A mai poszt Spanyolországba (pontosabban Katalóniába, hogy meg ne bántsuk a katalánokat…) vezet, egészen pontosan Barcelonába, ahová a szerző, Ákos nagy lelkesedéssel és optimizmussal indult, alaposan megtervezve mindent. Vagy legalábbis ő akkor így érezte…
„Már régóta követem figyelemmel a blogot, ami nagyon tetszik. Jó volt mások tapasztalatait, ha kicsit is, de megélni így a kompjúter előtt. Úgy gondoltam, én is megírom a történetem, hogy másoknak segítsége legyek.
Én is régóta terveztem, hogy nekiindulok. Ehhez sok erőt adtak az itt olvasottak, és a hazai életem alakulása is, mind közéletben, mind magánéletben történtek dolgok, amik arra késztettek, hogy most mennem kell innen.
Sokat gondolkodtam hova is vezethetne utam. Mindig is kedveltem a mediterrán vidékeket, és bár sokat nem voltam ilyen helyeken, valahogy Spanyolország mellett döntöttem, azon belül is Barcelona mellett.
Alapom is volt hozzá, hiszen azon túl, hogy elkábított az ország természeti szépsége elég jól beszéltem a nyelvet is, köszönhetően az itthon szabadidőben végzett nyelvtanfolyamoknak.
Részletes tervet készítettem
Mivel mások tapasztalatával már rendelkeztem köszönhetően ennek a blognak, semmit sem akartam elsietni. Mindent kidolgoztam pontról pontra, azért, hogy sikeresen elinduljak, munkát találjak, és hogy megtaláljam a számításaimat természetesen.
Négy hónapra elegendő, megélhetéshez szükséges félretett pénzzel rendelkeztem, számításaim szerint havi 1000 euró fedezte volna a szükségleteimet. Ami többé-kevésbé így is volt.
Sajnos a megérkezés nem volt eseménymentes, mert az összes csomagom elveszett, és kb. egy hétbe telt, mire visszakaptam őket a repülőtértől. Nyilván a személyes irataim, összes pénzben velem volt, de picit beütött, hogy nem tudom mi van a cuccaimmal.
Így az első napok ruhavásárlással, és a legszükségesebb dolgok újra beszerzésével teltek. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy olcsóbbak lesznek a termékek itt, vagy legalább hazai áron, de nem így volt. 20-30%-al minden drágább volt, az alapvető élelmiszerektől kezdve egy egyszerű pólóig.
A munkakeresés
A munkakeresésben képzett szakácsként úgy gondoltam nem lesz nehéz dolgom, hiszen beszélek spanyolul, angolul, magyarul, így nekem ez nem lehet probléma.
Tapasztalatom szerint mindig jobb, ha személyesen járja az ember az éttermeket. De valahogy itt minden más volt. Hiába beszéltem spanyolul, sokszor nem értettem mit mondanak, mindenestre az önéletrajzom sikeresen eljuttattam azokra a helyekre, amik szimpik voltak.
Mivel munkaszerződéssel még nem rendelkeztem ezért egy hostelben laktam. Bankszámlát nyitni a NIE szám nélkül nem lehet, és minden egyéb dolgot sem lehet e nélkül az azonosító nélkül.
Ez fontos infó mindenkinek, aki tervezi a kijövetelt ebbe a fantasztikus országba. Sajnos lakást sem tudtam így bérelni, szóval egy picit kiszámíthatatlan volt minden, de nem adtam fel, mert tudtam mit akarok. Elszánt voltam.
Nem voltak segítőkészek
Szóval az első pár hétben próbáltam megszokni az új környezetet, még jobban gyakorolni a nyelvet, és persze munkát találni. Mivel már beszéltem valamennyire spanyolul, úgy gondoltam minden gördülékenyebb lesz, de valahogy elég ellenségeseknek tűntek az emberek nekem. Nem voltak túlságosan segítőkészek.
Sokszor úgy éreztem, hogy ferde szemmel néznek rám, ok nélkül. Lassan áttértem a személyes melókeresésről az ügynökségekre és a netre. Ez is egy formája a munkakeresésnek. Napi 10-20 önéletrajzot küldtem el, de igazából nem kaptam pozitív visszajelzést.
A helyi magyar közösséggel is próbáltam felvenni a kapcsolatot Facebookon, de finoman szóval elég passzívak voltak.
Vannak jó tapasztalataim is
Kéthónapnyi keresgélés után, mikor már a pénzem felét feléltem, volt egy hívásom. Behívtak egy étterembe, ahol részmunkaidős szakácsként tudtam volna dolgozni.
Mivel már nagyon kellett a pénz, természetesen belementem a részmunkaidőbe is, holott teljes állást kerestem. Nagyon lelkes voltam, örültem, hogy nem a céltalan kószálások teszik ki a napjaimat.
Szóval végül is engem választottak, így elkezdhettem dolgozni két hónap után. Sajnos elég szerencsétlen voltam, mert nem kötöttek velem szerződést, így feketéznem kellett. Ez az ért gáz, mert minden bizonytalan.
Sajnos, ha jól látom, itt elég bevett szokás, hogy játszanak a szerződésekkel, nem jelentenek be, vagy alig. A pénzem mindenesetre megkaptam. Naponta fizettek ki.
Úgy tűnt minden szép és jó, amikor is egyik műszakkezdés előtt a főnök azt mondta, hogy a következő naptól nem kellek. Munkaügyisek befenyítették őket, és nem tehette meg, hogy bejelentve dolgoztasson.
Hát így léptem bele az ittlétem harmadik hónapjába. Munka nélkül, egy kis pénzzel, amit megkerestem. Sajnos már kevesebb lelkesedéssel, mint a kezdetek kezdetén.
Megint az utcán
Újra az utcákat róttam, munkát tarhálva az önéletrajzommal. Őszintén nem volt túl jó érzés, de úgy gondoltam, hogy a befektetett energia meghozza majd a gyümölcsét.
Úgy gondoltam szakácsként helyezkedem majd el, de a végén már mindent keresetem. Akár takarítói állást is. Az az igazság, hogy elég sok ember áll sorba munkáért, akiknek rendben vannak a papírjai, rendelkezik NIE számmal, és jobban beszél spanyolul, mint én.
Sok ember érkezik Dél-Amerikából, ők alapból egy jobb pozícióban vannak, hiszen van munkavállaláshoz szükséges engedélyük, és tökéletesen beszélik a nyelvet. Így az alsóbb kategóriás állások zömét, mint takarító, pincér, szakás, stb. ők töltik ki. Irodai melóról nem is álmodtam, de ezek után az infók után, egyenesen lehetetlennek tűnt.
Nem vagyok egy feladós típus, de a harmadik hónap közepére sem találtam melót, így a maradék pénzemből megvettem a visszaútra szóló repjegyet és elkönyveltem ezt azt egészet egy kalandnak, egy nagy nyaralásnak.
Hogy jót is szóljak, hazaérkezésem után el tudtam helyezkedni a szakmámban, ahol jelenleg is dolgozom. Talán Pesten nincs tengerpart, de van stabilitásom, és nem néznek le, és nem néznek rám ferde szemmel.”
A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: