Ma folytatjuk Nóri történetét, aki idénymunkára ment Ausztria túlsó végébe egy hotelbe dolgozni. Kiderül, hogy a kezdeti hetek főleg lelkileg nehezek, különösen, ha egyedül van az ember és nagy kérdés, hogy a magyar mértékkel kifejezetten jónak számító fizetés sem mindig tudja elfelejtetni a nehézségeket és az egyedüllétet. (A történet első részét itt olvashatjátok el!)

(A kép illusztráció.)

„Sokat gondolkoztam az elmúlt hetekben, amióta kinn élek Ausztriában. Néha meg akartam halni, néha fel akartam adni és hazamenni, máskor foggal-körömmel harcolni. Féltem, hogy ha hazamegyek, akkor senki nem ért meg, aztán úgy volt, hogy el kell mennem, és amikor ez világossá vált számomra küzdöttem, hogy maradhassak, hát itt vagyok még mindig.

De vajon valóban ez volt az álmom? Szép és jó dolog a pénz. de mindent megér? Fontosabb az egészségnél, a becsületnél, az emberi értékeknél vagy csak létszükséglet? Nem tudom, Ti hogyan vélekedtek erről, de nekem nem a pénz számít, hanem hogy értékeljenek, fontosnak tartsanak, tisztességesen bánjak velem.

Amikor elindultam nagyon pozitívan álltam mindenhez. Eldöntöttem, hogy 4-5 szezont megcsinálok, gyűjtögetek, veszek egy lakást, és akkor minden hű, de jó lesz. :) Közben feleszméltem, hogy nem így akarok élni. Nem akarom tönkretenni magam sem fizikailag sem lelkileg.

Ne értsetek félre, nincs semmi baj a szobalány munkával. Tisztességes munka és jól fizet. De ha van egy nagyon undok, áskálódó főnők, akkor el kell gondolkodni, hogy megéri-e? Lehet, hogy a nehezebb, bizonytalanabb utat választom, és az is elképzelhető, hogy megbánom, de most úgy érzem, a sulit akarom befejezni és otthon élni, rendes állást találni, és majd valahogy alakul.

Ide vágytam, megkaptam, most haza vágyok

Nem mondom, hogy szörnyű az élet Ausztriában, de nem is nekem való. Ettől még lehet, hogy eljutok másfelé majd, de amiben biztos vagyok, hogy nem Ausztriában szeretnék dolgozni a későbbiekben.. az ingázás semmire sem jó.

Kivéve, ha van kivel, mert ha az ember a párjával jön ki, akkor lehet minden nagyon szuper. Viszont egyedül nem feltétlenül gyümölcsöző. Huszonnégy évesen úgy gondolom, hogy van választásom.

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, a mai napom végre azt mondhatom, hogy jó volt. Szabadnapos voltam, ezért úgy döntöttem, átsétálok a szomszéd faluba, mert csak ott van bolt, és csokira vágytam, édességre, boldogsághormonra, valamire, amitől jobban érzem magam. Séta közben zenét hallgattam, szállingózott a hó is. Egy óra alatt értem el a célt, úgy hogy közben fényképezgettem.

Ugyanazok a napok

Egy mókuskerékben élek, a napjaim rendre ugyanazzal telnek: 3/4 7-kor kelek, elkészülődöm és beszállok a liftbe. Lemegyek a földszintre és 7-kor kezdődik a munka. Van egy reggeli rutin, aztán fél 8-kor reggelizünk. 8-tól 9-ig vagy dolgozunk, vagy nem.

Kilenctől indul a neheze, ami fél 2-ig tart, akkor ebédelünk és 2-3-ig megint csak vagy dolgozunk, vagy nem. Így telik a 8 órám. Nagyon kevés kivétel van, amikor nem így zajlik a napom. Előfordul, hogy estig dolgozunk, késő estig, amikor sok a vendég. Szerencsére nem ez a jellemző, de van rá példa, elég kemény.

Viszont tegnap más okból keltem kicsit korábban a szokásosnál. Már 6-kor csörgött a vekker. Kivételesen nem esett nehezemre a felkelés, hiszen végre kicsit kimozdulhattam a megszokásból, és a mindennapokból. Néha nem árt egy kis változatosság.

Én szeretek sétálni, kirándulni, és új helyeket megismerni. Ha már Ausztriába sodort az élet, akkor semmikképp nem akartam úgy hazamenni, h nem ismerem meg amennyire lehet. Vorarlberg tartományban tartózkodom. Ezért ezt a környéket van lehetőségem bejárni.

Voltam már Bludenzben vásárlósnapot tartani, voltam Damülsben, Thüringenben, Au-ban, Bezauban, és most már Bregenz-ben is. :) Hatkor keltem, fél 7-kor kellett volna jönnie a buszomnak, ami nem jött, ezért Fontanellából átsétáltam Damülsbe, ahonnan a csatlakozásom indult 7:45-kor.

Ami mint kiderült, egy 8 személyes kisbusz volt, úgy kellett leintenem. Egy nagyon kedves bácsi vezette, aki ingyen elvitt Au-ba, ahol átszálltam arra a buszra, ami Bregenz felé visz, de közben még egy helyen át kellett szállnom - amúgy durva, hogy ez a táv összesen 50 km és 3 átszállással lehet megtenni. Elég hihetetlen, hogy így van megoldva, de hát ez van.

Már várom a következő szabadnapomat, hogy egy újabb kiruccanást tehessek. Sajna most erre két hétig nem lesz lehetőségem, mert sok a vendég, de sebaj, túlleszünk a nehezén, és hipp-hopp vége lesz ennek a szezonnak.

Ahol a madár sem jár

Miért vágyom haza, ha itt nagyon jó fizut kapok? Miért nem örülök inkább, hogy elértem a célom és itt lehetek? Mert sajnos egy olyan helyre kerültem ahol a közvetlen főnököm elfelejtette, hogy honnan jött. Nem kell engem szeretni, de azért ez sok, amit ő művel, nem ártottam neki, egyszerűen csak magyar vagyok, ő meg szlovák.

Mit tehet egy újonc egy 13 éve ugyanott dolgozó nővel szemben? Hát semmit. Ez is csak egy munka, nem szégyen, mert valakinek ezt is meg kell csinálni.. nem lehet mindenki vezető pozícióban, ráadásul jobban fizet, mint otthon a népszerű diplomás szakmák többsége.

Mindenesetre sikeresen kiválasztottam Ausztria lehető legtávolabbi pontját, ahol még a madár se jár (sajnos szó szerint). Persze nem vagyok ezzel egyedül, pár napja a szomszéd hotelban megismerkedtünk még pár magyarral. Már 3 hónapja élünk kinn, de eddig nem is tudtunk egymásról. Szépen elsétáltunk a másik mellett. Itt szokás, hogy mindenki köszön egymásnak, így derült ki egyik reggel, amikor vártam a buszt, hogy a szomszéd srác magyar.

Jó a fizetés, de egyedül vagy

Nem olyan rossz Ausztriában, de nem is habostorta az élet. Tény, hogy vannak nagyon laza napok is, amikor nem kell halálra dolgozni magunkat, van pihenőidő is. Persze a vendéglátásban előfordulnak kivételek, túlórák, és olyankor nagyon sokat kell dolgozni.

Persze, nem kéne panaszkodni 350.000 forintos fizu mellett, de ha belegondoltok, nem is ingyen kapjuk mi, kinn dolgozó magyarok ezt a pénzt. Megfizetünk érte, hiszen nincs hétvégénk, nincs ünnepünk, nem tudunk előre tervezni.

Nincsenek velünk a szeretteink, tesók, szülők, barátok, egyedül vagyunk az otthonunktól nagyon távol (én speciel 1000 km-re, ami azért nem kis táv). Ha rossz napunk van, akkor is csak magunkra számíthatunk és az örömben sem tudunk osztozni senkivel.

Tudom, hogy a fizetés nagyon csábító, de egy életen át akkor sem lehet csinálni, azaz persze vannak kivételek, akik szeretnek egyedül lenni és élvezik ezt az életet. Az én személyes véleményem az, hogy a táj gyönyörű, az emberek többnyire kedvesek, mindenki segítőkész és a nyelvtudás sem lényeg, az számít, hogyan dolgozol, mennyire vagy gyors és pontos.

Ha jó csapatba kerülsz, akkor akár még jól is érezheted magad, de sajnos előfordul ennek az ellenkezője is. Egymás hátába szúrva a kést akarnak előrébb jutni, és bizony addig támadnak, amíg elüldöznek. Szerencsére velem ilyen nem fordult elő, de hallottam bizonyos csúnya esetekről. Nem akarok elijeszteni senkit, félreértés ne essék, de tessék átgondolni, mielőtt belevágtok egy ekkora kalandba. Sok sikert Mindenkinek!"

Nóri blogját itt érhetitek el.

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.