért megoldottuk), a fizetésből levonták a hiányzó evőeszközöket és fizikailag is kikészített. Elegem volt belőle.

Már voltak továbbtanulási terveim, amikre még a svájci hostanyukám buzdított (a sajátom sosem biztatott, ezért korábban eszembe sem jutott tanulni)

Első körben Magyarországban gondolkodtam, de több tantárgyból is újra kellett volna érettségiznem nem kevés pénzért. Amit Svájcban spóroltam, hamar elment, a mosogatós pénzből nem jutottam volna előbbre és a családom is csak a száját húzta, hogy minek akarok én má' tanulni.

Könnyebb utat akartam és minél gyorsabban. A terv, amit kieszeltem ismét tartalmazott au pairkedést. A konyhán felmondtam,intenzív nyelvtanulással töltöttem az elkövetkező heteket. Alig vártam, hogy nekivágjak.

Irány Dánia!

Mikor Dániába érkeztem, ugyanaz a varázs ért, mint Svájcban. Jéé, itt is emberek élnek! Boldog voltam, motivált, magabiztos - mintha kicseréltek volna. Úgy éreztem jó helyre kerültem és bele tudok adni mindent abba, hogy véghez vigyem a terveim.

Gyors ügyintézés után elkezdhettem nyelviskolába járni. A csoport tele feleségnek érkezett ázsiai lányokkal. Az új gyerekek a nyelvi akadályok ellenére is elfogadtak.

A lendület aztán egyre alábbhagyott, kezdtem kényelmetlenül érezni magam a családban. Anyuka arra kért, igyekezzek minél több időt házon kívül tölteni, mert idegesíti, hogy egy idegen van az otthonában (oké, hogy első voltam, de mégis mit várt?).

Az élelmiszer drága, ezért a hűtőhöz nem nyúlhattam. Mikor egy hétvégi kirándulásra készültek, nem akarta, hogy a házban maradjak. Oldjam meg máshol két napra. Ekkor mondtam fel. Ha bizalmatlanok, meg drága a kenyér, minek kell házicseléd? Volt még két hét maradásom, majd csendben elváltunk.

Szerencsés választás

Be kell valljam, „nincs ló, jó a szamár is” alapon választottam a következő családot - elsőre féltem egy kicsit a 4 gyerektől -, gondoltam, majd keresek tovább. Végül semmi szükség nem volt rá, nagyon jó helyen vagyok immár másfél éve náluk.

Otthonosan érzem magam. Mindent megbeszélünk. Sokat gyakorlom a nyelvet, a gyerekek igazi szószátyárok, minden érdekli őket, a nagyoknak már magyarul is megy a számolás. :))

Bekerültem a felsőoktatásba, így eléggé besűrűsödött a program, szabadidőm szinte nincs. Nem tudom, meddig fogom bírni ebben a formában, de talán jobb is így, ha ráérek, magamba zuhanok, azon elmélkedvén, jobb lett volna, ha el sem indulok, egyszerűbb életet élhetnék. De tudom, már sosem lehetne olyan, mint régen.

Egyelőre nincsenek hosszabb távú terveim, nem zárom ki, hogy Magyarországon fogok majd élni, ahogy azt sem, hogy nem megyek többé vissza.”

A moderálási alapelveket itt találod.