Vajon tényleg tündérmeséből lett kísértetsztorivá az Európán belüli migráció, főszerepben a lengyel vízvezeték-szerelővel és a hipermarket polcait pakoló muzulmán bevándorlóval, vagy az egész nem más, mint régi félelmek újjáéledése új célpontokkal? Vitaindító.

Időről időre előállok itt, a blogon egy-egy külföldiek által írt történettel vagy nézőponttal, mert a határátkelésről folyó beszélgetés fontos részének tartom, hogy lássuk, miként gondolkodnak róla mások.

A más jelen esetben a román Dragos C. Costache, aki a Future Challenges oldalon fejtette ki véleményét, amit elég érdekesnek tartok, így röviden összefoglalom, ti pedig majd jól megmondjátok, mit gondoltok róla.

A szerző abból indul ki, hogy a nyugati világban mindig is léteztek a „kísértethistóriák”, persze időről időre más és más főszereplőkkel, akikben az volt a közös, hogy valamiben (kultúrában, vallásban, ideológiában, külső kinézetben) különböztek a helyi őslakosoktól.

Az idők (és velük a főszereplők) is változnak, és úgy tűnik, ma már (különösen Nyugat-)Európa egy jelentős részében a határátkelők váltak ilyen célponttá, amit a politikai szélsőségek megerősödése is tükröz.

Multikultiból barbár hordák

Pedig nem így indult, hiszen két évtizede egy nyugat-európai (a konkrét esetben holland) látogató azt hányta a románok szemére, hogy rossz a viszonyuk a kisebbségekkel és nem értik a multikulturalizmus lényegét. Ma ugyanazok, akik anno a multikultit éltették, a beilleszkedni nem akaró „barbár hordákkal” fenyegetnek.

Eközben Románia még mindig nem migrációs célországként gondol magára, noha egyrészt az ENSZ szerint hivatalosan is az, másrészt egyre több az ázsiai, afrikai és közel-keleti bevándorló.

Dragos C. Costache szerint a határátkelés alapvetően egy gazdasági folyamat, azaz a munkaerő egyik gazdaságból áthelyezi magát egy másikba, ahol jellemzően több lehetősége van az értéktermelésre.

Ez a helyzet az Európán belüli migrációval, amikor az Európai Unió nyugati országai megnyitották határaikat a keleti tagállamok munkavállalói előtt. A fillérekért (centekért, pennykért…) dolgozó „lengyel vízvezeték-szerelő” mítosza egy társadalmi reakció az Unió szabad munkaerő-áramlására, ami a tőke és a javak szabad áramlásának mellékhatása.

Ugyanez a helyzet Nyugat-Európa muzulmán populációjával. A Németország és Hollandia által indított „vendégmunkás” programok olcsó, közepesen képzett munkaerőt áramoltattak be ezekbe az országokba. Ezek az emberek aztán (gazdasági érdekeiket követve) úgy döntöttek, maradnak, majd később maguk után hozták a családjaikat is. Ma pedig ott élnek (gyermekeikkel és nem ritkán már unokáikkal) például Hága hírhedt Sharia negyedében.

Gazdasági, de nem kulturális beilleszkedés

A helyzet azonban az, hogy a munkaerő integrációja nem jelent egyben kulturális asszimilációt is, legalábbis nem rögtön. Az egyén és a piac közötti kapcsolat tisztán gazdasági, és míg a pénzügyi kapcsolatból a gazdaság és a határátkelők is profitálnak, addig minél láthatóbbá válnak a bevándorlók, annál nagyobb eséllyel kerülnek a többségi társadalom célkeresztjébe.

A bevándorlók alkotta közösségek ma ugyanolyan szegregáltak Nyugat-Európában, mint egy évszázaddal ezelőtt New York vagy London hatalmas olvasztótégelyeiben.

Hogy mi a különbség: a hozzáállás és a média. A múlt „kísértethistóriáit” a bárokban vagy az utcán beszélték meg, ma, az internet és a 24 órás hírtelevíziók korában viszont az egész világ értesülhet róluk. Erre jó példa a woolwichi gyilkosság (egy katonát gyilkolt meg két muszlim bevándorló), ami száz éve talán nem lett volna több, mint egy borzongató, egyedi kísértettörténet egy őrült, gyilkos bevándorlóról, most azonban nemzetközi botrány lett belőle.

A határátkelők elleni hangulatkeltés tulajdonképpen nem más, mint az előítéletes gondolkodás és a kattintásra fizetett újságírók generálta kísértethistória, ami ellen csal érzékeny, előítéletektől mentes megközelítéssel lehet fellépni – vélte írásában Dragos C. Costache.

Még egyszer hangsúlyoznám a poszt végén, hogy ez egy vélemény volt, direkt nem is magyar szerzőé. Sok mindenben van igaza, és van, amiben nincs, de hát éppen azért vitaindító ez az írás, hogy jól megbeszéljük.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.