Sok év után hazatérve megdöbbentő látni a kétségbeesett országot, ahol az emberek magukba zárkóztak, és ahol a reménytelenség riasztó mértékben taszítja az alkoholhoz az embereket. A mai történet főszereplője közel nyolc év után látogatott haza és sokkolta, amit tapasztalt.

„Mielőtt hazaindultam volna, többen figyelmeztettek, hogy nagyon sok minden romlott el az országban, mióta elmentem, és amikor egy időre hazalátogattam, sajnos be kell ismernem, igazuk volt.

Hét évet éltem Londonban, mielőtt Ausztráliába költöztem volna, ahol az elmúlt kilenc hónapot töltöttem, azaz tulajdonképpen hozzászokhattam volna a távolléthez, és ahhoz, hogy a dolgok változnak, ilyen mértékű változásra azonban nem számítottam.

Minden másnak tűnt, mint mielőtt még tinédzserként nekivágtam a brit fővárosnak. Olyan érzés volt, mintha egy nagy képernyőn néztem volna az eseményeket, ahelyett, hogy résztvevőjük lettem volna.

Miért nem érzem otthonomnak a hazám?

Miért nem sikerült visszahelyezkednem a barátokkal folytatott beszélgetésekbe ugyanazzal a természetességgel, ahogyan a múltban ez működött? Miért nem minden ugyanolyan ragyogóan tökéletes, mint az az emlékeimben élt?

Az az igazság, hogy megváltoztam. Már nem az a fiatal lány vagyok, aki Londonba költözött, de még csak az a nő sem, aki kilenc hónapja Ausztráliába. A tapasztalataim megváltoztatták azt, ahogyan a dolgokat befogadom.

Rájöttem, hogy már nem azok a dolgok okoznak örömet, mint régen. Valami többre van szükségem. Talán a legnagyobb változás, amit magamon észrevettem, hogy már nem érdekel, mit gondolnak mások.

A tudat, hogy képtelen vagy segíteni

Nem szeretem kevésbé a hazámat, a családomat, az ottani életem. Szomorúságot érzek, szomorúságot, hogy mennyire megváltozott minden (vagy egyes esetekben: mennyire nem változott semmi) mióta legutóbb otthon voltam. A gondolat, hogy most újabb egy évig nem megyek haza, majdnem beteggé tett.

A tudat, hogy képtelen vagy segíteni a szeretteid mindennapos küzdelmeiben, a frusztráció, hogy 16 ezer kilométerről milyen keveset tehetsz, gyötrelmes érzés. És noha a hazalátogatás szomorúsággal töltött el, az ismételt elválás is szívszaggató volt, csak éppen másképp. Mintha viharos szerelmi viszonyom lenne a hazámmal.

Nem tudok és nem is akarok végleg elszakadni tőle. Ugyanakkor minden egyes alkalommal összetöri a szívem, és muszáj vagyok megint elhagyni.

Ragyogó, fiatal elmék külföldön

Fájdalmas látni, ahogyan fiataljaink más országokba vándorolnak, hogy élhessenek azokkal a lehetőségekkel, melyeket odahaza nem kaphatnak meg. Abszurd látni, hogy az ország pénzügyi bajaiért felelős figurákat senki sem vonta felelősségre tetteikért. Nem úgy, mint például Izlandon.

A ragyogó, fiatal elmék, amiket a családok annyi erőfeszítéssel és bátorítással neveltek fel, nem a mi országunk fejlődését segítik elő. Javarészt külföldön vagyunk, egy más gazdaság javát szolgálva. A Skype-kapcsolatok generációja vagyunk. A hosszú repülőutak, a könnyes búcsúk életünk alapvető részévé váltak.

Most ismét a tikkasztó brisbane-i hőségben vagyok. Az ausztrál nyár tiszta erőből dübörög. Az ablakomon kinézve kék eget látok. De valami hiányzik. Fáj a szívem, amit semmilyen technológián keresztüli kommunikáció nem gyógyíthat meg. Egy ölelés anyutól, egy barát spontán látogatása, egy vonatút az unokaöcsök és unokahúgok látogatására. Az apró dolgok, amik igazán hiányoznak.

A hazám most nincs abban a helyzetben, hogy megadja mindazt, amit várok az élettől. De remélem, egy nap visszatérek. Kérlek, minél hamarabb tedd rendbe a gazdaságod, hogy közülünk, határátkelők közül aki akar, hazatérhessen."

Eddig a történet. A végére egyetlen információ még: a szerző egy ír lány, Anya O'Sullivan, a haza, amelyről ír, pedig természetesen Írország...

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.