A mai, szokásos vasárnapi blogajánlóba olyan írásokat válogattam, amelyek valamilyen módon mind a beilleszkedésről szólnak. Akad köztük olyan, aki éppen kerek évfordulóját ünnepelte a határátkelésnek, akad olyan is, aki nemrég kezdett új életet, és akad olyan is, aki már a negyedik évét tapossa. Ami közös bennük, hogy mindannyian földrajzilag, vagy kulturálisan messze kerültek Magyarországtól.

Az első ajánlott poszt a Tede in Turkey blogról származik, melynek szerzője, Dalma 2010 végén költözött Törökországba, és legutóbb a beilleszkedés nehézségeiről írt.

„Milyen volt hátrahagyni mindent és idejönni? Nem egyszerű. Szerintem lényegtelen, hogy mi a motiváció, ez soha nem könnyű döntés és lépés. A beilleszkedés nekem nagyon nehezen ment, annak ellenére is, hogy egy igazán szerető és elfogadó családba kerültem.

Nem csak Törökországba jöttem, de rögtön a zűrös délkeleti országrészbe. Ha mindez még nem lenne elég, egy katonai övezetben éltünk, ami enyhe kifejezéssel élve is egy teljesen más világ. Az ottani mindennapokat kismillió furcsa, íratlan szabály határozza meg, ahol a rang az egyik legfontosabb tényező.

Azt, hogy vajon elég-e az otthon biztonsága és melege a kinti másság leküzdésére, nehéz általánosságban megválaszolni. Egyfelől ez adja a stabil alapokat – nekem legalábbis feltétlenül -, másfelől viszont azt gondolom, hogy egyéni vérmérséklettől függ, ki-ki hogyan boldogul a másság feldolgozásával.

Az első időszakban még minden az újdonság varázsával hat, érdekes, izgalmas, aztán előkerülnek a hétköznapi dolgok, amiket valamilyen szinten muszáj elfogadni, ha az ember hosszabb távon képzeli el egy más beállítottságú országban. Én azt gondolom ez a kulcs: hogyan sikerül elfogadni a másképp működő dolgokat. (...)

Szerintem pozitív hozzáállással, kellő kitartással igenis lehetséges megtalálni azt a saját utat, ami én vagyok, de mégis illeszkedik az itteni rendszerbe. Sok idő kell hozzá és valószínűleg néhány párnát telesír az ember éjszakánként, de ha a cél az, hogy ebben a pillanatban itt és nem máshol, akkor menni fog. (...)

Hogy milyen áron? Mérlegelni kell, ehhez viszont bele kell kóstolni. Azt hiszem, nem mindenki tudja feldolgozni a környezettől kapott „más” impulzusokat, nem mindenki képes külföldön – akár Törökországban – élni, ha konkrétan fel akarjuk címkézni a dolgot.

A poszt első részében említettem, hogy ha nem a férjemhez költözök ki, akkor biztosan nem ezt az országot választottam volna, nos, ez tényleg igaz. Ettől tovább azonban nem gondolkodom, mert számunkra most ez az ország nyújt megélhetést, itt kezdtük a közös életünket, itt keressük az utunkat, ezt teszem én magam is, egyéni szinten. Tudatosan próbálom megtalálni a pozitívumokat az élethelyzetemben (még akkor is, ha ez sem mindig egyszerű), és igyekszem azokat megismerni, megragadni.”

Ízelítőül tehát ennyit a Tede in Turkey posztjából, ám őszintén ajánlom, hogy kattintsatok ide és olvassátok el az egészet, mert nagyon érdekes írás!

Három év Izraelben

Szeretem a Mishpaha blogot, rendszeresen jók rajta a posztok (és itt a hangsúly ott van a rendszeresen és a jón is…), mint most kiderült, a szerzők éppen határátkelésük harmadik évfordulóját ünneplik (amihez sok boldogságot kívánok ezúton is).

„Három év után már mi sem számítunk igazán olé hadasnak (új bevándorló), többé-kevésbé belesimultunk az izraeli hétköznapokba, ha nem is minden tekintetben, mert ugye ide is születni kell…

Kismillió dolog történt velünk, hogy mi minden? Éltük az életünket, úgy, mint te. Csak máshol, más ingerek közepette, más keretek között és talán más hozzáállással - többek között ezekről szól a blogunk.

És pont ez a sok „más” az, amitől a mi hétköznapjaink izgalmasabbak és kívülről nézve attraktívabbak - meg persze a blog miatt, ahová naná, hogy azok a dolgok kerülnek ki, amik rajtunk kívül másoknak is érdekesek lehetnek. Így nézve cseppet sem kérdés, jól döntöttünk, amikor három éve felkerekedtünk. Ma sem tennék másként!

De három év nagy idő, az újdonság varázsa természetes módon megkopik. Olyan ez, mintha a világ legjobb nőjével/pasijával kötnéd össze az életed, akire ha évek múltán ránézel, ugyanolyan átlagosnak látod, mint akárki mást, viszont az együtt töltött idő megszépíti a szarkalábakat. Izrael is ilyen.”

Remélem, a részlet felkeltette az érdeklődéseteket, ha igen, akkor ide kattintva tudjátok elolvasni a teljes bejegyzést!

A cipőbolt és a köszönések

A mai harmadik poszt szerzője, Ági, az előző két blog íróihoz képest még csak ismerkedik a külföldi élettel, hiszen tavaly november óta él (a blogja címe szerint is a világ végén) Új-Zélandon. Lássuk, milyenek a tapasztalatai az emberekkel!

„Elkezdtem dolgozni, ami eléggé meghatározza a hétköznapjaimat és sokszor a hétvégéket is. A cipőboltos meló kemény, nem is gondolnátok mennyire, én legalábbis nem gondoltam. Megterhelő fizikailag, főleg amikor napi 9 órát állni kell... (...)

Aztán megterhelő idegileg, ugyanis itt kemény elvárások vannak ám… meg van minden nap határozva boltra és személyre szabva, mennyi bevételt kell elérni. Úgyhogy azt vettem észre magamon, hogy lassan többet idegeskedek a bevételen, mint anno a szállodában vagy a „kedvenc” éttermemben. És ez „csak” egy részmunkaidős, cipőboltos munka. (...)

Az emberek itt sem kedvesebbek, mint otthon, sőt… itt senki nem köszön, ha bejön a boltba vagy kimegy a boltból. Egy kötelező, kellemetlen tartozéknak tekintenek, aki segít, ha kell. Ami vicces, hogy itt is rögtön a leértékelt cipőket nézik meg először. (...)

Biztos van, akiben felmerül a kérdés, nem derogál-e cipőboltban dolgoznom. A válasz: nem, mert sokszor még ez is nagy kihívás, főleg, ami az angolt illeti. Minden nap, amikor elmegyek a plázába WC-re és látom a takarítónőt dolgozni, arra gondolok, hogy milyen szerencsés vagyok, mert lehetett volna ez sokkal rosszabb is.

Egy weboldalon olvastam kommentben, hogy aki külföldre kerül, az milyen hamar feladja az önbecsülését és büszkeségét. Valószínűleg a kommentelő még soha nem próbált külföldön boldogulni...

Igazából az a baj, hogy a fiatalok nincsenek felkészülve a valóságra és álomképeket kergetnek. A legtöbben belekerülnek Magyarországon egy kilátástalan, perspektíva nélküli életbe és azt gondolják, hogy külföldön biztosan minden könnyebb. Elmenekülnek a hazájukból, aztán egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, ahol nincs már helye a büszkeségnek.

Nem egy diplomás fiatal végez megalázónak számító (és ezt szándékosan írtam így) munkát külföldön és jobban megél belőle, mint otthon. Ez most kinek a hibája: a fiataloké vagy az országé?

Komoly dilemma ez: csináld, amit szeretsz otthon vagy csináld, amiért megfizetnek külföldön? A szerencséseknek a kettő együtt jár, de ha nem vagy szerencsés?

És bár tegyük fel, felépítesz külföldön egy anyagilag stabil életet, de a szíved és lelked félig mégis otthon marad, hiszen ott van a családod és a lelkiismeret-furdalás, hogy Te nem vagy velük. Egyébként most nem magamról írok, sokak dilemmája ez, amivel meg kell tanulni együtt élni!”

Azt gondolom, Ági posztjában (melyet a maga teljes egészében ide kattintva tudtok elolvasni) jó sok kérdés merül fel, és ahogy ismerlek titeket, meg is válaszoljátok majd őket… :)

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.