Nehéz behatárolni a mai posztot, az biztos, hogy Ausztráliáról szól, nagyon élvezetes, és szerzője, O finoman szólva sem hagyományos módját választotta a határátkelésnek. Amiről egyébként most még nem is tudni, hogy meddig tart majd. Na, ennyi konkrétum talán elég is, jöjjön a poszt!

„Ez én történetem is úgy kezdődött, ahogy sokan másoknak: feszítő érzés évek óta, hogy bárcsak utazhatnék, bárcsak élhetnék egy kicsit máshol, mint otthon. Van ez a típus, akiben lüktet a mehetnék, csak egyesek meg merik lépni, mások végül maradnak. Én közel tíz évig halogattam, vártam a megfelelő útitársra, aki majd végre nekivág velem a nagy kalandnak. 

Meg is érkezett, el is ment. Még mielőtt a jegyeket megvettük volna, így a nagy álom sztornó, ismét maradt nekem a monitor mögötti álmodozás. Nézegettem a blogokat, olvasgattam a fórumokat, dühösen elkapcsoltam az utazási magazinokat a tévében és újraírtam a bakancslistám.

Aztán egy napon felkeltem és tudtam, hogy nincs hova halogatnom tovább: az álomállásért, a nyelvtudásért, a nagy kalandért tennem kell, nekem, egyedül, nem várhatok a végtelenségig másra.

Felmondtam, eladtam, elbúcsúztam

Így hát fogtam magam, megkerestem a világ legjobb angoltanárát, megvettem a repjegyemet Új-Zélandra, megbeszéltem a főnökömmel, hogy nekem mennem kell, aztán elkezdtem felszámolni a korábbi életem.

Felmondtam az albérletet, kiléptem a munkahelyemről (sajnos a világ más részén ismert 1 év - de akár csak három hónap - fizu nélküli szabi nálunk ördögtől való, ne is álmodjak róla!), eladogattam a cuccaim egy részét, elbúcsúztam a barátoktól meg a macskámtól.

Két éve vártam a Working and Holiday vízumra, aminek létezéséről már akkor tudtam, amikor a két ország kormányának képviselői még csak egy pálinka, vagy oposszumpite felett tanakodtak róla.

Tudtam, vártam, készültem rá.

Aztán, ahogy lenni szokott, jól le is csúsztam róla, mert az ember lánya jogászként szépen elolvassa az összes apróbetűs részt, amivel persze eltölt 42 percet, a vízum meg 23 perc alatt betelik. Aztán megy a kétségbeesett pislogás.

Meg érkezik egy email a világ túlfeléről, hogy létezik Sydneyben egy fiú, akinek van egy campervanje, meg egy álma, hogy körbeutazza Ausztráliát. Ezen jól meg is lepődöm, mert ilyen álmom nekem is volt, max. eddig nem tudtam róla.

Közel 400 email, két ország (Hong Kong és Új-Zéland) bejárása után így kerültem Ausztráliába. Majd Balira. Öt hónapja vagyok lassan úton, a negyedik országomat taposom, dolgoztam farmon, laktam hangárban, önkénteskedtem madárrezervátumban, vezettem traktort, repültem helikopterrel, láttam bálnákat, barangoltam esőerdőkbe, pánikoltam be majmoktól, kaptam hőgutát a sivatagban, ettem kenguru steaket, meg kroki burgert.

Megismerkedtem egy halom csodás emberrel és a második vadidegen férfival cuccolok össze egy campervanbe.

Így élünk

Lassan megszokom, hogy itt szinte minden fordítva van, mint otthon: az emberek mosolyognak, beengednek ismeretlenül is az otthonukba, előbb mondom, hogy cukrász vagyok, mint hogy jogász és ismeretlenekkel vágok neki több ezer kilométernek 6 négyzetméteren.

A rossz hír az, hogy csóró vagyok. A jó hír az, hogy legalább élelmes. Így aztán varázsolunk: Á (jelenlegi élettársam) roncsból épít otthont, én meg ozzie/kiwi mértékegységhez képest fillérekből (centekből) sütök/főzök. És írok.

Szép lassan kialakulnak az együttéléssel kapcsolatos szokásaink: „N” reggeleken Á álmos és nem akar felkelni, ilyenkor én készítem a reggelit (amerikai palacsinta / müzli / porrage / rántotta…) és főzöm a kávét (mondjuk inkább úgy, hogy nem robbantom fel a kávéfőzőt…).

„N+1” reggeleken én vagyok képtelen időben összekapni magam, olyankor Á főzi a kávét és készíti a reggelit (lekváros kenyér / vajas kenyér / vajas-vegemite-os kenyér).

Nem találunk semmit a kocsiban, hála annak a nagyszerű ötletnek, hogy MINDENT (miért?!?!?) el kellett hoznunk Sydneyből a barátaink selejtezésekor (és igen, az a rohadék kis mikulássapka még mindig nem került a kukába, attól félek, ez már körbejárja velünk AU-t).

Általában minden tervünk előtt alszunk egyet (nem kell azt elkapkodni, és hát a délutáni szundinál meg nincs fontosabb - O. szabály, ugye), vagy kettőt… vagy eldöntjük kő-papír-ollóval a bolt közepén (ehhez általában lelkes közönségünk is van, és nem tudom miért, de Ának szurkolnak…).

Az úton az én zenéimet hallgatjuk (éljen Likó Marcell és S.P. – nem, nem viccelek), esténként Á chillezős zenéire iszogatjuk a vörösbort a naplementében. De csak mert fontos a jó vérkép.

Felháborítóan gyönyörű férfiak

Félmeztelen szörfös fiúk vannak. Sokan. Borzalmasan sokan. Borzalmasan félmeztelenül. A képlet tehát most az, hogy én stírölöm a felháborítóan gyönyörű férfiakat, hozzá magamon kívül nyöszörgök, Á meg szól, ha lát egy még jobbat. Mondja bárki, hogy nem tökéletes a csapatmunka!

Egyébként szerintem ezt az országot be kéne tiltani, vagy kitenni rá egy „Vigyázat, erkölcsileg instabilok lelki üdvéért felelősséget nem vállalunk!” táblát.

Byron Bayről annyit kell egyébként tudni, hogy ez kb. az ausztrál Woodstock. Itt mindenki atomkészen flangál, színes, kinyúlt cuccokban, horgolt haspólókban, raszta hajjal, vagy arany loknikkal, minimum két-három piercinggel és természetesen kockahassal (na, hát nem kell sok, hogy rólam levágják, nem idevalósi vagyok).

Cukrász, jogász, utazó

Barátkozom, bárhol is járjunk, így van nekünk szinte mindenhol csodás szállásunk ingyen és remek szállásadóink. Ezt az öt hónapos utat annyi pénzből sikerült kihoznom, mintha otthon vettem volna egy szervezett utat max. három hétre Új-Zélandra. Vagy mintha csak simán otthon maradtam volna és a korábbi fizetésemből próbálnék megélni.

Jelenleg hátra van még Ausztráliából kb. 4000 km, majd áttelepülünk Új-Zélandra (mert végül csak megszereztük azt a fránya WHS-t!), ahol kipróbáljuk majd a gyümölcsszedést, meg a fővárosi létet. Meg persze utazgatunk is: előbb a Zátonyon, aztán meg a környező szigeteken. A többit meg majd eldönti az élet.
O. vagyok, cukrász, jogász, utazó.”

Akinek tetszik a stílus és a történet, az ne habozzon, kattintson nyugodtan O blogjára, a parádés című Hortobágyi Rántott Vombatra.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.