Egy hete indult útjára egy új kezdeményezés itt, Ildikónak hála naplószerűen követhetjük egy család beilleszkedését a svájci mindennapokba. Ma folytatódnak a kalandok, nem is akármilyen nehézségekkel, hiszen megtudhatjuk, hogyan sikerült a gyerekek első napja az óvodában és az iskolában egy teljesen új környezetben, országban. Még valamit szeretnék hangsúlyozni, amit szeretném, ha figyelembe vennétek: ez egy személyes napló, ami elsősorban közeli ismerősöknek készült, így stílusában, hangulatában, információtartalmában más, mint az írások többsége – nekem ezért (is) tetszik. (A képekért pedig köszönet Ildikónak!)

2013. május 21., kedd

"Hej, Óvoda, óvoda!"

...visszacseng a fülemben, amikor Vackorról olvastam mesét a gyerekeknek.
Vackor megszerette, vajon Barni is?

Tegnap este, Kostanzból hazafelé tartva már egyre többször jött szóba, hogy holnap lesz a nagy nap, Barni megkezdi a svájci ovit! Öt éves kicsi fiam izgatott volt, lefekvéskor már bújóssá vált, érezte, hogy a holnap más lesz, mint az eddigi nyugodt, felhőtlen, együtt töltött napok.

Gábor május elején kapta meg a svájci hivataltól azt a levelet, ami arról szólt, hogy Barnit és Sárit május 21-én szeretettel várják az új oviban, ill. iskolában. Már ez nagyon megnyugtató és szimpatikus volt. Később érkezett egy újabb levél, hogy Sára 1 nappal később kezdhet.

Akkor még nem gondoltam, hogy ez mekkora szerencse lesz, de ma már tudom! Igencsak bajban lettünk volna, hogy ma reggel 8 óra 10 perckor egyszerre legyek Barnival az oviban, illetve a suliban Sárival. Meg kellett ugyanis ígérnem mindkettőjüknek, hogy ott leszek velük. Nem mintha ez kérdés lett volna, én magam is kíváncsian vártam a mai napot és a holnapit is.

Barni azt is szerette volna, ha a Lányok is elkísérik, így ma reggel 7-kor ébresztőt fújtunk, reggeliztünk, majd 8 órakor elindultunk a tőlünk 5 percre található oviba. Szemerkélt az eső és amilyen szomorkás volt az idő, olyan szomorkás volt Barni is.

Ismerős volt a nézése, az érdi ovi első éveiben láttam ilyennek. Folyamatosan beszéltem hozzá, biztattam. Előttünk a járdán gyerekcsoport sétált, kis táskával az oldalukon, nyakukban a narancsneonszínű közlekedési szalag. Ők is odatartottak, követtük őket.

A külső nem minden - Barni ovija

Kívülről az épület nem egy szépség, belül annál inkább. Beléptünk: 2 óvó nénit, sok kisgyereket láttunk, akik ahogyan sorra érkeztek egyedül az oviba, kezet fogtak az óvó nénivel és köszöntötték egymást. 1-1 csoportszoba jobbra és balra, 2 öltöző, egy idősebb és egy fiatalabb pedagógus a nagy előtérben.

Némi kedves eligazítás után megismertük Barni fiatal óvó nénijét. Először nehezen értettem, mert switzerdütschöt=svájci németet beszélt, de aztán váltott és már hochdeutschon=irodalmi német nyelven folyt a beszélgetés.

Barni jele az érdi oviban Autó volt, itt a Mókus és Süni jelek közül választhatott. Egyértelmű, hogy a Süni mellett döntött (otthon Süni csoportos volt)! A nap legjobb híre pedig az volt, hogy Frau Brütsch megengedte, maradjak egész nap "Barnabasszal", ha szeretné.

Amikor elmondtam az én sírdogáló Barnimnak a jó hírt, a lefelé görbülő szája végre mosolyra fakadt és a hatalmas barna őzike szemei sem voltak már olyan szomorúak és könnyesek! Cipőt váltott, majd elköszöntünk a Lányoktól, akik hazasétáltak, én pedig bementem Barnival a szép, tágas, világos terembe.

Ami a legszimpatikusabb volt, hogy az ajtótól nem messze, körben kis székek álltak, rajtuk 1-1 párna, melyeken a gyerekek jele volt felfestve. Megpillantottam egy gitárt is, aztán körbejárva a termet több kis kuckót, ahol festeni, rajzolni, társasjátékozni, ejtőzni lehet.

Ahogy így bámészkodtunk, egyszer csak egy kislány kapta el a kezem és Unózni hívott minket. Lilly-Lunanak hívták, nagyon édes volt, egyből a szívembe lopta magát. Kis játék után megpendült a gitár, az óvó néni ezzel hívott mindenkit a székéhez.

Barni leült a sünis székre, én mellé egy másikra, majd Barni jó szorosan mellém húzódott. Hegyeztem a fülem, amikor switzerdütschön megszólalt Frau Brütsch, de azért kb. megértettem, hogy arról mesélt a többi 18 gyereknek, hogy új kis társat kaptak, "Barnabaszt" Magyarországról, akinek most nagyon nehéz, mert többek között semmit nem ért németül... majd elővett egy táblát, amin annyi csipesz volt jellel ellátva, ahány kisgyerek. Ezen jelölték ki, hogy a héten ki miért lesz felelős.

Gyurmázás az oviban

Így kapott Barni két kis „Pillangót", akiknek az lesz a feladata, hogy segítsék őt a beilleszkedésben - ez mennyire jó! A csoport idősebb, úgymond 2. osztályos tagjai a Pillangók, akik idén augusztusban már iskolába mennek. Akik még maradnak, az elsősök - Barnit is beleértve - az ún. kis „Hernyók", akik egyszer majd szintén Pillangókká válnak.

10 óráig énekeltek, beszélgettek, közben számoltak, majd volt szabad játék, amikor újra Unóztunk, de már hatosban, aztán gyurmáztunk szintén körben ülve, volt kendős tánc, kavicsos mondókázás - leírni sem tudom, milyen változatosan telt az a pár óra!

10 órakor az asztal mellett várta őket a saját kis táskájuk, mindenki leült, elővette a tízóraiját. Verdás hátizsákunk volt, de ropin kívül más nem, vagyis erre még nem voltunk felkészülve. Ez sem volt gond, az óvó nénitől kaptunk sós kekszet.

Ahogy megfigyeltem, többnyire banánt, almát, paradicsomot, sajtot, sós kekszet, száraz kolbászkát, pisztáciát ettek és vizet ittak a gyerekek. Semmilyen édeset nem szabad vinni, kivéve, ha valakinek születésnapja van.

Aki befejezte, kimehetett játszani az udvarra (hiába szemerkélt az eső), vagy bent kézműveskedett. Ma papír-szélforgót készítettek. Barkácsolásra, rajzolásra, festésre egy földre helyezett nagy táblát/asztalt használnak, mindenkinek van saját spirálfüzete, tolltartója, abban ceruzák, ragasztó, olló.

Barni a nap során egyre oldottabb lett, a közös játékokban is részt vett és a mai napot egy szép színes szélforgó készítéssel zártuk. 11.50-kor kézfogással elköszöntünk az óvó nénitől, majd minden kisgyerek hazaindult.

Akinek mindkét szülője dolgozik, az a 2. emeleten található Hortba=Napközibe ment. Nekünk is felajánlották, de egyelőre nem aktuális, hisz Szofival otthon vagyok. Furcsa volt, hogy ovi csak délig van, nem ehhez voltunk szokva eddig.

Itt egy héten csak egyszer mennek vissza a gyerekek ebéd után az oviba. Keddenként a Hernyók, csütörtökönként a Pillangók. Ilyenkor 13.45-től 15.40-ig tart a foglalkozást. Mi a mairól elkértük magunkat, mert várjuk az IKEÁ-s bútorokat.

Tízórai

Az órarendjükben van még torna, kirándulás az erdőbe, holnap pedig olyan napot tartanak (Freundschaftszüni), amikor mindkét ovis csoport együtt ül le egy asztalhoz, ahol közösen fogyasztják el a tízórait, és minden kisgyerek megkínálhatja a másikat.

A szabad játék és a kinti levegőzés alatt is sokat van együtt a két csoport, nincsenek úgy elkülönítve, mint otthon. És az a sok kinti játék? Amikor megláttam a tárolót, nem akartam hinni a szememnek! Barninak persze a kis traktor tetszett a legjobban, de az volt egyben a legkapósabb is a fiúk körében.

Az oviban egyébként nem kell fizetnünk semmiért. Váltócipőn, tornafelszerelésen, fogmosáshoz szükséges poháron-fogkefén és znünin=tízórain kívül nem kell vinnünk semmit. És dadus néni sincs. Az óvó néni az egy személyben.

Én teljes megnyugvással és elégedettséggel vettem búcsút az ovitól, büszke voltam Barnira, amiért ügyesen kitartott, és ami a legfontosabb, úgy láttam, az ő kis lelke is nyugodt volt.

Otthon már büszkén mutogatta az alkotásit a Lányoknak, hangsúlyozva, hogy ezeket Ő készítette. Szerdán még együtt lehetünk az oviban, de utána már egyedül kell boldogulnia. Hogy fog-e sikerülni? Ilyen kedves, türelmes óvó nénivel, barátságos kisgyerekekkel egészen biztos! Ha Vackornak sikerült, Barninak miért ne sikerülne?

Kedvenc játszóterünk

2013. május 22., szerda

"De nehéz az iskolatáska..."

Tegnap délután, estefelé, miután lecsendesedett bennem a Barnival töltött, jól sikerült első ovis nap, a tudatalattim előhívta ezt az örökzöld Demjén-slágert. Csak dúdolgattam magamban a refrént és Sára holnapi iskolakezdésére gondoltam. Bevallom, jobban izgultam, mint az ovi miatt, de Sárának nem mutattam. Nem akartam kizökkenteni az eddigi nyugodt lelkiállapotából. Olyan jól van most, pedig nehéz időszakon vagyunk túl!

De nézzük csak, hogyan szól a mi dalunk: eljött a szerda, borongós, szürke, hűvös reggelre ébredtünk. Sára mindent előkészített este, az iskolatáskája sohasem volt ilyen könnyű! Sem ébredéskor, sem a készülődés alatt, sem induláskor nem láttam rajta izgalmat, de én jártamban - keltemben megsimogattam és puszit nyomtam az arcára.

Fél 8 után, amolyan „annapetisen" indult el az egész család (visszaszaladás Barni sapijáért, anyának esernyőért, majd lakáskulcsért), kocsival. A reggeli sűrűbb városi forgalmat nem ismervén, 8.10 helyett 8.20-kor kopogtattunk az „Aufnahmeklasse" ajtaján. Nem voltam büszke magunkra, ismerve a svájciak pontosságát.

Az osztályterem

Sára 10 és fél éves, az érdi iskolában befejezte a negyediket, ahol angolt kezdett el tanulni, németül egyáltalán nem tud. A svájci regisztrálás során ezt figyelembe véve vették fel egy olyan osztályba, ahol különböző korú, németül nem beszélő külföldi gyerekek tanulnak. Általában 1 évet töltenek itt, majd a német tudásuknak megfelelően kerülnek át a "normál" osztályba, ami már a lakáshoz legközelebbi iskolában van.

Belépve a terembe, egy családias gyerekcsoportot láttunk középen. Körben ültek egy fiatal, helyes, kedves, mosolygós tanító nénivel együtt. Frau Rohner rögtön elénk sietett, leültette Sárát 4 fiú mellé, akiknek a szeme sem állt jól és "belecsaptak a sűrűjébe", ill. folytatták az órát.

Mi is bent maradhattunk, leültünk és kíváncsian figyeltük őket. A többiek bemutatkoztak Sárának németül, majd a nyolcadik és egyben utolsó tanuló után Sára is megpróbálta elmondani, honnét jött. Rögtön előkerült egy földgömb, azon meg is nézhették, hogy hol van Magyarország.

A beszélgetés a hétvégi pünkösdi beszámolóval folytatódott, ahol kiderült számomra, hogy a 4 külföldi lány és 4 külföldi fiú már egész jól beszél németül, és ha hibáztak, akkor a tanítónő gyönyörű német kiejtéssel javította ki őket. Míg az oviban svájci németet használnak, az iskolában „hochdeutsch"-ot beszélnek! Nagyon örültem neki, mert tudtam, hogy így tudok segíteni Sárának!

A bevezető társalgás után mindenki a saját asztalához ment. Sárát az asztalán várták a nevével felcímkézett taneszközök: dosszié, füzetek, feladatlapok, Első németkönyve. Hát nem fantasztikus? Rögtön kapott is feladatot, én pedig szintén megkaptam azt a kis paksamétát, amit az oviban is: néhány kitöltendő adatlapot, Sára órarendjét, tájékoztatót a Jokernapokról és egy 3 napos kirándulásról!

Az órarend nagyon érdekes, amolyan "iskolaotthonos" módszerű: szerda kivételével minden nap 8.10-11.50-ig, ill. 13.45-16.20-ig van órájuk. A köztes ebédidőt a gyerekek otthon tölthetik, de a mi esetünkben ez elég necces. Mire Sári busszal hazaérne (kb. 45 perc), már indulhatna is vissza.

Az ilyen esetekre találták ki a Gyermekgondozást / Napközit (Kinderbetreuung / Hort), ahol nem csak az ebédet fogyaszthatják el, hanem házi feladatot csinálhatnak, játszhatnak. Amikor erről érdeklődtem a tanítónőnél, ő jobbnak látta, ha átkísér abba az épületbe, ahol ez van, így jutottunk el a nagyon kedves, orosz származású vezetőhöz, aki addig nem engedett el, amíg ki nem töltöttük a jelentkezési lapot, amivel majd be kell mennem egy hivatalba, ahol Gábor fizetésének megfelelően kiszámolják, mennyit kellene havonta fizetni ezért az ellátásért.

Ehhez kell még Gábor munkahelyétől is egy igazolás, szóval itt is van bürokrácia, de valahogy nem érzem azt, hogy „az agyamra megy" a sok papírmunka. A hivatalos menetrend szerint csak június 1-től vehetnénk így igénybe ezt az ellátást, de a vezetőtől nagy örömömre úgy váltunk el, hogy Sára már holnaptól ott ebédelhet!

Amíg Sára tanult, apa dolgozott, addig mi Szofival és Barnival egy nagyon színes, érdekes napot töltöttünk az oviban. Miután Sárát elkísértük együtt az iskolába és megkaptam az iskolával kapcsolatos dossziét, mindent bepakoltam gyorsan a hátizsákba, millió puszit nyomtam Sári arcára, majd elköszönés és irány vissza Oberwinterthurba, Barni ovijába.

Virágos park és gyereksziget a belvárosban

Apa ma nem rohant, ránk szánt egy kis időt, így Barni alig várta, hogy neki is megmutathassa az új öltözőt és a csoportszobát. Boldog volt, amikor észrevette, hogy most már minden Süni jel mellett ki volt írva a neve, és hogy ő is megkapta a vadiúj neonos nyakbaakasztót, amivel biztonságosabban közlekedhet! Apa ámult és bámult, majd elengedtük dolgozni.

Barni gyorsan tanul, így első dolga volt kézfogással köszönteni az óvó nénit, majd átadta a Süni jellel ellátott fogmosópoharát, fogkeféjét, amit tegnap este együtt választottunk a Migrosban. Itt kellett megvennünk a tízórais dobozt is, amire szintén olyan édes sünit rajzoltam, hogy Barni nem győzött hálálkodni. Úgy élvezem, ahogy mindenért lelkesedik, és ahogy tud örülni!

A második ovis nap különleges volt. Nemcsak azért, mert Szofi is velünk volt, hanem sokkal inkább azért, mert megnézhettünk a másik csoportban egy bábelőadást, a 2 csoport együtt tízóraizott, majd kint játszottunk az udvaron, végül a saját csoportszobában meghallgattunk egy mesét, melyet az óvó néni úgy mesélt el, hogy közben az ujjai között keltek életre agyagból a mese szereplői: egy kastély, hercegnők, tükrök, egy piros labda, fantasztikusan jó volt!

A mesének nem volt még vége, holnap folytatják, de az első részt úgy dolgozták fel, hogy a gyerekek a saját rajzoló füzetükben lerajzolhatták, milyennek képzelik a tükrökkel kirakott kastélyt. Barni némi bizonytalankodás után csodaszép kastélyt rajzolt és ügyesen vagdosta ki fóliából a tükröket.

Az alkotásokat félbe kellett hagyni, mert eljött az ebédidő, haza kellett menni. Felöltöztünk és felvérteztem magam az előttünk álló túrára: indultunk Tössbe Sáriért. A gyaloglás – buszozás - gyaloglás a Kicsikkel fárasztó volt, kezdtem lemerülni, egy finom kávéra és arra vágytam, hogy végre otthon legyünk!

A tanítónő és Sára már vártak minket, csupa jót hallottam az én nagy lányomról és éreztem, hogy töltődöm. Az ebéddel kapcsolatos utánajárás még egy órát igénybe vett, de amíg én „intéztem", a gyerekek játszhattak a gyönyörűen berendezett teremben, ahol szebbnél szebb játékok, pihenősarok várja azokat, akik nem tudnak ebédidőben hazamenni.

Szofit alig lehetett kirobbantani a babakonyhából, ahol még színes, fából készült nyalóka, fagyi is van! Már az 1-es buszon ültünk, amikor Sára csak mesélt, mesélt, mesélt, mutatta a kis dossziéit, a napi alkotását, a házi feladatot... én pedig élvezettel hallgattam.

Bár esőben sétáltunk haza, a karom majd leszakadt a magát cipeltető Szofitól, de a lelkem szárnyalt és boldog voltam, hogy Sára első napja is olyan jól sikerült, mint Barnié! Ebéd és rövid ejtőzés után nem kellett noszogatni a házi miatt, önként vette elő a matematika, angol, német feladatlapokat, és csak akkor segítettem, amikor kérte. Most pedig Szofinak barkácsolt ugyanolyan papírdobozt, mint amit az iskolában készített.

S hogy mi lesz holnap és azután? Csak remélni tudom, hogy az esze és a szíve is balra húzza őt!

2013. május 24., péntek

„Jaj, de csendes,
jaj, de csendes eső esik...."

Ötödik napja esik az eső. A nap csak pár percre bújik elő, de aztán eltűnik – biztosan másfelé van dolga. Még jól bírom, csak akkor vagyok iszonyú mérges, amikor épp sétálunk a buszhoz és rákezd esni, de olyan Isten igazából! Így legalább kiderült, hogy mi az, ami nem teljesen vízálló rajtunk.

Tegnap nem volt erőm, időm írni. Megkezdődött a nagybetűs ÉLET, ami bár teljesen más, mint otthon volt, de hasonlóan fárasztó. Lelkileg is. Amikor elindulsz egy új úton, vonz az ismeretlen, az, hogy milyen lehet ott, ahol még nem jártál. Azt gondolod, ott biztosan másképp süt a nap, más ízű az étel, mások a szagok, illatok, másképp szólnak hozzád, és ez mind igaz.

A suli udvara

Felvértezed magad a megoldandó problémákra, hiszel és bízol magadban, hogy képes vagy megcsinálni, nem lesz semmi baj, és csak haladsz előre. Szépen alakulnak a dolgok, egy ideig minden kerek, de csak addig, amíg el nem kell engedned azokat a kis kezeket, amiket eddig erősen fogtál és ők érezték ezt.

Hétfőtől megváltozott kicsit az életünk: négy kezecskét kell minden reggel elengednem, két szomorkásabb arcot kell megpuszilnom, akik alig várják, hogy délután újra együtt lehessünk. Sára szerdától iskolába jár, Barni pedig csütörtöktől egyedül marad az oviban.

Sári jól érzi magát, ügyesen veszi az akadályokat, nem panaszkodik, sőt, inkább szívesen mesél az újdonságokról. Mivel több órája van egy nap, mint az érdi suliban volt, ezért rajta inkább a fáradtságot látom. A társai állítólag kedvesek, közvetlenek, a Lányok pártfogásukba vették, délben egy kínai kislánnyal együtt megy napközibe. Persze egy kukkot sem ért, de a testbeszéd működik.

Az 1-es troli, amivel Sári utazik

Tegnap újra együtt utaztunk hazafelé, mutattam neki, mikor hol kell leszállnia és ma EGYEDÜL fog hazajönni!!! Nagyon várom már a 4 órát, akkortájt kell érkeznie.

Barnabás kisebb, érzékenyebb, az otthoni oviba is lassabban szokott be. Nehéz volt mindig az elválás, sokáig sírva ment be a többiekhez, így most sem csodálkozom azon, hogy hasonlóan göröngyös utat kell bejárnunk. Erős lelki hullámokkal nézünk szembe.

Reggelente ugyanazokat a jeleneteket éljük meg az oviban, mint korábban, amikor Kiscsoportos volt. Próbálok erős maradni, de úgy tűnik, én sem vagyok fából, nekem is van lelkem, ami érzékeny, mint egy kis fűszál. Hol lengedez, hol elhajlik...

Épp, hogy megtalálta legjobb barátját, Noriszt az oviban, épp, hogy igazi Középsős-Nagycsoportos fiú vált belőle, ezzel a költözéssel mindent elvágtunk. Többszöri ölelkezés, visszafutás után tudunk csak elválni egymástól és meg kell ígérnem, hogy nagyon pontosan ott leszek 11.50-kor, amikor végeznek.

Nagyon megígérem, kilépünk az ajtón, aztán potyognak nekem is a könnyeim. Épp jól esne kisírnom magam, hogy könnyítsek a lelkemen, mire egy kis kéz erősebben megszorítja a kezem, ránt egyet rajta, majd felnéz rám és azt kéri picit sírós hangon: „Anya, ne sírjál!" Na, ilyenkor legyen okos az ember.

Mit tehetnék: gyorsan szárazra törlöm a szemeim, utolsó pillantást vetek a csoportszoba ablakára, majd Szofival kézen fogva bandukolunk hazafelé és az eső újra szemerkél.

A dél gyorsan eljön, ma már 11.40-kor ott toporogtunk Szofival az öltözőben, és amikor kinyílt az ajtó, egy mosolygós kisfiú szaladt elénk. Kezében egy kék papír-kígyó, meg valami csillogó matrica. Az óvó néni szerint a mai nap már kicsit jobb volt, kint az udvaron Barni is bújócskázott a többiekkel!

Vidáman sétáltunk hazafelé és csak akkor szakadt le az ég, amikor már az ebédet melegítettem. De akkor nagyon, még borsószem nagyságú jég is esett! De ki bánta?! Három nyugodt kis lélek kanalazta a zöldséglevest és tömte magába a nokedlit pörkölttel. Mert itt is ez a kedvenc, ahogy Magyarországon."

A kommentelési szabályokról ide kattintva olvashatsz.