Nagyon jó érzésekkel osztom meg Hajni írását, mert jó olyan történeteket olvasni, melyek a nehézségek ellenére is jól végződnek és melyekből süt az, hogy a szerzője a mindenki életében adódó problémák ellenére elégedett a sorsával. Hajni (mint írja is) nem lett gazdag, nincs méregdrága autója, de normális körülmények között él. Kell-e ennél több?

„Sokáig gondolkodtam azon, hogy érdemes-e leírnom a történetemet, a barátnőm is sokat noszogatott már emiatt, míg végül úgy döntöttem, hogy megosztom veletek életem elmúlt hat évét.

Miután 137 ponttal nem nyertem felvételt az egyetemre, elvégeztem két OKJ-s képzést egy nagyon jó budapesti iskolában, remek tanárokkal, akik sok olyanra megtanítottak, amit még ma is használni tudok az életben.

Vidám fiatal lány voltam, eléggé álmodozó, művész típus – sok súlyfelesleggel, és mindig arról álmodoztam, hogy egyszer megtalálom a számításomat és életem párját. A családban én vagyok a be nem tervezett utánfutó, így anyukám pont emiatt nem akart elengedni, sőt megtiltotta, de végül belátta, hogy fiatal vagyok, van végzettségem, el kell engednie, ha menni akarok.

Egyidőben kaptam otthon munkát, amikor elhatároztam, és már találtam is egy családot, hogy kimegyek Németországba gyerekcsősznek... hát a munkát visszamondtam, pakoltam, és talán az élet akarta így, de a születésnapomon, egy szeptemberi nap felszálltam a buszra és elindultam Frankfurtba, ahol a vasútállomáson, hajnalban várt rám a fogadó anyuka.

Gyereknevelés. Gyerekre vigyázás. A csecsemőkkel elvoltam, de én egy olyan akaratos, pimasz, elkényeztetett hétéves lányt kaptam, hogy már az első nap a pokolba kívántam.

A világ egyik legszebb helye

Hirtelen bekerültem Németország szívébe, mert a család a Rheingaun lakik, ami a Rajna-menti vidék, és az UNESCO világörökség része. Röviden csak annyit tudok írni: gyönyörű! Világszép! Én életemben olyan szép helyen még nem laktam, és a család – amiről előzetesen nem tudtam - gazdag volt.

Egyke gyerek, elkényeztetett. Németül nem tudtam, csak angolul, volt külön szobám, sokat kellett takarítanom, vasalnom kellett, sokat voltam egyedül a gyerekkel, mert a szülők mindig dolgoztak. A kislány lassan elfogadott, bár egy év múlva is volt olyan, hogy úgy összekaptunk, mint a testvérek.

Ennek ellenére minden rendben volt, nem érdekelt, hogy az emberek megmosolyogták a dundi fiatal magyar kislányt, aki azt gondolja, hogy majd itt fog élni, lesz rendes munkája, és majd megtanul németül. A magyarságommal nem volt bajuk. Tisztelik errefele a magyarokat. De értek azért kellemetlenségek, mert mindig akadt 1-1 német, főleg nők, akik azt gondolták, hogy azért mert nem beszélem a nyelvüket, hülye vagyok.

Élveztem az életet

Nagyban tojtam rájuk. Élveztem az életet, dolgoztam, spóroltam a pénzemet, és dolgoznom kellett a hajón is, mert igen, a családnak hajói vannak, amelyek mindig meg vannak tömve turistákkal.... többnyire módos turistákkal.....

Azok a kilók is kezdek eltűnni, annak ellenére, hogy minden este a bőséges vacsora után igazi fagylalt bombákat tüntettem el egy szempillantás alatt...

Szilveszterkor jött a fordulópont. Nagyon megfáztam. Szerintem még életemben nem voltam ennyire taknyos, piros volt az orrom és szerintem lázam is volt. Alig álltam a lábamon.

Az anyuka azt mondta, hogy ha nem vagyok jól, nem kell dolgoznom, de valahogy lelkifurdalásom is volt, és volt egy érzésem, hogy mennem kell. Nem tudom mi ütött belém, de mikor mentem le a lépcsőn, felkiáltottam: Istenem, küld már azt a nagy szerelmet, mert ha nem, gondok lesznek!

Azóta nem hiszek Istenben, de a sorsban igen.

Már a hajón voltam, amikor egy jóképű – számomra a világ legjóképűbb fiatalembere lépett fel a hajóra. Szerelem volt első látásra.

Egy hónapot vártam rá, és az első randi is csak úgy jött össze, hogy az anyuka ellopta a mobilomat, és a nevemben sms-t írt neki, és randit kért.

Az első randin összejöttünk, de csak mert ő félénk volt, én meg úgy gondoltam, hogy most vagy soha, búcsúkor, mikor már jött a vonat, megcsókoltam, szegény akkor még nem sejtette, hogy ebből házasság lesz.

A szerelem mindent legyőz

Ebből szerelem lett. Utána még bő fél évig voltam au-pair, majd anyuka kitalálta, hogy már nem kellek. A férjemmel akkor még csak együtt jártunk, és mondtam neki, hogy vagy összeköltözünk, vagy hazamegyek, mert más választás nincsen. A végén belement. Szegény éppen akkor költözött új lakásba, kezdő betegápoló volt, alig keresett valamit, és a lakásban se hűtő, de még tűzhely sem volt.

Addigra már elkezdtem tanulni németül, és hiába találtam szobalányi, jól fizető állást, nem kaptam munkavállalási engedélyt. Akkor ez még kellett. Így nehéz hónapok jöttek, én otthon voltam, az ő fizetéséből nehezen tudtunk megélni. Végül úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

Egyedül kellett dűlőre jutnunk, megteremteni a pénzt a házassági papírokra és minden másra. Emlékszem, el kellett mennünk Düsseldorfba, hogy kiváltsuk az „Ehefáhigkeitsurkunde-t", ami annyit tesz, hogy otthon nem vagyok házas, házasodhatok!

Később eljárogattam „baráti" alapon takarítani, és végül júliusban összeházasodtunk. A menyasszonyi holmikat – ruhát, cipőt, stólát - mindet Ebayen vettem, mert pénzünk alig volt, és nem jövök én sem módos családból, de ő sem.

Jóban-rosszban

Az esküvő kicsi volt, tisztességes, a szüleim eljöttek, és egy barátnőm, és az ő anyukája is ott volt, aki sajnos nagyon messze lakik tőlünk. Az esküvői tortámat magam készítettem a barátnőmmel, ami végül olyan édes lett, hogy a násznép majdnem összeesett a cukros sokktól! Bőven kaptunk ajándékot és pénzt a barátoktól, kollégáktól, így nagyon boldogok voltunk.

Megkaptam a munkavállalási engedélyt, és eleinte szobalányként dolgoztam, majd jött egy kis kisegítői állás, dolgoztam játékteremben is, a lényeg, hogy legyen kis pénzünk, és ne legyek munkanélküli. Addigra megtanultam németül, és lefogytam 40 kilót.

Voltak nehéz idők, és jobbak is, sajnos vesztettem el családtagokat, és a házasság sem mindig tökéletes, de a férjemmel szeretjük egymást, és összetartunk jóban-rosszban.

Fizetnivalónk van bőven. De már van kocsink, rendes lakásunk, én pedig egy nagy cégnél dolgozok ügyintézőként, amit nagyon élvezek.

Magyarokhoz tényleg ne menj!

Azok, akik régen megmosolyogtak, ma már csak bámulnak, hogy igen, megcsináltam. A játékteremben sokszor ért atrocitás a törökök és arabok részéről, és sok olyannal találkoztam, akik elkönyveltek kis külföldinek. Érdekes, hogy aki lenézett, maga is külföldi volt. A németek mindig elismertek, megbecsültek. Sokszor néznek töröknek vagy orosznak a festett fekete hajam miatt, de még soha nem néztek magyarnak.

Apropó magyarok. A nagy szegénységben elmentem egy magyar családhoz gyerekre vigyázni, de miután nem tudtam megállni, hogy apuka verte a gyerekeit, anyuka meg egyetértett, és nem szólt semmit, hát anyuka hamar úgy döntött, hogy neki a férje fontosabb, így szépen kitette a szűrőmet, miután megkérdeztem, hogy bírja ezt nézni. Abban a családban egy gyerek sem tudott rendesen magyarul vagy németül, mert a szülők úgy beszéltek a gyerekekkel, hogy keverték a két nyelvet.

Pár éve elhelyezkedtem egy cégnél, ügyintézőként, voltak magyar ügyfeleim, amit nagyon élveztem. Később átmentem egy másik céghez – ugyanaz a pozíció, de magyar csapatba kerültem. Meg is bántam, 5 hónap után felmondtam.

Nem bírtam elviselni, hogy egész nap ment a fecsegés, bazdmegolás, nagyzolás, rongyrázás. Nem ehhez vagyok szokva, főleg, hogy a magyar üzletkötő is úgy beszélt velem a telefonban, mint a cseléddel. Lehet, hogy ez otthon szokás, de itt nem. Németországban élünk, nekem ez nem kell. Amellett a magyar kollégáknak itt élni csak pénzkereset. Beépülni a társadalomba nem akarnak.

Itt is itthon, ott is otthon, de a magyar bürokrácia...

Szeretek itt élni, de sokszor van honvágyam, és amikor tudok, hazamegyek. Azt hiszem, ha a férjem nem lenne, nem tudnék itt maradni. Ismerek itt más magyarokat is, akik már régóta itt vannak, és sok mindent elértek, mégis két lábbal a földön állnak, nem szálltak el. Velük jóban is vagyok.

Letettem németül a jogosítványt, ami számomra nagy szó, és abból a kicsi lányból, aki olyan elviselhetetlen volt, rendes tinédzser lett, úgy látszik, hogy mégis használt neki a nevelési módszerem, mert nem züllött el, és a mai napig kapcsolatban vagyunk, de csak mert régen én és a nagymama foglalkoztunk vele. A szülők nem, inkább dolgoztak, akkor is, amikor beteg volt.

Végezetül annyit, hogy Magyarországon a mai napig hajadon vagyok. Itt felvettem a férjezett nevemet, minden iratom erre a névre van kiállítva, otthon mégis meggyűlt a baj azzal a fránya pontos „a" betűvel.

Otthon nem akarják elfogadni a nevemet, holott ez már egy három éves történet, háromszor kérvényeztük, még a konzulasszony is többször eljárt az érdekemben, nem fogadják el. Az útlevelemben a mai napig a leánykori nevem szerepel, mert ez a kis betű nem szerepel a magyar ABC-ben, holott maga a konzulasszony vallotta be nekem, hogy találkozott már olyannal, aki szintén itt ment férjhez, ugyanolyan kacifántos neve lett, és ő nála elfogadták.

Itt mindenki csak a fejét rázza.

Éppen ezért ebben az évben be is adom a kérvényt a német állampolgárságra, mert elegem van, hogy ügyintézéskor fel kell mutatnom a házassági papírokat és elmagyarázni, hogyan is volt a Micikével, aki már 40 éve ugyanabban a hivatalban dolgozik, megélte a rendszerváltást, és úgy döntött, hogy nem fogadják el a férjezett nevemet.

Véletlenül a rendszerben maradtam

A másik az APEH. Évekig küldték a régi magyar címemre a csekkeket, és felszólításokat, hogy fizessek adót. Holott otthon már mindenhonnan kijelentkeztem, vissza is igazolták, itt elindítottam a letelepedésemet, nyáron mégis kaptam egy felszólítást, hogy fizessek, mert biztosan dolgozok valahol.

A nővérem járt el az ügyemben, mire a hölgy közölte a telefonban, hogy jaj, véletlenül benne maradtam a rendszerben, és azt hitték, hogy feketén dolgozok külföldön.

Nem azért jöttem ki, mert otthon olyan rossz volt. Akkor még jó volt, és otthon is lehetett volna valahogy, de nekem ez volt a sorsom. Mégis ha hazamegyek, rossz látni, hogyan mennek tönkre az utak, zárnak be a boltok, kopnak a régen mindig szívesen látott házak falai.

A régi politológia tanárom egyszer azt mondta, hogy a Parlamentet, az egész bagázzsal együtt, úgy ahogy van, fel kellene robbantani. A mai napig egyetértek vele.

Nem lettem gazdag

Csak le akartam nektek írni a történetemet. Nem lettem gazdag, nincsen méregdrága kocsim, és ugyanúgy vannak márkás és márkátlan cuccaim, de még HÁDA-s túrkálós is, alul kezdtem, takarítottam, nem adtam fel, mindig küldtem az önéletrajzokat, képezve voltam minden egyes munkahelyen, és most van egy rendes irodai munkám, amit sokan mégis megirigyelhetnének.

Amit megtanultam, hogy ha az ember akar dolgozni, tud dolgozni, a takarítás is tisztességes munka. Sokan gondolják, hogy ők fújják a passzátszelet, de az ilyenekkel nem kell foglalkozni. Annak pedig, aki kinevet, mert álmaink vannak, meg kell mutatni, hogy azok az álmok valóra válhatnak.

Ha egy házasság túl tökéletes, ott már valami bűzlik. Gondok mindig vannak. A gondok meg azért vannak, hogy megoldjuk őket, nem azért, hogy elfussunk előlük.

A férjem soha nem a bevándorlót látta bennem. Őt is tisztességre, szerénységre nevelték a szülei, és mindenki csak elismerően bólogat, főleg az idősebb betegek, mikor elmeséli nekik, hogy magyar felesége van. A németeknél jó a hírünk, csak a keletibb népek nincsenek tisztában azzal, hogy kik vagyunk.

A magyar és lengyel jó barát – nagyon jó tapasztalatim vannak lengyel kollégákkal, cseh kollégákkal már kevésbé.

Dudálok a magyar kamionosoknak

A férjem mellett van a helyem, de ha haza megyek, és meglátom a magyar dombokat, utakat, bármit, mindig elkezdek pityeregni. Otthon mindig a Túró Rudi az első, amit eszek.

Ja, és próbált már átverni a Balatonon egy étteremben a pincér, mert a férjemmel németül beszéltem, és azt hitte, hogy én is német vagyok!

És igen, én vagyok az a csaj, aki dudál a magyar kamionosoknak az autópályán, és integet nekik, és amelyik kamionos veszi a lapot, az vagy visszainteget, vagy fénydudával visszajelez! A többi csak zavartan néz :-D És a férjem szereti Wolf Kati dalait, megeszi a töpörtyűt, de a pacal láttán már kifut a konyhából.

Ami még nagyon fontos: tisztelni kell a szokásokat, az országot, ha az ember azt akarja, hogy elfogadják, neki is el kell fogadnia sok dolgot, ha valaki hosszútávon vagy örökre le akar telepedni, be kell épülni a társadalomba, mert másképpen nem megy. Hátrány még nem ért a magyarságom miatt, kivéve a munkavállalási engedélyt, de kellemetlenség ért már, csak mert külföldi vagyok, de ezek ezzel járnak. Benne van a játékban."