Ha van ma város Európában, ami misztikus hely a legtöbb uniós polgár számára, akkor az Brüsszel. A legtöbben ugyanis csak annyit látunk belőle, hogy egy hatalmas bürokratikus tömb mozgatja onnan az Európai Uniót, mindenféle, az életünket befolyásoló döntéseket hozva. Ma Bányászbéka segítségével bepillanthatunk a kulisszák mögé. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy szerintem mire a poszt végére értek, sok mindent másképp láttok majd…

„46 éves vagyok és 12 éve élek Brüsszelben. Talán érdekes lehet számotokra a kivándorlás dolgát egy évtizednyi távollét szempontjából látni. Talán az is érdekes lehet, hogy a sorok írója ugyanennyi ideje az EU Bizottságának tisztviselője. Ezt a munkát legalább annyian utálják, mint amennyien vágynak rá, de mindkét oldalon sok a tévhit, s a korrekt megítéléshez talán hasznos lehet az esetem.

A Nyugat az én generációm számára eleinte még egy mesevilág volt, ahol az ételnek jobb az íze és még az emberek szaga is jobb. Ráadásul már gyerekként is benne volt a fejünkben a tipikus magyar pesszimizmus, az a bizonyos „mindenhol jó, de a legrosszabb otthon” mentalitás, aminek azért a nyolcvanas években némileg több oka volt, mint ma.

A kilencvenes években, amikor a jogi egyetemre jártam, abban bíztunk, hogy most majd nálunk is jó lesz. Én még 2002-ben kaptam esélyt a lelépésre, amikor a nagy optimizmus már lelohadt, de még mielőtt végképp elfogyott volna a türelem.

„Ez valami hülye EU-s munka”

Ügyvéd akartam lenni, de az iszonyatos munkamennyiség és amiatt, hogy az általam megismert, sikeres ügyvédek közt alig láttam olyat, aki ne lett volna idegroncs, hamar elment a kedvem a pályától. Alternatívát viszont nem nagyon láttam.

2002 elején egy nagyon jóhírű ügyvédi irodában dolgoztam, amikor az irodatársam továbbított egy emailt olyan szöveggel, hogy „ez valami hülye EU-s munka, téged talán érdekel”. A Bizottság keresett magyar jogász-nyelvészt a közösségi joganyag magyar fordításának lektorálásához. Testhez álló kihívás volt, így azonnal jelentkeztem.

Az interjún jól szerepeltem és felvettek - a sikeres pályázók listájára, ami ugye nem jelentett automatikusan munkalehetőséget. Hülye fejjel eléggé beleéltem magamat, őrlődtem a bizonytalanságban. Egy este a benzinkútnál épp tankoltam, amikor megjelent egy népes „család” olyan BMW-kel és Mercikkel, amikről én a két diplomámmal és nyelvtudásommal nem is álmodhattam (és sok ügyvéd kollégám azóta sem). Csak arra tudtam gondolni, hogy el innen, akárhogy.

Másnap reggel, amikor felhívtak a Bizottság jogi szolgálatától, hogy most fel tudnának venni és lenne-e kedvem náluk dolgozni, még azelőtt rávágtam a YES-t hogy a hívó kitehette volna a mondata végére a kérdőjelet. 2002 októberében a jogi szolgálatnál kezdtem ideiglenes, két éves szerződéssel.

A banán görbülete

A találó mondás szerint az EU munkája olyan, mint az óra: csak a két mutató látszik, pedig azokat a szerkezet láthatatlan többi 99%-a mozgatja. Nézzük például a banán görbületét. Ennek szabályozása első és második pillantásra is a brüsszeli bürokrácia ámokfutása.

De ha azt is tudjuk, hogy az EU-konform, X görbületű banán az egyik nagy tagállam tengerentúli tartományaiban termesztett fajta sajátossága, az Y és Z görbület viszont az EU-n kívüli versenytársaké, akkor máris derenghet, hogy egy ilyen nevetségesnek tűnő szabály mögött komoly tagállami lobbizás és több tízezer banántermesztő védelme rejlik.

A közhiedelemmel ellentétben nem abból áll a munkánk, hogy egy irodában unatkozva hülye szabályokat találunk ki. Az EU szabályait ugyan a Bizottság alkotja, de a tagállamok súgnak (a szakavatottak számára: comitology). A brüsszeli lobbizás taglalását pedig inkább meghagyom egy eurokritikus blognak. Személy szerint könnyebben tudok úgy a tükörbe nézni reggelente, hogy a jelenlegi helyemen többek közt a lobbisták próbálkozásait igyekszünk kordában tartani.

Beraknak egy szürke irodába

A brüsszeli munkakezdés nagyjából úgy megy, hogy valakit beraknak egy szürke, a nyolcvanas évek hangulatát idéző irodaház szürke kis szobájába és a főnöke jó esetben elmondja neki, mit kell csinálni, rosszabb esetben hagyja, hogy apránként felfedezze hova is került. A kollégák pedig esetleg megkérdezik a liftben, milyen volt a hétvége, de a válaszra már nem kíváncsiak.

Nekem szerencsém volt, mert olyanokkal kezdtem egy csapatban, akik ugyanúgy frissen érkeztek mint én, valamennyien húszas-harmincasok voltunk (az átlagos tisztviselőkhöz képest szinte fiatalkorúak) és az idősebb, kissé már besavanyodott kollégák kifejezetten érdeklődőek voltak irántunk.

A beilleszkedés kinek könnyebben, kinek nehezebben ment. Volt olyan női kollégám, akit a bútorszállítók simán kurvának néztek (mert ugye csinos, egyedülálló kelet-európai nő csakis kurva lehet), másnak a főbérlő hetekig nem volt hajlandó bekapcsolni a fűtést (mert ugye nekünk otthon sincs), megint másnak a szeme láttára rabolták ki a lakását (a rendőrök egy órával később értek csak oda).

Óriási könnyebbség volt, hogy minden jót és rosszat meg tudtunk osztani egymással. Viszont két év is elég idő ahhoz, hogy kikerüljünk a hazai vérkeringésből, és amikor 2004-ben leversenyvizsgáztunk és lehetőséget kaptunk a végleges tisztviselői állásra, igazából akkor sem lett volna otthoni alternatíva, ha vissza akartunk volna menni. Én eleve nem is akartam. Úgy gondoltam, hogy majd akkor megyek haza ha elég megtakarításom lesz.

Egy sajátos reform hatásai

2004-ben a csatlakozást azzal köszöntötték az intézmények, hogy a május 31. előtt munkába lépett új tisztviselők fizetését és besorolását több fokozattal visszavetették (érdekes módon ez szinte kizárólag minket kelet-európaiakat érintett).

Azt megelőzően nagyjából azon a szinten voltam, ami szakmai múltam, életkorom és végzettségem alapján reális volt. így viszont egyik napról a másikra olyan pozícióba kerültem, mint egy friss diplomás kezdő.

Az új szabály gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy – legalábbis a Bizottságnál – egy kelet-európainak normális karrierje legyen (értsd: soha nem lesz annyi szolgálati éve, hogy a ranglétrán haladva érjen el a számára elérhető csúcsra, és nem mondjuk egy biztos vagy igazgató kabinetjéből ejtőernyőzve).

A reform miatt máig háborognak tisztviselők és szakszervezetek egyaránt. Itt sem működnek olyan ideálisan és diszkriminációmentesen a dolgok, ahogy azt az európai értékek felkent őreitől elvileg elvárnánk.

Nem jut túl sok izgalom

A brüsszeli tisztviselői kar elég egyedülálló intézmény. Nem élni jöttünk ide, hanem a munka miatt, a munka miatt viszont itt kell élni, ha tetszik, ha nem. Ez megszokott egy versenyszférás expatriate esetében, csakhogy az EU esetében ez az expat életmód egy egész életre szól.

Ezt a csapdát sok EU-s azzal kompenzálja, hogy végtelenül komolyan veszi a munkáját és, ami már nem annyira jó, saját magát is. Sokaknak egy idő után abból áll az önképük, hogy nagyon fontos ember vagyok, mert az EU-nak dolgozom.

Vannak persze, akik tényleg nagyon fontos munkakörökben dolgoznak, de egy átlagos tisztviselő számára nem jut sok izgalom és glamúr, döntési jogkör pedig főleg nem. Ahogy egy idősebb olasz kollégám mondta: odafent megmondják, milyen spagettit kérnek és mi megfőzzük.

A politika boszorkánykonyhájáról inkább egy tanácsi vagy parlamenti kolléga tudna mesélni. Mindenesetre itt egy kis kóstoló egy átlagos európa tanácsi ülésről: a linkre kattintva átérezhetitek a hangulatát. Számomra az egyik legtiszteletreméltóbb, mert legnehezebb munka a szinkrontolmácsoké.

A lelkiismeret

Az EU-tisztviselők a gyakornoktól a biztosig kizárólag az EU érdekeit tartják szem előtt. Jó esetben olyan politikákon, szabályokon dolgozunk, amikkel lelkiismeretileg azonosulni tudunk. Ezek többnyire nem látványosak, sőt merőben technikaiak.

Például, saját tapasztalataimnál maradva: az adóügyi főigazgatóságon nem túl nagy élvezet egy nyolc órás vitát végighallgatni arról, hogy az adóhatóságok közti adatcserét szolgáló űrlapon hova kerüljön egy bizonyos táblázat, ugyanakkor a tagállamok számára rendkívül fontos, hogy jobban meg tudják fogni az áfacsalókat, s az együttműködésük sikere az ilyen technikai apróságokon múlik.

A Jogi Szolgálatnál már neccesebb lehet az ügy, ha éppen a magyar kormányt kell perelni. Megint csak technikai dolgokról van szó, például olyan kormányintézkedés miatt, ami a magyar kukoricatermesztők elemi érdekeit védi, de a Bizottságnak nem tetszik.

Hallottam olyan kollégáról, aki egész karriert épített arra, hogy éjjel-nappal azt kereste, hogyan lehet ha kell-ha nem kell alapon belekötni a hazája törvényhozásába. Az sem közömbös, hogy az a politika, aminek az előmozdításán valaki dolgozik, mennyiben felel meg annak, amit az illető saját maga európai érdeknek tart. Néha elkerülhetetlen a lelkiismereti konfliktus.

Mindennek ellenére jó látni, hogy – ha néha el is tévedve a döntéshozatali labirintusban, vagy elakadva a rengeteg felé osztott hatáskörök és döntési jogok között, hihetetlen mennyiségű munka zajlik azért, hogy az EU biztonságosabb, igazságosabb és versenyképesebb legyen.

Ebbe az is belefér, hogy jópár ügynökség és magas rangú tisztviselő olyan, mint a rossz gőzmozdony, ami energiája 80%-át haladás helyett sípolásra használja. Muszáj, hogy észrevetessék magukat és igazolják a létezésüket.

Az is fájdalmas, amikor egy teljesen ésszerű, a többség által támogatott kezdeményezés azért akad el, mert egyetlen tagállam képviselője – néha önző és provincionális vagy akár személyes okokból – nemet mond rá. Ilyenkor sokszor évek munkája válik hiábavalóvá. Nemcsak a miénk tisztviselőké, de a többi tagállamé is.

Kinek éri meg szakmailag?

Munkamennyiség szempontjából sok múlik azon, melyik főigazgatóság melyik osztályán dolgozunk. Vannak helyek, például a versenyfőigazgatóság, ami hírhedt a hajtásról. Máshol a munka mennyisége eseményfüggő, vagyis akkor kell nagyon hajtani, ha az adott terület döntéshozói (többnyire a tagállamok delegált szakértői) találkoznak.

Szakmailag leginkább annak éri meg az EU-ban dolgozni, aki otthon szűknek érzi a szakterületét. Például, olyan kutatásban érdekelt, amit csak az egyik EU-ügynökségnél végeznek, vagy munkájához létfontosságú a nemzetközi együttműködés (például a vámügyek, biztonságpolitika, közlekedés, szállítmányozás).

Ha valaki úgy jön ide, hogy konkrétan mindegy neki mit csinál csak megfizessék, elég hamar ki fog ábrándulni. Fizetés szempontjából ugyanis, a közhiedelemmel ellentétben, nem annyira rózsás a helyzet.

A fizetések

Az EU tisztviselői kar 16 fokozatra van felosztva (akit teljes részletességében érdekel, minden fő-és alkategóriával együtt itt találja a vonatkozó jogszabályt). A legalsó A5-os fokozat alapfizetése 3.811, a legmagasabb A16-osé 14.823 euró. A sajtó és az EU-szkeptikusok persze szeretik ezt úgy beállítani, mintha a pár tucatnyi főigazgató A16-os fizetése lenne a tisztviselők átlagfizetése.

A fizetés csak kelet-európai szemmel tűnik soknak. Skandináv országokból, Németországból, Angliából egyre nehezebb tisztviselőket verbuválni, mert az EU-s fizetés a nyugati versenyszféra fizetéseivel összemérve egyre kevésbé versenyképes, főleg a magasabb szinteken.

Ráadásul eltérően a versenyszféra expatjaitól, az EU a megélhetési költségekhez – lakás, közlekedés – egy petákkal sem járul hozzá – még a havi bérletet sem támogatják. Nincs sem prémium, sem tizenharmadik havi fizetés, sem ruhapénz, sem szolgálati autó.

Miért ennyi?

A cinikus válasz az, hogy egyrészt meg kell fizetni azt, aki hajlandó egy életre Brüsszelbe költözni, másrészt közvetve szponzorálni kell a brüsszeli régiót, főleg az ingatlanpiacot.

A kevésbé cinikus válasz pedig, hogy a jól képzett munkaerőt muszáj megfizetni és kompenzálni kell a külföldi munkával járó többletköltségeket. Azt se felejtsük el, hogy rengeteg tisztviselő társa nem talál munkát Brüsszelben és ilyenkor évekig egy fizetésből kell megélni. Márpedig ha egy család egyetlen fizetésből él, az itteni árakat nézve máris nem tűnik a pénz olyan soknak.

A lakbér például alapból 900-1500 euró között van, ehhez a rezsi általában 100-200. Ha valaki ésszerűen költ, ha nem is gondtalanul, de kényelmesen meg lehet élni egy átlagos tisztviselői fizetésből, de annyival már nem jobban hogy a pénz kompenzáljon az elveszített otthoni életért.

Túlélési stratégiák

Ha hinni lehet az urban legend-nek, Luxemburgban van egy szikla, ahonnan az életunt EU-tisztviselők a mélybe vetik magukat. Egy másik, hihetőbb történet szerint volt egy brüsszeli tisztviselő, aki a depressziója elől a munkájába temetkezett és csöndesen megőrült.

Azóta ha nem is hivatalosan kötelező, de erősen támogatott, hogy egy tisztviselőnek a munka mellett legyen valamilyen hobbija. Így az eddigi kollégáim között akadt tangótáncos, kórusénekes, festő, fotós, sörfőző (naná, hogy belga az illető), a mostani helyemen pedig rengeteg a motoros. Sok az önszerveződő szabadidős csoport is a színjátszástól a zumbán át a krav magáig, változó népszerűséggel és színvonallal.

A hobbi nem csak kikapcsolódás. Tapasztalatom szerint az otthoniak közül is azokkal a legstabilabb a kapcsolat, akikkel valamilyen közös érdeklődés köt össze. A közös élmények, amikre sok barátság épül, előbb-utóbb megfakulnak. Egy közös szenvedély viszont frissen tart minden kapcsolatot. Emellett a munkahelyünkön több esélyt ad, hogy az errefelé megszokott, idegesítően felszínes small-talknál hasznosabb emberi kapcsolatokra találjunk.

Társkeresés

Amikor első brüsszeli napomon lekászálódtam a buszról a Gare du Nord környékén, tíz percig tartott, amíg fehér embert láttam. Két csinos lány jött szembe és örültem, hogy a belga nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákra rögtön rácáfol az élet.

Aztán, amikor elmentek mellettem, az egyik ékes magyarsággal megjegyezte a másiknak: „Na, ma is késni fogunk a franciaóráról”. Utólag nézve ebben benne volt minden. Férfiszemmel nézve Brüsszelben csakugyan nem túl jó a helyi felhozatal, és akit az ember észrevesz, az tutira kelet-európai.

A franciák szerint a belga nőknek „eső van a szemében”, én azt nem értem, hogy ennyi jó bolt ellenére miért nem képesek csinosan és nőiesen öltözködni. Női ismerőseim szerint viszont a belga pasik vonzóak. Talán nem véletlen, hogy az általam ismert vegyes párok közül mindig a férfi a belga.

A vegyes kapcsolat már önmagában is sok kompromisszummal jár, hát még ha hozzávesszük a partner más kultúrájú, más szokások szerint élő családját. Válás esetén egy vegyes házasság maga a pokol, mert a gyerekeket nem csak két ember, hanem két ország között is meg kell osztani.

A környezetemben jóra, rosszra is láttam példát. Volt eset, amikor az eltérő mentalitás mondjuk egy szlovén lány és egy holland férfi között egyenes oka volt a kapcsolat felbomlásának, de azóta ugyanaz a lány boldog házasságban él egy franciával.

A kelet-európai nők elég kapósak. Van valami pozitív sztereotípiákban: jobban öltözködnek, nőiesebben viselkednek, mint a nyugatiak. Azt nem tudom, kevésbé egoisták-e… mondjuk itt EU-s körökben ritka, aki nem egoista.

Az EU-s kaszt a kifejezetten rájuk szakosodott helyeken jön össze nőzni / pasizni, már akinek kedve van az olyan ismerkedéshez, ahol többnyire az az értékmérő, hogy ki melyik intézményben, főigazgatóságon, beosztásban dolgozik. A fiatal gyakornoklányokra vadászó idősebb főnök sztereotípiája sem áll messze a valóságtól, van olyan hely, amit a brüsszeli szleng csak „húspiacként” emleget.

Meredekebb a magányhoz vezető lejtő

Ezzel együtt, Brüsszel nem éppen a szerelem romantikus városa, és az idősebb tisztviselők között nemre tekintet nélkül sok a megkeseredett, magányos ember, aki nem szenvedélyből él a munkájának, hanem mert más híján a karrierje határozza meg az önbecsülését. Nem kell évtizedekig külföldön élni ahhoz, hogy valaki így járjon, de ebben a közegben meredekebb a magányhoz vezető lejtő.

Brüsszel nagyon keveseknek válik az igazi otthonává, ahol a családi és baráti kör, vagy csak az otthonlét nehezen megfogalmazható érzése megvédene a túlzott magánytól.

A melegeknek viszont Brüsszel igazi paradicsom. Abszolút tolerancia van, sőt. Néhol – például az egyik EU-s körökben népszerű wellness-központban - heteróként érzi magát az ember furcsán.

Belgiumban amúgy is lazán kezelik a szexualitást. Rengeteg a szvingerklub és night clubnak leplezett kupleráj (utóbbiak néha egész szürreális helyeken, mint például a waterloo-i csatatér egyik emblematikus épülete).

Amit viszont valahol tisztelek a belgákban, az a bevállalósságuk. Bevallom, régen volt olyan kínos időszak az életemben hogy társkereső újságot vettem a kezembe, és megdöbbentett, hogy kifejezetten előnytelen külsejű emberek arccal, névvel, telefonszámmal mosolyognak a fotókon anyaszült meztelenül. Nem tudom, hogy ez részükről sima exhibicionizmus-e vagy önmaguk elfogadásának szép példája.

Barátok

A belgák eléggé maguknak valók, mások a problémáik, a megbeszélni valójuk, mint nekünk, EU-soknak. Ráadásul nem igazán kedvelnek, mert minket tesznek felelőssé azért, hogy Brüsszel számukra lassan élhetetlen. (Mintha mi örömmel fizetnénk a borsos bérleti díjak és lakásárakat, és mi hagytuk volna, hogy marokkói enklávé legyen a város feléből, na persze.)

Az EU-sok pedig eléggé begubóznak a saját életükbe. Talán egy idő után belefásulnak az amúgy is kissé melankolikus, sőt sokak szerint depressziós brüsszeli hangulatba. Talán mert mindenki csak átutazó – az ember érzelmeket, időt, energiát fektet egy barátságba, aztán egyszer csak kap egy emailt, hogy az illető lelép, mert lejárt a szerződése, megunta az egészet, inkább elmegy bankárnak Szingapúrba vagy ebolásokat gyógyítani Afrikába.

Nagyon sok emberrel találkoztam, akikkel életre szóló barátok lehettünk volna, ha nem csak pár napra-hétre-hónapra maradtak volna. Az ember egy idő után hajlamos lesz elveszíteni az érdeklődését az új kapcsolatok iránt, hiszen úgyis mindenki csak átutazó.

Ami az otthoniakat illeti, a biztos megélhetés külföldön - barátok otthon felállás évekig működött. Eleinte amikor hazamentem, alig győztem idővel a sok ismerőst. Úgy 6-7 év után maradt 3-4 barátom, akivel még muszáj volt találkozni.

Mostanra akad még egy vagy kettő és velük is lazul a kapcsolat, hiszen ahogy jönnek az állandó partnerrel, családdal járó kötöttségek, annyival nehezebb összejönni és lazáskodni.

Ráadásul az a rohadt pénz – egyszer egy barátomtól megkérdeztem, miért nem járunk össze annyit mint régen és azt mondta, hogy ha velem eljön mondjuk a Széchenyibe csobbanni, akkor az neki annyiba kerül hogy abban a hónapban a társát és a kislányát már nem tudja elvinni ugyanoda (az meg teljesen érthető hogy felnőtt férfiként nem akarja hogy mindent én fizessek). Én meg csak széttártam a kezemet, mert nem tudtam erre mit mondani. Mit is tudtam volna?

A kivándorlási hullám ráadásul nem egy régi barátomat vitte külföldre. Évről évre üresebb számomra Budapest, viszont sem Brüsszel, sem Belgium nem lesz soha a hazám. Az EU majd kidob, ha nyugdíjas leszek, és mehetek – hova?

A kislányom hat évesen alig beszél magyarul, a feleségem közel-keleti, nekem meg otthon lassan senkim, csak pár barát, akik számára a mondanivalóm egyre inkább az, hogy „hé, még élek!” Lehet, hogy ez a világ új rendje – a Skype-ra, Facebookra és emailekre redukált emberi kapcsolatok, a külföldi munkákkal járó szétszóródás, lehet, hogy el kell fogadni.

De amikor nyáron a húgoméknál jártam - ő 15 éve Ausztriában él –és láttam, ahogy az apósáék esténként összeülnek az évtizedes barátokkal, elég keserűen gondoltam a rám váró öregségre szétszakadva egy ország között, ahol az életem csak a megélhetésről szól, és a hazám közt, ahová addigra nem köt majd semmi.

Csak hát manapság a viszonylag jó fizetés és a biztos nyugdíj olyan csapda, amiből nálam tehetségesebb emberek is nehezen tudnak kimászni. Minél tovább marad valaki idekint, annál nehezebb visszamenni, hiszen mind szakmailag, mind az ismeretségeket tekintve kikerülünk a hazai munka világából. Pedig pár év után könnyen olyan helyzetben találhatjuk magunkat, hogy jó lenne kiszállni a gépezetből, de már nincs hova.

Család

Magánéletileg már az elején megjártam, mert ahogy kijöttem, belekavarodtam egy olyan kapcsolatba, amiből én jöttem ki rosszabbul, és évekig tartott mire ismét friss érzelmekre voltam képes.

Volt pár futó ügyem más országbelivel, de nekem épp elég volt annyi sokszínűség, amennyi a munkával járt, így hosszú távon csakis magyar nő jöhetett számításba. Viszont ami komoly kapcsolatom kialakult, a távolság miatt mind ment a levesbe.

Teljesen megértem, ha valakinek olyan munkája van Magyarországon, amiből megél és szereti is csinálni, s nem hajlandó otthagyni; az is közrejátszott, hogy Brüsszel egyiküknek sem jött be.

Irigyeltem azokat, akik eleve a társukkal jöttek ide. Az ilyen kapcsolatok tapasztalataim szerint harmonikusak és stabilak, a külföldi egymásra utaltság talán még el is mélyíti őket. Biztos van dráma is, de én nem hallottam olyanokról, akik itt szakítottak volna.

Tartósnak hitt vegyes kapcsolatot annál többet láttam tönkremenni. Pár év után beláttam, hogy a magyar nőkkel nincs szerencsém - vagy nekik nem volt velem, mindegy, valaki mindig rosszul jár, egy távkapcsolatban meg mindketten, ha meg egy hosszú távkapcsolatból nem lesz semmi, akkor duplán rosszul.

Végül egy közép-ázsiai utazáson megismerkedtem egy ottani lánnyal. Nagyjából így zajlott: „gyere hozzám feleségül Brüsszelbe.” Mire ő, „jó, rendben.” Persze ennél sokkal romantikusabb volt, de tényleg egyszerűen ment. Hét éve vagyunk házasok.

Gyerekek

Az EU-tisztviselők kedvenc választása az Európai Iskola. Egyrészt tényleg európai, vagyis az osztálytársak többsége nem muzulmán, mint a brüsszeli iskolák és főleg óvodák többségében. (Hogy ez miért szempont, egy külön posztot érdemelne, és csak az érti, aki már élt valósan létező multikultiban. Mindenesetre illusztrációként íme egy jellemző névsor a kislányom óvodájából – tizenhárom gyerekből hány is az európai?)

Másrészt maga az oktatás ingyenes, csak a napköziért, tanszerekért és külön programokért kell fizetni. Harmadrészt a gyerekek anyanyelvén folyik az oktatás (persze idegen nyelveket is tanulnak, és mivel az EU-s óvodák magas költsége miatt a többség belga óvodába járatja a gyerekeket, franciául többnyire már pici korukban megtanulnak.)

Az oktatás minőségével kapcsolatban hallani jót is, rosszat is, „állítólag” kezdetű sztorikkal viszont nem akarok foglalkozni. Különben is, mivel alternatíva legfeljebb valamelyik méregdrága magániskola lenne, az Európai Iskola a legtöbb EU-s szülő számára nem csak ésszerű, de gyakran az egyetlen lehetőség.

Nekem jól szervezett iskolának tűnik. Rengeteg szabadidős foglalkozást biztosítanak, ezek díja évi 260 euró körül van. Így például ha a gyerek hetente egyszer dzsúdóra és rajzórára jár, az évente már 520 euró, de ha becsúszik heti egy zongoraóra, az már önmagában 500 euró. Két, esetleg több gyerekkel elég húzós.

Saját kislányom példáján látva, egy gyereknek óriási előnye és hátránya is lehet mindebből. Elsőre jól hangzik, hogy több nyelven fog anyanyelvi szinten beszélni, de az identitással még lesznek problémák. Abban bízom, hogy majd ha nagyobb lesz, rájön, hogy milyen jó az, ha valakinek gyökerei és kultúrája van.

Talán az fog segíteni neki ebben, hogy Belgiumhoz képest a magyar történelem és kultúra sokkal színesebb és érdekesebb, s főleg hogy Brüsszelhez képest Budapest egy nyüzsgő, izgalmas és nem utolsósorban gyönyörű város. Szóval kecsegtető alternatíva, ha majd el kell döntenie hova is tartozik voltaképpen.

A német unokatestvérem példáján látom, hogy van realitása. Ő 18 éves korában fedezte fel Magyarországot és imádja. (Apukája még a 80-as években disszidált Hamburgba egy cseh-német nő kedvéért. Azt nem is mondtam, hogy az osztrák nagymamám meg a nagypapám kedvéért települt át Magyarországra. Nomád egy család vagyunk, mi?)

Szerintem nem kell félteni a külföldön született generációt a gyökértelenségtől, ha gondosan beléjük neveljük mindazt, amit mi szeretünk és fontosnak tartunk a hazánkban.

Addig is…

A tisztviselők nyugdíj előtti búcsúpartijánál kevés szomorúbb dolgot láttam. Húsz-harmincévi munka után ott állsz egy tucatnyi alig ismert, feszengő ember között, akikkel csak az köt össze, hogy az elmúlt pár évben egy osztályon dolgoztatok.

Kapsz tőlük valami olcsó ajándékot, amire fejenként öt eurónként adták össze a pénzt, közben pedig arra gondolsz: végre elmehetek innen. A többiek meg arra: úristen, mikor mehetek végre én is. Szerintem így vagy úgy, de ki fogom hagyni.”

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.