Az embert akkor is éri kultúrsokk, ha évek óta készül arra, hogy külföldre költözik, hiszen kiderül, mégsem akkora buli idegenekkel együtt lakni; hogy Hollandiában is élhet az ember Japánban, és persze az is, hogy mi a jólét ára. Nekem nagyon tetszett Feri írása, remélem, ti is így lesztek vele!
„Éveken át készültem külföldre költözni. Viszonylag könnyen hozok döntéseket, váltani is tudok, de van néhány dolog, ami biztonságot nyújt számomra, és ezekből nem szívesen engedek. A távozás feltétele számomra az volt, hogy legyen egy normális munkaszerződés a kezemben.
Két szakmám van: alkalmazott grafikus és 3D grafikus, mindkét területen jelentős tapasztalattal bírok, remekül beszélek angolul, szóval úgy gondoltam, csakhamar kapok egy ajánlatot, aztán már csak csomagolni kell.
Persze mindig történik valami, az ember szerelmes lesz, akkor most ezért nem megyünk külföldre, aztán kap egy igen jó állást Pesten, akkor azért nem, aztán beüt a válság és hirtelen már nem is annyira egyszerű az egész. De ha már egyszer eldöntöttem, akkor végigcsinálom, úgyhogy azért végül csak elkezdtem küldözgetni a jelentkezéseket. Angliába, Németországba, Izlandra, Finnországba, Olaszországba, Amerikába.
Mivel az ajánlatok nemigen jöttek, fél év után úgy döntöttem, kicsit lejjebb állítom a mércét, és ha semmi nem jön be, akkor következő januárban (három hónappal később) Londonba költözöm, és megpróbálok ott helyben elhelyezkedni.
Ha nem London, Amszterdam is jó
Aztán egy reggel, épp állok a trolimegállóban, csúcsforgalom van, alig-alig, de hallom, hogy csörög a telefonom. Felveszem, de mivel elég nagy a zaj, nemigen értek semmit, azon felül, hogy az illető angolul beszél. Kérdezi, hogy ha megkapnám az állást, akkor nem volna-e probléma odaköltöznöm. Mondom, dehogy, amúgy is tervezem, hogy januárban Angliába költözöm.
Furcsán hosszú csend után mondja a női hang, hogy az jó, de ez az állás Amszterdamban van. Remek, gondolom, nem is emlékszem, hogy jelentkeztem Hollandiába, de hát annyi helyre küldtem CV-t, hogy a fene tudja. Mondom, sebaj, Amszterdam pont olyan jó, mint London.
Oké, akkor meséljek kicsit az előző munkahelyemről. Én meg előadom a zseniális 3D grafikust, meg a vezetői tapasztalatomat, meg hogy mindemellett tanítok is, a lány türelmesen végighallgat, majd tájékoztat, hogy én egy kiadványszerkesztői állásra jelentkeztem, és ő csak azt tudja ajánlani. Mondom, sebaj, én abban is igen jó vagyok, és nagyon érdekel.
Aztán még feltesz néhány kérdést, majd megígéri, hogy két héten belül visszahív az eredménnyel. Na, mondom, ezt elcsesztem, gyorsan hazamegyek, visszakeresem a jelentkezésemet, kiderítem az e-mail címet, és írok egy szívhezszóló levelet, hogy én mennyire sok helyre jelentkeztem, és nem hallottam a cég nevét, satöbbi, satöbbi.
Summa summarum, visszahívtak, volt hosszú Skype-interjú, néhány hétre rá személyes interjú Amszterdamban, aztán felvettek, én pedig december végén, csaknem negyvenévesen, két bőrönddel a kezemben és uszkve háromezer euróval a zsebemben megérkeztem Hollandiába.
Kultúrsokk és szálláskeresés
A kultúrsokk (ami szerintem a lehető legfontosabb dolog, amire komolyan fel kell készülni, és amiről általában elég keveset hall az ember) három különböző irányból ért: Amszterdam nyüzsgése varázslatos és a híres holland liberalizmustól az ember lélegzete is eláll néha.
Ugyanekkor, mivel ez Pestről gyakorlatilag kivitelezhetetlen, napok alatt kellett találnom szállást, úgyhogy beköltöztem az első szobába, amit találtam, egy indiai, egy francia és egy olasz srác mellé, mindhárom legalább 15 évvel fiatalabb, mint én, ráadásul egyedül az indiai beszélt értékelhetően angolul. Két nappal később pedig megjelentem a japán munkahelyemen.
A közismert első fázis, az eufória, amikor az ember mindent jobbnak és szebbnek lát tehát nem tartott túl sokáig. A holland bürokrácia keservesen hosszú útvesztője, a lakáson való osztozkodás a spórolásból éjfélkor lekapcsolt fűtéssel a szigetelést soha nem látott, üvegfalú szobában és a japán cégnél elnyert „kezdő" pozíció feldolgozása tök egyedül egy olyan helyen, ahol közel s távol nem ismertem senkit nem életem legkönnyebb időszakát hozta magával, viszont borzasztó fontos leckékhez és felismerésekhez vezetett.
Életem egyik legrosszabb élménye
Először is, mivel az átlagos magyar negyvenéves férfiakhoz képest sokkal élettelibbnek, nyitottabbnak, fiatalosabbnak hiszem magam, azt gondoltam, könnyedén vissza tudok majd lépni a saját lakás és a független egzisztencia kényelméből egy olyan helyzetbe, ahol idegenekkel együtt bérelek lakást.
Mivel az első szobát csak két hónapra adták ki, március elején egy új helyen találtam magam, négy frissen megismert pasival, egy 150 négyzetméteres, két szintes hodályban. A három hónap, amit velük töltöttem, életem egyik legrosszabb élménye lett.
Rá kellett jönnöm, hogy nekem nemhogy nem hiányzik a mindennapi bulizás, az otthonomban egyenesen képtelen vagyok tolerálni azt. Az illúzió, hogy ha négy másik expattel költözöm össze, akkor életviteli szempontból harmonikus lesz a helyzet, csakhamar szertefoszlott.
A csaknem folyamatos zaj, bűz és kosz, és a temérdek idegen, akivel az ember a nap bármely szakában összefuthatott a konyhában vagy a nappaliban nagyon kellemetlen konfliktusokhoz vezetett, egészen addig a pontig, hogy amikor bejelentettem, hogy elköltözöm, a lakótársaim fantasztikusan ostoba indokokkal megpróbálták megtartani a szobáért letett kaucióm jelentős részét.
Szerencsére végül győzött a józan ész, és nem buktam túl sokat (eltekintve persze az újabb költözés kétségbeejtő költségeitől). Azóta sikerült szert tennem egy nagyon pici, de önálló albérletre, barátságos szomszédokkal, amit ki tudok fizetni egyedül is.
Albérleti iszonyok
Csak, hogy tiszta legyen: Amszterdamban a garzonlakások bérleti díja 1000-1200 euró+rezsi körül mozog kéthavi kaucióval és egyhavi lakbérnek megfelelő közvetítési díjjal, ez utóbbi nem jár vissza. A szobáért fizettem 650 eurót havonta.
Tekintve, hogy Európa egyik legdrágább országáról beszélünk, nagyon kevés ember engedheti meg magának azt a luxust, hogy egyedül lakjon. Én kivételes szerencsével találtam elfogadható áron „lakást" Amszterdam mellett, ami tulajdonképpen egy alig 20 négyzetméteres, konyhával egybeépített szoba, a lépcsőházból nyíló saját zuhanyfülkével és WC-vel.
Hollandiában is Japánban
Másodszor, hiába lakom Hollandiában, egy japán cégnél dolgozni azt jelenti, hogy Japánban dolgozom. Ez alatt nem feltétlenül azt kell érteni, hogy napi tizenhat órát kell bent lennem, inkább azt, hogy a kínosan hosszadalmas udvariaskodáson túl igazi értékként azt veszik, ha az ember 100%-osan beáll a sorba, nem fejezi ki a saját gondolatait és kérdés nélkül teszi, amit mondanak neki.
Mivel én egész eddigi életemben kreatív szakmákban dolgoztam, ráadásul én vagyok az egyetlen a részlegen belül, aki nem ennél a cégnél „tanulta a szakmát", hanem valós képesítése van, ez sokszor nagyon nehéz, és nem is sikerül mindig.
Sajnos a japán cégeknél általában huszadrangú, hogy az ember milyen tudást és tapasztalatot hoz magával, ez valahogy náluk nem értékes és támogatandó ügy. Ettől egyébként csaknem az összes nem japán kollégám szenved valamelyest, főleg, amikor a féléves értékelésre kerül sor, ami az én esetemben például megközelítőleg öt mondatban jelezte, hogy szakmailag nincs velem semmi baj, majd két oldalon át taglalta, hogy milyen problémás a magaviseletem, mert például felveszem a telefont, ha valaki felhív, ahelyett, hogy minden esetben kinyomnám, és nem kizárólag akkor beszélek a kollégáimhoz, amikor fontos szakmai ügyről van szó, ami nagyon udvariatlan a többiekre nézve.
Szerencsére idővel ez kicsit enyhülni látszik, és kezdik azt is értékelni, hogy hoztam magammal némi szakmai tudást, de ha önálló ötletem van, még mindig leginkább pánikba esnek (és most nem túlzok, egyszerű, ám a kollégáim számára azidáig ismeretlen szakmai metódusok hallatán az egyik munkatársam közel került a hiperventilláláshoz, majd összehívott egy egyórás meetinget, hogy ezt megvitassák, amire engem természetesen nem hívtak el, hiszen ennél a cégnél én még csak kezdő vagyok, a közel húszéves tapasztalatom ellenére is).
A nyugat-európaiság ára
Harmadszor pedig, szembe kell néznem azzal, hogy negyvenévnyi kelet-európaiság után a nyugat messze nem olyan vonzó, mint ahogy azt gondoltam. Az anyagi biztonságnak és a kiszámítható jövőnek ugyanis igen magas ára van (és itt nem a Magyarországon általánosan vizionált holnaptól milliomos leszek nevű marhaságot értem anyagi biztonság alatt).
Tény, hogy az életem soha nem volt ennyire nyugodt, a fizetésem percre pontosan érkezik, a buszon nem feltételezik, hogy hamis a bérletem és a boltban nem kell megköszönnöm a pénztáros néninek, hogy ezúttal sem ütött meg, amiért nála vásároltam.
Azt viszont nehéz megszokni (és főleg elfogadni), hogy az itteniek milyen könnyedén tévesztik össze a toleranciát az ignoranciával (és persze most erősen átlagolok és egyszerűsítek).
A könnyedén, minimális erőfeszítéssel fenntartható „nyugati életszínvonal" ugyanis javarészt úgy működik, hogy az ember nagyon erősen lefarag az igényeiből, mind anyagi, mind intellektuális értelemben, és szépen, mint mindenki más, beletesped a mindennapok kényelmes rutinjába.
Az itteni átlagemberek pont ugyanolyanok, mint a magyar átlagemberek; lehet, hogy jobb autójuk van és nem okoz nekik problémát néhány évente új bútort venni, de ettől eltekintve ugyanazt a rettenetet bámulják a tévében, harmadosztályú ételt vesznek a boltban, és másfél hónapig járnak a UPC nyakára, mire bekötik nekik az internetet.
Mivel azonban a nagy többség nagyjából ugyanazon a színvonalon él, nem nagyon irigykednek egymásra, nem akarják, hogy a szomszéd tehene megdögöljön, és nem jelentgetik fel a szomszédot, ha hangosan hallgatja a zenét - de nem azért, mert jobb emberek, sokkal inkább, mert a nemtörődöm hozzáállás jár a legkevesebb kényelmetlenséggel.
Elképesztő kompromisszumok
Számomra elképesztő dolog látni, hogy mekkora kompromisszumokat kötnek itt azért, hogy ez a látszat-jólét és konfliktusmentesség fennmaradjon. Itt nincs elnyomás, senki sem diktál, a szabályok egyszerűek és betarthatók, és ha képes vagy jóérzéssel beállni a sorba, akkor a boldog élet számodra garantált.
Mindez persze - sajnálatos módon - magasfokú szellemi tunyasággal és a problémamegoldó készség ijesztő mértékű hiányával társul. Német, portugál, holland kollégák meggyőződésesen tolnak elém cirill betűs anyagokat, hiszen Magyarországon az orosz a hivatalos nyelv.
A kommunista éráról halvány elképzelésük sincs, pedig ők is itt voltak Európában. Erdélyt nem csupán a Van Helsingben helyezik el Magyarországhoz képest északra, hanem néhány itteni fejben is. Amikor kiderült, hogy szenvedélyes színházba járó vagyok, többen úgy néztek rám, mintha a legsötétebb szexuális perverzióimat bocsájtottam volna közszemlére.
Így aztán hosszú távon a kiköltözés legnehezebb részének olyan szellemi partnerek megtalálása bizonyult, akikkel a beszélgetés csúcspontját nem az időjárás megtárgyalása jelentené.
A kreativitás hiánya
Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy itt mindenki sötét, mint az éjszaka, pusztán azt, hogy a jóval kevesebb probléma, amivel itt szembenéz az ember a mindennapokban, lényegesen kevésbé kreatív elméket eredményez.
A szendvicsbárban, amely jó néhány irodaházat kiszolgál, nem lehet megoldani, hogy a tojásos szendvicsbe két szelet szalámi is belekerüljön (természetesen felárért), mert a szendvicset (a benne lévő omlettel együtt) előre elkészítve, csomagolva kapják, és helyben csupán felmelegítik.
A zöldségessel nem lehet megbeszélni, hogy ne dobja ki a petrezselyemgyökeret (amit ebben az országban lehetetlen beszerezni), mert a zöldségek vágottan, előre csomagolva érkeznek hozzá.
A biohentesnél a pultban a csirkemellfilé egyenként fóliába csomagolva üldögél, és a kérek-fél-kiló-darált-disznóhúst hallatán konkrétan kiröhögtek, majd közölték, hogy ez itt Hollandia, itt ilyen nincs (hozzáteszem: van, csak a hentesek többségét erről elfelejtették tájékoztatni).
Persze, hiszen minden országban vannak sajátos szokások, és az ezektől eltérő igényeket nem egyszerű kielégíteni, de amikor ezzel az ez-itt-Hollandiával találkozom, mindig erős nosztalgiát érzek az István utcai zöldséges néni iránt, akinek egyáltalán nem jelentett problémát, ha azt mondtam, hogy a hétvégén kéne egy darab gyömbér, mert hozatott; ugyanígy a hentessel és a pékkel is meg lehetett beszélni, ha valami olyasmire volt szükségem, amit nem árulnak mindennap.
Ezt a szellemiséget itt az angol teaház brit tulajdonosnőjétől vagy az amerikai könyvesbolt eladóitól látja csak az ember, ami persze biztosítja, hogy a leghétköznapibb helyzetekben is földönkívülinek érezze magát (természetesen mindez a turistákra épülő amszterdami belvárosra nem igaz, de ott az ember általában csak akkor lakik és vásárol, ha legfeljebb egy hétre jön).
Hozzá kell tennem, hogy a legtöbb ilyen szituáció sokkal keservesebbnek hat így írott formában, mint amilyen valójában. Tegnapelőtt könnyesre nevettem magam a közértben, amikor megkérdeztem a kenyeres pultnál, hogy hol találok zsemlemorzsát, és az eladó készségesen elővette a vágógép alól a morzsával teli fiókot és megkérdezte, hogy hoztam-e hozzá zacskót.
Nem költöznék vissza Magyarországra
Kelet-európaiként nyugatra költözni hatalmas kompromisszum tehát, és minél később szánja el magát valaki a lépésre, annál jobban érzékeli a kulturális különbségeket. Mindezek ellenére a világ minden kincséért nem költöznék vissza Magyarországra - a nehézségek és az újfajta problémák remek tanulási és fejlődési lehetőséget jelentenek, és ez (szerintem) a legtöbb középkorú embernek csakis a hasznára válhat.
A kultúrsokk nem zajlik le pár hónap alatt, ez egy nagyon intenzív, megterhelő folyamat, ami ki kell bírni és a lehető legtöbb tapasztalatot hasznosítani belőle: így válik az arra vágyó egyfajta világpolgárrá, így tanulja meg, hogyan eressze el a begyöpösödött rutint és váljék nyitottabbá és talán kicsit értelmesebbé.
Nyilvánvaló, hogy ennek az útnak én még nem tartok a végén, néha kicsit kétségbeesem, sokszor nevetek az egészen, de nagyon nem panaszkodhatok, hiszen tudtam jól, hogy a költözés azt jelenti: elölről kezdem az életemet. Meglátjuk, mi lesz belőle."
Aki kedvet kapott Feri más írását is elolvasni, az ne habozzon, hanem látogasson el a blogjára!
A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.
Az utolsó 100 komment: