Ugyan Szent Patrik napján talán lehetnénk ünnepibbek is, de ma mégis inkább Írország picit sötétebb oldaláról lesz szó. A szerzővel, Eddie-vel lehet vitatkozni, és ti majd nyilván meg is teszitek, de ez az Írország is létezik.

„Ma van Szent Patrik napja, az írek egyik védőszentjének ünnepe. Az ír emberek világszerte felvonulásokat tartanak… Itt meg is állok egy picit. Miért világszerte?

A Szent Patrik napot reklámozó videó szerint azért, mert ugyan nagyjából 5 millió ír él az anyaországban, de ennél tizennégyszer többen, azaz 70 millióan szerte a világban. Az írek által kedvelt célpontok között ott van az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és persze a rengeteget szidott UK, azaz az Egyesült Királyság is.

Akik maradtak, azok vagy beletenyereltek a jóba [értsd: napi átlag 6 órai munkával felmarkolnak évi 35-60 ezer eurót], vagy segélyen élnek.
Ez utóbbiak száma magasabb.

Utcán felnövő gyerekek

A lányok között nem ritka, hogy már 13-15 éves korban szülnek, gyakran a segély kedvéért. Iszonyú nagy a „beltenyészetből” születő beteg gyermekek száma, akik megsegítéséért aztán hatalmas plakátokon kérik az átlagember segítségét.

Ezt a jelenséget vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről. Adott egy ír „család”. Apának és anyának esze ágában sincs munkát vállalni. Az államtól gyakran közel 100%-os lakhatási támogatást és rezsi-hozzájárulást kapnak, és ezen felül pedig szociális segélyt is, amely a gyermekek számával arányosan növekszik.

A rendszer magában hordozza a hibát: ezek a „szülők” megélhetési gyermekvállalók lesznek, akik – erkölcsileg és szellemileg egyaránt – képtelenek ellátni a szülői feladatokat.

Nem is nagyon foglalkoznak a kötelezettségeikkel, hiszen az államtól kapott pénz minden egyes centjét piára és drogra költik. A gyermekek sorsa ezzel megpecsételődött, majd ezután az állam az együttérző emberek jóindulatára számítva adománygyűjtésbe kezd. Gratulálok!

Az így született gyerekek közül rengetegen az utcán nőnek fel, unalmukban kocsikat gyújtogatnak, és akár a rendőrnek is szó nélkül nekimennek. A szülők – ahogy már említettem – még életükben nem dolgoztak egy percet sem, és nem is fognak soha. Hogy miért nem?

Mert itt van a sok [figyelem, hosszú felsorolás jön] indiai, pakisztáni, afgán, iráni, arab, fekete, román, magyar, litván, lett, lengyel, szlovák, cseh, ukrán, észt, orosz, albán, bolgár, szlovén, horvát, szerb és egyéb nemzetiségű bevándorló, akik elvégzik a piszkos munkát.

Én ezeket az embereket csak jól tartott kutyáknak hívom, akik egy olyan térségből érkeztek, amelyet szándékosan döntenek nyomorba a pénzügyi spekulánsok.

Ha nem tetszik, leléphetsz

Sokan közülük hétről hétre azon imádkoznak, hogy megfelelő óraszámot kapjanak a munkáltatótól.

Itt érdemes megjegyezni, hogy Írországban csak „minimál órabér” van, ami 8,65 euró, de a legtöbb cég kizárólag részmunkaidős szerződést kínál [part time contract], az pedig nem tartalmaz minimum óraszámot. Ha csak egy napot, azaz körülbelül 7-8 órát biztosítanak egy héten, azt is be kell nyelni. A munkavállalói jog roppant egyszerű: ha nem tetszik, leléphetsz.

Ha valami bajod van, kinyithatod a szádat, hiszen tombol a demokrácia. Elmondhatod a véleményed, és azt meg is fogják hallgatni. Behívnak az irodába, udvariasak lesznek, leülnek veled beszélgetni. Ott lesz az Area Manager [területi képviselő], aki jegyzeteket fog készíteni, és látszólag elmélyül a probléma megoldásában. Ha kell, még elnézést is kérnek tőled a vélt vagy valós sérelmekért.

Aztán a következő héttől kezdve azt veszed észre, hogy fogynak az óráid. Lesz rá magyarázat: válság van. A végén te magad fogsz úgy dönteni, hogy inkább kilépsz, mert alamizsnából itt sem lehet a kiadásokat fedezni.

Ha az órák száma eléri a heti 30-at, akkor a bevándorló már boldog, miközben negyed-hatodmagával él egy lakásban, hiszen az ingatlanárak az egekben vannak. Sokan úgy élnek itt, mint mondjuk Szabolcs megyében a legszegényebbek, és ebben nincs semmi túlzás, legfeljebb ezzel senki nem dicsekszik.

Gyakran mégsem kapnak a bevándorlók annyi fizetést a munkájukért, mint a egyes lusta, lábat lógató, főzni és háztartást vezetni képtelen, egész nap pizzát zabáló, piás és drogos írek segély címszó alatt.

Természetesen vannak rafinált bevándorlók is, akik az ír szociális hálón lógnak, de ez egy másik történet.

Ez olyan probléma, ami nagyon piszkálja az emberek csőrét, de senki nem mer beszélni róla.

Nem bánnak egyenrangúként a bevándorlókkal

Egyre több olyan történet üti fel a fejét, hogy most már a munkahelyeken sem bánnak egyenrangú munkatársként az idegenekkel, pedig gyakorlatilag ők tartják életben az országot.

Ez minden bizonnyal a többi nyugati országra is igaz, mármint az, hogy a bevándorlókra igenis szükség van, de az írek képesek még ezt is megfejelni. A felháborító helyzetet, amely az országukat jellemzi, szőnyeg alá söprik, majd egy hihetetlenül szemtelen képmutatásba kezdenek.

Szent Patrik napján milliónyi – határon túl élő – írnek lábad könnybe a szeme. Előadják a megható műsort arról, hogy nekik mennyire hiányzik az „otthonuk”, de ha azt mondanánk nekik, hogy ebben az esetben haza lehet cuccolni, mert talán ideje lenne a vért izzadó bevándorlók kezéből kivenni a munkát, a 70 millió hazaszerető ír ember elég mélyen kussolna.

Régen sokat szidtam a magyarokat az állandó irigykedés miatt, de ha jobban belegondolok, akkor a hipokrita viselkedés talán még az irigységnél is vérlázítóbb.”

UPDATE: Pár órával és rengeteg - sok esetben jogos - kritikával később hadd tegyem hozzá a következőket: nem állt szándékomban a poszt közreadásával senkit megbántani, ha ez történt volna, akkor ezért elnézést kérek. A szerző, Eddie sok esetben erősen fogalmaz, a nézőpontja nyilván csak egy szeletét mutatja meg Írországnak, a leírtak nyilván nem vonatkozhatnak több millió írre, ez szerintem nem is volt szándék. Az időzítés viszont valóban nem volt szerencsés részemről.

A kommentelési szabályokról itt olvashatsz.