Az idei évet a legelejétől végigkísérték egy 100 napos kalandról szóló posztok. Szerzőjük, Lantos Gábor, a Magyar Rádió sportriportere lassan útja végére ér (ilyen gyorsan eltelik száz nap...), a mai itt az utolsó posztja. (Korábbi írásait itt olvashatjátok el.) Főszereplői pedig egy család három tagja, akik Turáról jutottak el egészen Nordarnøyáig.

Hamarosan befejeződik száznapos kalandozásom északon. Az elmúlt tizennégy hétben bemutattam jó néhány magyart és egy amerikait, akik átlépve a határt errefelé kezdtek új életet.

E sorozat befejező darabjában egy olyan magyar család mindennapjaiba nyújtok betekintést, amely odahaza 2010-re a „minden mindegy" állapotba került. Zséli Norbert, Zséliné Válóczi Ildikó és Zséli Petra nekivágott az ismeretlennek majd egy megállóval a világ vége előtt horgonyzott le.

A norvég szemmel nézve is isten háta mögötti szigeten sorsuk három év alatt jobbra fordult, anyagilag egyenesbe kerültek, s ők azok, akik e száz nap alatt a leghatározottabban mondták nekem azt, hogy nem mennek haza.

Következzen a Zséli család története a Norvég-tengerben megbúvó Nordarnøya szigetéről. Mielőtt elolvassák a most következő históriát, kérem, vessenek egy pillantást a térképre, hova is viszem el az olvasót. Érdemes picit szemlélődni, eltűnődni.

„2010. augusztus 19. csütörtöki napra esett. Élesen él bennem a kép, ahogyan turai házunkban ülünk és megcsörren Norbi telefonja. A vonal végén egy barát Norvégiából. Azt mondja, akadna munka arrafelé a lazacvágóhídon. A bökkenő csak az volt, hogy négy nap múlva, azaz 2010. augusztus 22-én vasárnap a férjemnek repülőre kellett szállnia és indulna az ismeretlenbe. Nem gondolkodtunk sokat, belevágtunk. Norbi azon a vasárnapi napon, Petra lányom és én 2010. november 5-én hagytuk el Magyarországot. Sorsunk mostani állapotát és az elmúlt három évet összefoglalva, konklúzióm nem lehet más, mint az, hogy döntésünk és határátlépésünk a legjobb, mi megeshetett velünk."

Zséliné Válóczi Ildikó agya pontosan, hitelesen rögzített minden pillanatot. Norvégiába történő utazásuk előtt a Pest megyei Turán éltek egy hitellel terhelt családi házban. Ildikó és Norbi munkásemberek. Az asszony a gödöllői Napsugár étteremben főzött. Minden nap hajnali háromkor kelt, hogy két órával később már a fakanál és a lábas mellett álljon.

Férje végzettségét tekintve hentes. Norbert a Hatvan melletti Boldog község vágóhídján dolgozott, fizetése kiegészítéseként pedig a magyar építőipar egyik feketén foglalkoztatott hétvégi melósa volt. A fiatal pár (2010-ben Norbi 33, Ildi 31 éves) esténként az asztal fölött ülve rakosgatta a sárga csekkeket. Amit nagyon kellett, befizették. Amit nem tudtak, halomba pakolták. Majd azon vették észre magukat, hogy a felhalmozott csekkek csak gyűlnek és gyűlnek.

„Egyszerűen elegünk lett abból, hogy mindketten állat módjára dolgoztunk és képtelenek voltunk egyről a kettőre jutni" – mondja a fiatalasszony. „Soha nem akadtak nagy vágyaink. Beértük volna azzal, hogy tisztességes munkáért tisztességes megélhetésben legyen részünk. Nem gondoltam arra, hogy mindezt Norvégiában találjuk meg. Itt azonban olyan megbecsülés fogadott bennünket, amely odahaza elképzelhetetlen. És nem csak az anyagiakra célzok. Persze ez utóbbi is fontos. Férjemmel havonta ketten közel negyvenezer norvég koronát hozunk haza. Ez már az adózás utáni összeg, aki akarja, kiszámolhatja mennyi forint. Bár az átváltással nem érdemes bajlódni. Norvégia drága ország, de annyira nem, hogy ebből a pénzből ne tudnánk simán megélni és félrerakni. Pedig mi itt is csak egyszerű melósok vagyunk, a legalacsonyabb fizetési kategóriában. Mind a ketten a déli sziget (Sørarnøya) lazacvágóhídján dolgozunk. Norbi a csomagolórészlegen, én a vágási folyamatoknál tevékenykedem. Gépekkel vagy kézzel belezem a lazacot. Petra lányom iskolája ingyenes. A tankönyvekért sem kell fizetni. Folytassam? Nem érdemes."

Zséli Norbert autójában ülve megyünk a halfeldolgozóba. Odabent átöltözöm, fejemre háló kerül, nagy csizmában topogva lépek be a gépek közé. Fantasztikus látvány tárul elém. A legmodernebb masinák segítik az ember munkáját. Ezen a csöppnyi szigeten egy nap akár 100 tonna lazac is átmegy a gépeken, no meg emberek kezei között. Odakint kamionok várják a berakodást, majd irány az ország belseje. A raktérben felhalmozott és jégbe tett lazacok pár nappal később Európa és a világ különböző szállodáinak, éttermeinek asztalára kerülnek.

„A múlt héten jött a főnökömtől egy SMS, hogy a következő pár napban nem dolgozunk, a húsvétot megelőző nagy hajtást követően pihennek a gépek, s tegyük ezt mi is." – meséli Norbi. „Ilyenkor a fizetésünk nyolcvan százalékát kapjuk, azaz honorált lazításról beszélünk. Nyáron kötelezően küldenek el bennünket három hét fizetett szabadságra, azaz nem úgy van, mint odahaza, ahol a munkáltató hallani sem akar arról, hogy a dolgozó nyaralni megy.

Munkaidőnk szigorúan nyolc óra, ebből 30 perc a kötelező ebédszünet. Persze akad, amikor túlórára kényszerülünk, hiszen befuthat olyan rendelés, amikor két műszakban vágjuk a lazacot. Ebben az esetben délután háromtól este tízig 80 százalékos pluszpénzért, este tíz után pedig 100 százalékos túlórapénzért dolgozunk. Ha netán hétvégén rendelnek be bennünket, akkor az első perctől kezdve dupla a kereset."

Akik látták a Tű a szénakazalban című filmet (Donald Sutherland főszereplésével) emlékezhetnek még, hogy Ken Follett művének fő helyszíne a Vihar-sziget, valahol Skócia északi partjai felett. Nos, a Zséli család otthona, Nordarnøya szintén kiérdemli ezt a nevet. Ha van valami, amely egy magyar família számára megszokhatatlan, akkor az az itteni kiismerhetetlen időjárás.

„Volt úgy, hogy kinéztem a konyha ablakán és sütött a nap odakint. Elfordultam kilencven fokot, hát látom, hogy a ház másik oldalán szakadt a hó. Ilyen az élet errefelé" – meséli nevetve Ildikó. „Meg olyan, hogy fókák játszanak a teraszunkon, hogy hatalmas sasok kapkodják ki a tengerből a halakat, hogy sirályok vijjognak a ház tetején. A szigetet időnként megremegteti egy-egy nagyobb szélvihar, de el nem fújja.

Nyáron az éjféli nap fényében fürdetjük arcunkat, télen a sötétség és a szürkeség óráit számoljuk, s gyönyörködünk az északi fény zöldes ragyogásában. Kevesen vagyunk, összesen talán háromszázan. De van itt minden, ami kell. Posta, bolt, iskola. Ha betegség dönt le a lábadról, jön a helikopter Bodø-ból.

Az igazán nehézkes a közlekedés. A legközelebbi nagyváros, Bodø kocsival két óra úgy, hogy a százhúsz percből negyven egy kompon telik el. Van gyorshajó is, amely negyven perc alatt repít be Bodø-be, de erre autóval nem tudsz felmenni. Bármikor megtörténhet, hogy a hatalmas szél miatt ezek a hajók képtelenek kikötni. Ilyenkor vagy visszafordulnak és Bodø-ben ragadsz (ez a rosszabbik variáció, mert szállodát kell keresned), vagy el sem tudsz indulni innen.

Ezek után más talán menekülne, nekünk egy percig sem jutott eszünkbe. Nordarnøya megszabadított bennünket a mindennapi gondoktól, bár az otthoni élet okozta stressz eltüntetése az egyik legnehezebb feladatunk. Sokat dolgozunk ezen Norbival. Például le kellene szoknunk a cigarettáról, amely a következő nagy kihívás lesz az életünkben. Csak tudja, van, amikor még mindig azt hiszem, hogy álmodom. Lányom tízéves volt, amikor kijöttünk. Fél éven keresztül nagyon nehezen viselte az ittlétet, sóvárgott a régi barátok és Magyarország után. Megértettem őt, hiszen abban a korban váltott hazát, amely egy növekvő gyermek számára az egyik legérzékenyebb.

Hat hónap elteltével egyszer csak elém állt és annyit mondott: ugye anya, mi innen már nem megyünk haza? Nem, kislányom, mi már megtaláltuk a helyünket. Petra azóta megnyugodott, most tizennégy éves, belépett a lázadó kamaszok különleges világába. Sok minden van, amiben nem értünk vele egyet, de abban soha nincs vita köztünk, hogy jó helyre érkeztünk.

Amikor betölti a tizenhatot, középiskolába megy, amely ezen a szigeten nincsen. Bodø, Narvik, vagy Tromsø jöhet szóba. Mire felnő, négy nyelvet beszél magas szinten. Norvégban és angolban is lepipál már bennünket, sokat segít, ha elakadunk, vagy nem értünk egy hivatalos levelet. Persze Norbi és én is beszéljük a helyiek nyelvét, de egy felnőttnek ezt sokkal nehezebb megtanulni, mint egy gyermeknek."

Zséliék a tenger mellett egy tipikus norvég faházban élnek. Egyelőre bérlik, de gondolkodnak azon, hogy saját ingatlanjuk legyen. Ám ezt sem hajszolják, miként más után sem rohannak. Életük lelassult, s lassan megnyugodott a piciny földdarabon.

„Lehet, hogy mi valóban csak melósok vagyunk és azok mi maradunk egész életünkben." – veszi át a szót Norbi. „Magyarországon a munkásembereknek nem sok becsületük maradt, Norvégia ebben a tekintetben is más világ. Ha már a lakásról beszélünk, errefelé sokan egész életüket úgy élik le, hogy egyetlen percig nem rendelkeztek saját ingatlannal. Minek? Nem az a lényeg, hogy legyen munkánk, megbecsüljenek és legyen egy hely, ahova haza tudunk menni?

Meggyőződésem – bár távol álljon tőlem a messzire szakadt ember okoskodása -, hogy Magyarországon sokan azért kerülnek kilátástalan helyzetbe, mert foggal-körömmel ragaszkodnak saját tulajdonú házaikhoz, lakásaikhoz. Mi is beleestünk ebbe a hibába. Turai házunkra hitelt vettünk fel, de hála Norvégiának és az itteni lehetőségeknek, hamarosan minden adósságunktól megszabadulunk.

Az északi és a norvég ember is rugalmas, mobilis. Ha az ország másik felében kap munkát, fogja a cuccát és nekiindul. De ami számomra a legfontosabb, hogy itt szinte teljesen ismeretlen a feketén történő foglalkoztatás, vagy a zsebbe fizetés. Ha van munkád, benne vagy a rendszerben. Ha pedig benne vagy, nem tudod, de nem is akarod elkerülni az adózást. S miközben tudod, hogy a pénzed egy része a norvég államnak megy, azt is látod, hogy egy ilyen pöttömnyi helyen is van hókotró, hogy a kommunális adó fejében mi mindent tesz meg érted az állam. Pedig mi nem vagyunk és nem is leszünk soha norvégok. Mi az idők végezetéig vendégek leszünk egy olyan országban, amely tárt karokkal fogadott bennünket, s amelynek nagyon sokat köszönhetünk."

Ezzel a történettel fejezem be tudósításaim sorát északról. Remélem, az itt közölt írásokkal minden olvasót sikerült közelebb hoznom e számunkra ma még nem teljesen ismert világhoz."

A magam részéről csak annyit tennék hozzá, hogy köszönöm a nagyszerű történeteket, olyan embereket ismertünk meg, akiktől és akiknek a sorsából van mit tanulni.

Azt pedig már csak remélni tudom, hogy Gábortól ez nem végleges búcsú, és találkozunk még akár itt a blogon, akár a Facebookon egy Fogadó erejéig.

És persze érdeklődéssel várom a könyvet is.