Az Erasmus-ösztöndíj egyike a legjobb dolgoknak Magyarország uniós európai csatlakozásában, hiszen kell-e annál nagyszerűbb lehetőség, mint hogy az ember ösztöndíjjal tapasztalhassa meg, milyen is az élet egy másik országban. Ehhez képest viszonylag kevés ilyen történet érkezett eddig, most viszont itt van Barbié, aki Írországban járt egy fél évet egyetemre (köszönet a képekért is).

„Harmadéves egyetemistaként a 2013-as tavaszi félévet volt szerencsém Erasmus-ösztöndíjjal Írországban tölteni, erről szeretnék most egy kicsit mesélni.

Bár ez nem okvetlenül a külföldi munkavállaláshoz, sem a hosszú távú külföldi berendezkedéshez kötődő téma, azért úgy gondolom, a bő öt hónap, amit kint töltöttem, elég lehetőséget adott, hogy egy nyaraló turistánál többet lássak mind az országból, mind pedig az ott élő emberek életéből.

Ezenkívül jó lehetőségem nyílt, hogy nemcsak írekkel, de sok más külföldivel is megismerkedjek. Már maga a ház is, ahol laktam, jó példája ennek a maga ír-cseh-olasz-kínai-brazil-magyar egyvelegével, hiszen ilyen színesen zsúfolt kulturális közeget nyújtott.

Tehát Erasmus

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, manapság szinte senkinek sem kell bemutatni a méltán híres európai ösztöndíjprogramot – még ha a névadót definiálni talán kicsit nehezebb vállalkozás lenne is –, amely évről évre több ezer diákot kecsegtet élete nagy kalandjával. Hát ebből vettem ki én is a részemet múlt tavasszal.

„Miért vállalkoztál rá?”, így kezdődik az egyik leggyakoribb kérdés, amit jelentkezésem óta gyakran nekem szegeznek, és amire a nyilvánvaló közhelyeken kívül (mint világot akartam látni és kipróbálni magam) nehéz egyedi feleletet adni.

Főleg azt tudom válaszolni, hogy azért, mert kivételes lehetőségnek tartottam – és tartom a mai napig is. Ha tehetném, kérdés nélkül belevágnék újra. De komolyra fordítva a szót, semmilyen különleges vagy újszerű célom nem volt, mint az, ami legtöbb sorstársamnak.

Látni szerettem volna, hogy boldogulok-e a családomtól távol egy idegen helyen, hiszen ilyesfajta próbára azelőtt nem nyílt lehetőségem. Ez volt az első nagy lépés számomra. Ezért a jelentkezés.

Miért pont Írország?

Ennek szintén prózai oka volt: angol nyelvszakosként szerettem volna anyanyelvi közegben is kipróbálni a nyelvtudásomat és – szégyen, nem szégyen – egyedül a limericki egyetem nyújtotta ezt a lehetőséget a társegyetemek listájáról. Hát így történt.

Mikor a pályázatot beadtam, még semmilyen kötődésem nem volt a szigethez – Limerick-ről azt se tudtam, eszik vagy isszák –, az egyetemen tanult alapvető dolgokon kívül semmit nem tudtam róla, és őszintén szólva nem is érdekelt különösebben; bármelyik angol nyelvű ország akármelyik városa éppúgy megtette volna.

Ma már persze egész máshogy állok a szívemhez oly közel került Írországhoz, de egy történethez hozzátartoznak az előzményei is, úgyhogy nem tartottam volna fair-nek azzal a nagyzoló kijelentéssel kezdeni, hogy határozott elképzeléseim voltak a célországot illetően. Tabula rasa-val indultam és pont így volt tökéletes.

Lelkesen, kis félelemmel

Nagy lelkesedéssel, egy kicsit talán félve, de igazából inkább bele se gondolva vágtam neki az egésznek azzal a reménnyel, hogy önállóbban, függetlenebben és érettebben jövök majd haza.

Volt ugyan bennem egy kis naiv „kint talán megtalálom életem célját” bizakodás, de ha reálisan végiggondolva ezt valószínűtlennek tartottam is, a szakdolgozat témakeresés mindenképpen előkelő helyet foglalt el a tennivalók listáján. Meg a nyelvtanulás, az önállósodás, a kapcsolatépítés és persze maga az utazás.

Nagy szavakkal szólva: szerettem volna jobban megismerni a körülöttem lévő világot és benne önmagamat, erősségeimmel és gyengeségeimmel együtt. Persze mindezt akkor még nem tudtam volna így megfogalmazni, inkább csak egy bátor pillanatomban megragadtam a kínálkozó lehetőséget azzal a felkiáltással, hogy a részletekkel ráérek később foglalkozni.

Valószínűleg el sem hittem igazán, hogy tényleg megkaphatom az ösztöndíjat, de tudat alatt talán éreztem, hogy megérett az idő a változásra, hogy, mondhatni, kinőttem a tojáshéjat. Bár erre csak kint döbbentem rá igazán, amikor megtapasztaltam, hogy nem is nagyon hiányolom.

Ideális pót-család

Ehhez persze hozzátartozik, hogy minden szempontból nagyon szerencsés voltam, az ember lánya pedig könnyen megszokja azt, ami jó. A ház, ahol laktam, az első perctől kezdve otthon akart lenni, a lakótársaim pedig egytől egyig nyílt, barátságos, csodálatos emberek voltak; a közvetlen környezetem így könnyen gyúrható, ideális pót-család alapanyagnak bizonyult.

Hogy ez az írek rám hagyományozott szerencséje volt-e vagy egyszerűen annyi, hogy a helyzet valószerűtlensége miatt előre semmilyen részletet nem képzeltem el, nem tudom, de tény, hogy ha akartam volna, se képzelhetem szebbre a dolgokat.

Itt laktam: Elm Green Close

Így szinte csak pozitív benyomások értek az első pillanattól kezdve, csupa olyasmi, ami hosszú-hosszú időre az írek és Írország lekötelezettjévé tett még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy néhány kellemes élményhez nem is volt közük.

Limerick

Az egyébként sem túl nagy népességű ország nagyjából Eger méretű, harmadik legnagyobb városa, a délnyugati fekvésű Limerick lett kinti életem fő színtere. A Shannon-parti városkát bizonyos netes források nemes egyszerűséggel „Stab City”-nek nevezték, így előzetes tudásom nem kecsegtetett túl sok jóval.

Limerick mégis kitűnő átmeneti otthonná vált. A város fiatal, alig negyven éves egyeteme – ami, mint büszke bennfentesektől megtudtam, voltaképpen az Ír Köztársaság legrégebbi felsőoktatási intézménye – a város szélén, Castletroy negyedben épült fel, így nem is igazán Limerickben, hanem annak külső lakóövezetében éltem, szűk húsz perces (és bő három eurós) buszútra a városközponttól.

Limericket egyébként leginkább álmos, külföldiek által nemigen látogatott városként tudnám leírni, ami útikönyvem szerint „nem éppen szépségéről híres”.

Látványban valóban elmarad az ország két legnagyobb városától: a déli fekvésű, ír viszonylatban szinte már mediterránnak számító Corktól és a Budapestnél kisebb fővárostól, Dublintól.

A város valóban nem sok különleges elfoglaltsággal kecsegtet. Limitált szolgáltatásai, az egyetemi diáknegyedekkel tarkított külvárosa és maga a pesti viszonylatokhoz képest hatalmas, vadregényes campusa viszont remek lehetőséget nyújt, hogy az új ismeretségekre vágyó Erasmusos diákok úton-útfélen egymásba akadva összebarátkozzanak.

Ilyen szempontból különösen kedvező részlet, hogy a diákokat alig néhány pub és szórakozóhely látja el a fővárosok kínálta bőség helyett, ahol szétszóródva elvesznek a tömegben és nehezebben tudnak ismerkedni.

A szinte csak diákok lakta zajos, de a maga módján otthonos szomszédságok szintén hozzásegítenek a barátságok kialakításához, még akkor is, ha történetesen a rossz hírű város „Rape Lane”-ként elhíresült sikátorának tőszomszédságában laktam.

Megjegyzem, ez valószínűleg inkább városi legenda, mintsem valós alapokon nyugvó elnevezés lehet, mert a magam részéről soha semmi ijesztővel nem találkoztam, így teljes biztonságban éreztem magam. Azért nem tagadom, élveztem lakóhelyem regényes elnevezéseit.

Limerick

Nyelvi kihívások

Ahogy az országról, úgy a lakóiról sem rendelkeztem túl sok vagy részletes, sem hasznos előismerettel; kivéve talán „az írek vörösek és sok Guinness-t isznak” sztereotípiákat – megjegyzem, mindkettő túlzás: a skótok vörösebbek, a Guinness pedig inkább nemzeti jelképük, mint éltető italuk, a fiatalok körében legalábbis kevésbé népszerű. Üres lapomat így lehetőségem nyílt kizárólag tényleges, első kézbeli tapasztalatokkal megtölteni.

Én is átestem ugyan a szinte törvényszerű kulturális sokkon a helyi akcentus miatt, de egy rövidke buszos jegykezelési nehézség és a háziúrral való első – a részemről főleg a gimis fizikaórákat idéző „mindent értek” (valójában semmit…) bólogatásban és vigyorgásban kimerülő – beszélgetés ijedtsége után lassan-lassan sikerült megszokni az ír módit.

Igaz, hogy kedvenc „bentlakó” írünkkel az egész félév során akadtak apróbb kommunikációs sikertelenségek, de ezek inkább viccesek, mint kellemetlen vagy kínos jelenetek voltak.

Egy nemzetközi közegben szerintem szinte kötelező jellegűek az ilyen elszólások: ezek oldják a jeget, teszik bensőségessé a légkört és szolgálnak tökéletes alapjául a későbbi belső vicceknek.

Azért annyit még hozzátennék a nyelvi kihívások témához, hogy ha egy ír a felkínált ételre, italra „I’m okay”/”I’m fine, thanks”-t felel, majd az elé rakott adagot furcsán méregeti, annak oka nem finnyásságában keresendő.

Mindezt több hetes eredménytelen etetési kísérlet után sikerült megfejtenünk, ír lakótársunknak ugyanis esze ágában sem volt megmagyarázni a félreértés lehetséges okát. Ő úgy gondolta, egyértelmű nemleges feleletet adott, mi pedig, hogy tökéletesen megértettük igenlő válaszát.

A University of Limerick campusa

Így beszélgettünk el egymás mellett egy darabig, mire kitapasztaltuk, hogy az írek semmire se mondanak egyenes nemet, és fel se merül bennük, hogy honfitársaikon kívül más nem tud erről a titkos egyességről.

Ez persze csak egy példa a kommunikációs különbségekre, amelyek újra és újra tudatosították bennem, hogy a nyelvtudás nem merül ki egymás mellé pakolt szavak alapvető jelentésének megértésében.

Közlekedési meglepetések

Nem is tudom, volt-e bárki is goromba velem kint – talán egyetlen Lidl-s vásárlási incidenst kivéve. Mindenki türelmesen elmagyarázott bármit, amit esetleg nem értettem, legyen szó akár útbaigazításról, akár a híres-hírhedt „cash back” rendszerről a szupermarketekben.

Kár, hogy csak a legvégén sikerült teljesen magamévá tennem ennek a lehetőségnek az értelmét, mert hamarabb is hasznosíthattam volna az előnyeit. Voltaképpen arról van szó, hogy bevásárlás során a kasszás nemcsak azt kérdezi meg, hogy van-e klubkártyám – illetve felteszi a magyar bevásárláshoz szokottak számára meglepő, szívélyes „segíthet-e bepakolni a szatyrokba” kérdést –, de azt is megérdeklődi, hogy szeretnék-e bankautomata-szerűen készpénzhez jutni.

Az árfolyamokkal nem vagyok tisztában és magyar kártyával ez nem is játszható meg, de mindenképpen hasznos módszernek tartom ezt a trükköt, ami a magas készpénzfelvételi díjakat hivatott kicselezni.

Utazás tekintetében szintén pozitív tapasztalataim voltak. A köszönünk a buszsofőrnek és megköszönjük az utat dolog senkinek nem újdonság, aki megfordult már az angolszász országok bármelyikében, de hogy a sofőr megálljon nekem olyan helyen, ahol nincs is megálló, az azért mindenképpen kellemes meglepetésként ért.

Ez persze, gondolom, kivételes alkalom volt egy kisvárosi közegben; olyasmi, amihez hasonló kedvességet már itthon is tapasztaltam buszsofőrtől, még ha nem is gyakran.

Az viszont, hogy az íreknél bevett szokás nemcsak a távolsági járatokon bármilyen aggodalom nélkül az oldalsó csomagtérbe tenni mindenféle jóval megpakolt, nyitott bevásárlótáskákat, újdonságszámba ment nálam, aki még a nagybőröndjét is félve hagyta hátra a két és félórás Dublin-Limerick távon.

Ez is az egyetem

Tetszett ez a könnyed és barátságos mentalitás, hogy a buszok tisztaságát és kényelmét ne is említsem. Igaz, meg is kérik az árát – az előbb említett útvonal oda-vissza 20 euró –, ami ugyan még mindig sehol sincs a jóval drágább vonatjegyekhez képest.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a magam részéről a buszt részesítettem előnyben, bár értek meglepetések limericki menetrendek miatt, amiket öt hónap alatt sem sikerült megértenem. (Persze pestiként az itthoni vidéki helyi közlekedést is biztos rendszertelennek és ritkának tartanám.)

Azt pedig, hogy vasárnap délelőtt egyetlen busz sem megy az egyetemi campustól – a gyalog egy órányira lévő – Limerick városközpontig, nehezen feldolgozható információ volt számomra, tény azonban, hogy az ottani diákok többsége autóval járt, szóval valahol érthető az elgondolás.

Ha már közlekedés, szintén tetszett, hogy mennyire illemtudóak a KRESZ-t illetően is. Ugyan volán mögé nem ültem, így a teljes képet nem ismerem vezetési szokásaikról, de az, ahogy a gyalogosokkal bánnak, mindenképpen reménykeltő.

Igazán felemelő érzés, mikor egy zebrához érve minden irányból megáll miattam a forgalom, legyen szó akár BMW-kről vagy Mercikről. S teszik ezt akkor is, ha eszem ágában sincs átmenni, éppen csak megálltam bevárni valakit vagy gondolkozni, merre is kell továbbmennem – ilyen esetekben persze a szívességet értékelendő nem mertem nem átmenni a felkínált úttesten.

Ír jellemkérdés

Amit néhány szóban össze tudok foglalni az írekről: segítőkészek, barátságosak és előzékenyek, ha turistát látnak. Mikor Dublinba érkezve térképpel a kezünkben megálltunk töprengeni vagy éppen megvitatni, hogy merre is folytassuk városfelfedező túránkat, az utcán nem egyszer siettek a segítségünkre, néha akkor is, mikor nem is tévedtünk el; máskor pedig beszélgetésünket meghallva rákérdeztek, hogy honnan jöttünk.

Sőt, olyan is megesett, hogy egy kedves bácsi büszkén megcsillogtatta néhány szóra redukálódott magyar tudását, amit, mint megtudtuk, még valamikor a kőkorszak előtt tanult el egy „distinguished lady”-től.

Végül „Csókolom a kis kezét!” köszönéssel elvonult – bizonyítva, hogy valóban nem tegnap vehetett magyar leckéket – és megjegyezte, hogy ezt persze szigorúan átvitt értelemben értsük.

A campus máshonnan

Egy másik vicces kedvű, közvetlen idős bácsi szintén a lelkünkre kötötte, hogy nem vesszük tolakodásnak, amit mond, és a legkevésbé sem értelmezzük szó szerint. A tény, hogy még közvetlenségükben is ügyelnek rá, nehogy túl bizalmaskodóak legyenek, sokat elárul az írek angolszász voltáról.

Bár külön gondot fordítanak a részletre, hogy ők ugyan nem britek, a közös történelmi múlt és kultúra mégis kibogozhatatlan szálakkal köti őket szomszédjaikhoz, ami természetükben is megmutatkozik. Még akkor is, ha talán könnyedebbek és – azt hiszem, a kultikus sorozatukon, a Father Ted-en szocializálódva kijelenthetem – jobb a humoruk, mint szigetlakó társaiknak.

A felszínen kedvesek és készek bátorító mosoly kíséretében a tudatlan külföldiek segítségére sietni – a nyelvi akadályok miatt talán jobban is, mint a magyarok, akiket meggyőződésem, hogy nem gorombaság, egyszerűen csak a megszólalástól való félelem tart vissza –, de közeli barátságot mégsem olyan könnyű kötni velük, ahogy az néha első ránézésre tűnik.

Személyes tapasztalatom legalábbis az, hogy a velük való szorosabb kapcsolat kialakítása időigényes feladat, amely csak lépésenként, fokozatosan építhető ki, akkor viszont apró kedvességekkel és figyelmességekkel fejezik ki barátságukat, de puszi / pacsi / ölelés továbbra sincs.

Kint töltött hónapjaim alatt, azt hiszem, alig kaptam tőlük ölelést vagy puszit – bár bizonyos források szerint a házinénim elköszönési öleléspróbálkozását én blokkoltam akaratlanul, miközben túlságosan a rám bízott vacsora kavargatására összpontosítottam.

Az egyetlen említésre méltó alkalom a búcsúzkodás volt, amikor lakótársamat öleltem át, de tény, hogy még akkor is úgy éreztem, kissé kínosnak érinti a dolog; bár hogy ez nemzetiségének vagy egyszerűen csak gátlásos hímnemű voltának volt köszönhető, nem tudom.

Bármilyen meglepő, ez is a campuson van

A másik tevékenység, illetve tevékenység hiánya, ami az írek érzelmi visszafogottságát bizonyította számomra az volt, hogy egyszer sem láttam andalgó, csókolózó párocskákat az egyetem campusán, ahol pedig épp elég hormontúltengéses fiatal volt adott négyzetméteren belül, tehát a lehetőségek, a helyzetek és a kellékek mindenképpen adottak lettek volna.

Az írek azonban semmilyen apró párkapcsolati megnyilvánulást nem tettek nyilvános helyen, még egymás kezét sem fogták meg. Ha valaki vadul csókolózott, arról rögtön tudtuk, hogy külföldi.

Ahogy arról is, aki esernyővel szerencsétlenkedett vagy gumicsizmát húzott – ez utóbbira a helyiek egyenesen a számukra derogáló „amerikai” bélyeget sütötték –, miközben a Paddy-k vígan kóvályogtak a szemükbe húzott kapucnival és melegítőnadrágban, mint alapvető ruhadarabjaikban.

Érdekes társadalmi tanulmány készülhetne egyébként az ír fiatalok öltözködési stílusáról, ami úgy tűnik, csak két végletben képes megnyilvánulni: iskolába kócos hajjal, majdhogynem pizsamában és papucsban járnak, bulizni viszont úgy kiöltöznek, hogy rájuk sem lehet ismerni miniruhájukban, Barbie-babákat megszégyenítő, makulátlan vakolatban, tűsarkúban és persze januárban is szigorúan harisnya nélkül.

Hőháztartásuk is megér egy külön misét, bár valahol irigylendő, hogy március elején, miközben mi, külföldiek nagykabátban vacogunk és a kisujjunkat se lógatnánk bele a hideg vízbe, ők gond nélkül szörföznek, majd öltöznek át törülközőbe csavarva a Lahinch-i óceánparton. Pont, mint a magyarok a Balatonnál, bár mi ezt többnyire a nyári hőségben tesszük.

Eső vagy szivárvány – csak nézőpont kérdése

Mielőtt azonban bárki rám sütné a hálátlan és szűklátókörű jelzőt, elmondom, hogy ezeket az élményeket minden szempontból pozitívnak tartom. A kint töltött idő egyik legnagyobb tanulsága ugyanis az volt számomra, hogy megtanultam másképp, kicsit a saját komfortzónámon kívülről szemlélni a dolgokat és ténylegesen átélni, hogy minden csak nézőpont kérdése.

Mióta hazajöttem, az időjárás változásait, a szeles, borongós, ködös időt nem bánom annyira, az eső is sokkal kevésbé zavar és nem rántok esernyőt az első kósza esőcsepp miatt, hiszen nem vagyok cukorból.

A hideg érzete is átértékelődött bennem, főleg ha a 18 fokos Balatont nyilvánítanám éppen túl hidegnek ahhoz, hogy belemenjek, elég csak a hős Lacinch-i szörfösökre gondolnom.

Szóval számomra ez mindenképpen pozitív ráeszmélés volt, olyasmi, amit örülök, hogy sikerült elsajátítanom, mert egész másképp tudok hozzáállni néhány dologhoz.

Számomra inkább ez volt a legnagyobb szemléletmódbeli változás, nem pedig a külföldiekhez való hozzáállás. Igaz ugyan, hogy sokat tanul az ember nemcsak szolidaritásból és alkalmazkodásból, ha hónapokra beköltözik egy külföldiekkel telezsúfolt házba, de mindennapi apróságokról is.

Többek között már tudom, milyen is az igazi carbonara tészta, mi a legkönnyebben összekeverhető angol szópár egy kínai számára vagy, hogy milyen közös szavaink vannak a csehekkel.

Saját nemzetem külföldi reprezentálásának felelőssége pedig alázatra nevelt és lehetőséget nyújtott egy kicsit távolabbi szögből látni kis hazámat. Arról nem is beszélve, hogy egész más szemmel nézek gyönyörű fővárosunkra, mióta hazajöttem.

Hogy valóban felnőttem és önállóvá váltam-e kint, azt nem tudom, bár mindenképpen fejlődtem, de tény, hogy bizonyos dolgokban, ha okosabb nem is, talán kicsit bölcsebb lettem és képes vagyok más megvilágításba helyezni bizonyos dolgokat.

Elég csak az írek saját időjárásukhoz való – számomra mindenképpen becsülendő – hozzáállására gondolnom, és mindjárt könnyebben és kitartóbban vágok bele az élet mindennapi kihívásaiba. Úgy is mondhatnám, hogy az eső helyett én a szivárványt látom – ha nem is mindig, de legtöbbször.

A változatos ír táj

Azért annyit még megjegyeznék, hogy bár én a kint töltött idő minden percét imádtam, ha valaki érzelmileg túlfűtött emberekre és forró tengerpartokra vágyik, valószínűleg nem Írország számára a legideálisabb határátkelési választás.

Az írek ugyanis nem véletlenül tejfehérek és nem véletlenül állnak az örökös széltől meghajolva azok a szerencsétlenül odaültetett pálmafák azoknak az udvarában, akik az óceán sós illatát érezve összetévesztették otthonukat a mediterrán tengerpartokkal.

A valószínűtlenül zöld fű is csak annak álcázott sár, amiben nem nehéz bokáig süllyednie a gyanútlan külföldinek, ha netán arra vetemedne, hogy lustaságból levágja az utat; lehet, hogy jobban szemügyre kellett volna vennem azokat a térdig sáros birkákat…

Írország varázsa szerintem – a lóhere és a szivárvány végénél kincset rejtegető koboldok helyett – természeti szépségében rejlik, így aki nem riad vissza a gyakori időjárás változásoktól és a szeles kirándulásoktól, páratlan élményekben lehet része.

A pénzkeresési lehetőségekről pedig annyit, bár én nem dolgoztam, de ha hamarabb fülembe jut a lakótársam 10 eurós órabérének ténye, amit falfestésért és fűnyírásért kapott a szomszédban, hát komolyan elgondolkoztam volna.”

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.