Saját erőből talpon maradni egy idegen országban, ráadásul egy magánéleti csalódás után nem egyszerű, Annamáriának mégis sikerült, szóval szerintem méltán lehet büszke magára. Mai utunk Németország egy különleges helyére vezet.
Kiskertem
„Három és fél éve élek Németország egy aprócska északi-tengeri szigetén. Soha nem terveztem, hogy külföldön éljek, de így alakult, és nincs okom panaszra.
Kisgyermekkorom óta tanárnak készültem. Diplomáim megszerzése után egyből munkába is álltam, és 8 évig tanítottam. Nagyon szerettem a hivatásomat, ami kitöltötte a teljes életemet. Kora hajnaltól késő estig dolgoztam, hétvégeken is.
Mivel egyik szakom ének-zene, délutánonként hangszert, szolfézst is oktattam, különféle zenei együtteseket vezettem, fellépésekre, versenyekre készítettem fel, stb. Szép eredmények, oklevelek, szívmelengető emlékek tanítványaimmal – és nagyon kevés fizetés, ami épp arra volt elég, hogy akkori párommal együtt (akinek szintén mindig volt munkája) éppen meg tudtunk élni, szerényen.
Az oktatáspolitikai változások ad hoc jellege, kiszámíthatatlansága mindig is bosszantott, de tettem a dolgom. Mígnem alapítványi iskolám, ahol hét évet töltöttem, csőd közeli helyzetbe nem került, és új fenntartóként meg nem jelent a láthatáron a katolikus egyház.
Én egy iskolát csak független, szabad szellemi műhelyként tudok elképzelni, így a mindennapos hittanórák, tanítás eleji imádkozások, vasárnapi templomba járás és egyéb vallási kötelezettségek nem voltak ínyemre.
Kollégáim egy vállrándítással elintézték az ügyet: „majd hosszabb szoknyát és kevésbé dekoltált blúzt veszünk fel” – én még a fenntartóváltás előtt felmondtam.
Hogyan tovább?
Augusztus közepe volt, keserűség, csalódottság és kilátástalanság ült rám. Egyet tudtam csak: kb. százezer forintnyi spórolt pénzünk nem engedi meg azt a luxust, hogy soká keresgéljem a jövőmet. Időre és pénzre volt szükségem, hogy a hogyan továbbot meg tudjam fogalmazni.
Kézenfekvő lehetőségként merült fel a rövidtávú külföldi munka. Felhívtam egy közvetítő céget, és augusztus végén már egy tízfős kisbuszban ültem, útban az ismeretlen felé.
Két hónapig ápoltam egy idős, beteg nénit. Napi 24 óra, együttlakás, teljes háztartásvezetés, öltöztetés, etetés, WC-n segítség, stb. Lelkileg és fizikailag is kemény munka – de volt ideje leülepedni bennem a dolgoknak. 1100 euróval a zsebemben és 10 kilóval könnyebben tértem haza. Semmi jó nem fogadott: párom, akivel 8 éve éltünk együtt, teljesen elhidegült tőlem. Innentől kezdve egyedül kellett megoldanom az életemet.
Osztottam, szoroztam, és rájöttem: még ha találok is valamilyen munkát Magyarországon, az jó esetben is éppen hogy csak elég lesz arra, hogy fenntartsam egy szobás lakásomat és magamat, persze továbbra is szigorúan turkálóból öltözve. Visszajöttem hát további két hónapra a nénihez.
Közben megismerkedtem egy német (egész pontosan: fríz) férfival, mostani párommal, így a mérleg egyik serpenyőjébe az anyagiak mellé a szívem is belekerült. Úgy döntöttem, maradok.
Novemberi hajnal
Az ápolási munka mellett semmiféle magánéletem nem lehetett, így albérletbe költöztem és más munka után néztem. Lehúztam egy szezont (áprilistól novemberig) egy étteremben. Mosogatóként kezdtem, majd augusztustól én lettem a szakács. Mellékesként nyaralóházakat takarítottam és újságot hordtam ki hajnalban.
Bekopogtam a zeneiskolába
Januárban aztán bekopogtattam a helyi zeneiskolába… Örömmel fogadtak, zongora- és furulyatanárra lenne szükségük. El kell magyarázzam, hogy itt a zeneiskolák egészen másként működnek, mint Magyarországon.
Nem állami intézmények, a tanításért fizetni kell (kb. 15 euró egy fél órás hangszeróra); a tanárok 90%-a pedig nem alkalmazott, hanem szabad szellemi foglalkozású vállalkozó.
Én is kiváltottam hát a vállalkozói engedélyemet, könyvelővel tárgyaltam, betegbiztosítást intéztem, magántanítványokat kerestem. Négy zeneiskolai növendékkel és két privát tanítvánnyal kezdtem, ami a megéléshez még édeskevés.
Mellette maradt a takarítás (9 nyaralóházat gondoztam), este 5-től 10-ig felszolgálás egy étteremben és az újságkihordás. Ma már kb. 40 növendékem van, a tanítás mellett sok a fellépésem is (irodalmi műsorok zenei kíséretét biztosítom zongorán, egy hegedű-zongora duó tagjaként zongorázom kávéházakban, koncerteken).
Takarítást nem vállalok többé – nincs is rá szükségem. Reggeli tornaként megtartottam az újságkihordói állásomat: egyrészt, mert szeretek biciklizni, másrészt, mert emlékeztet arra, hogy Magyarországon tanárként kerestem annyit, mint itt ezzel az egyórás reggeli tekeréssel… A „morc fríz” időközben eljegyzett…
A tengerpart nyáron
Saját erőből talpon
Összefoglalva: nem bántam meg, hogy maradtam, sőt. Én a szabadság és a lehetőségek szigetén élek. Büszke vagyok rá, hogy saját erőmből talpon tudtam maradni. Diákhitelemet tavaly egy összegben kifizettem. Vettem egy zongorát – aminek az árát már tavaly nyáron visszakerestem fellépéseimmel.
Párommal szigorúan külön kasszán vagyunk, rezsit és egyéb költségeket centre pontosan megfelezzük. (Ez talán furcsának tűnik, de én ragaszkodom hozzá – szükségem van rá az önbecsülésemhez, tartásomhoz.)
Van spórolt pénzem, ami minden hónapban gyarapodik. Kétszer egy évben utazom haza kb. 10-10 napra, de a mindennapos telefonálásoknak köszönhetően édesanyámmal szorosabb a kapcsolatom, mint valaha.
Munkám mellett van időm sok minden másra is: megszállottan kertészkedek (virágok és zöldségek minden mennyiségben), varrok, minden nap főzök, és nagyon gyakran sütök is (párom nagyon „elégedett” a magyaros ízekkel). És persze a zene: naponta több órát töltök a zongora mellett, új világokat felfedezve.
A szomszéd szigeten
A helyiek kezdetektől fogva befogadtak. Soha nem éreztették velem, hogy „bevándorló” vagyok. A németországi törvények és adókörnyezet maximálisan inspiráló: bármilyen munka elegendő arra, hogy fenntartsd magad, a hivatalok érted vannak és segítenek.
Itt elérhetőnek tűnnek a célok, a munkát megfizetik, az ambíciót értékelik. És ami a legnagyobb különbség: a saját belső szabadságom megéléséhez szükséges anyagi hátteret becsületes munkával elő tudom teremteni.
Önállóan, sógor-koma-jóbarát kapcsolatokra nem utalva, politikai nézetektől függetlenül, gerincroppantó kompromisszumok és behódolások nélkül. Engem ez tesz igazán szabaddá és boldoggá.”
A moderálási alapelveket itt találod.
Az utolsó 100 komment: