A tematikából adódóan rengeteg szó esik a blogon arról, milyen elmenni, ám viszonylag kevesebbet beszélünk arról, milyen hazajönni – akár csak látogatóba is. Ezt írta meg Rozamami, aki tavalyi élményét osztotta meg. Már csak azért is érdekes, hiszen a dolgok természetéből adódóan egy-egy magyarországi nyaralás inkább hasonlít véget nem érő rokon- és barátlátogatási hajszához, mintsem pihenéshez. Lássuk!

„Hazalátogattunk. Két év után először. Nincsen a posztban hasznos információ, tehát aki ezek alapján olvasná, ugorja át.

A családból inkább a gyerekek várták jobban a magyarországi nyaralást, mi vegyes érzésekkel vágtunk neki az útnak. Túl élénken élt még bennünk a sok keserűség, ami ott ért minket.

Autóval mentünk, azért, hogy elhozzuk magunkkal az otthon hagyott életünk maradékait, melyek eddig anyu garázsában várták türelmesen sorsukat.

Felkészületlenül

Mondhatni, nem készültünk fel lelkileg, értem ezalatt, hogy képtelenek voltunk elképzelni, hogy ha valahová elindulunk, nem érünk a végére. Legalábbis ezt éreztük. Megálltunk ugyan aludni Németországban, de még így is a végkimerültség jelei mutatkoztak rajtunk.

A GPS százalékmutatója még 200 km megtétele után sem mozdult el felfelé, az édes női hang is csak annyit ismételgetett „menj tovább 285 kilométert" aztán két és fél órát csöndben maradt.

A gyerekeknek százszor elmagyaráztam, hogy nem egymást akarják megölni, csak fáradtak és nem beszámíthatóak a reakcióik. A férjemet az út vége felé egyre gyakrabban locsolgattam a maradék ásványvízzel, mert arra sem gondoltunk, hogy a légkondiból kifogyhat a gáz (Angliában nem függött össze az utazási komfortfokozat a légkondi meglétével).

Ezredszer is megbizonyosodhattam róla, hogy apámtól örökölt végtelen türelmem mennyire hasznomra válik a nehéz élethelyzetekben. (A férj meg arról bizonyosodott meg ismét, hogy mennyire idegesíti az én végtelen türelmem.)

Összeugrott a gyomrom

Amikor a határon a táblán láttam „Magyarország", kicsit összeugrott a gyomrom, elkapott az ismerős gyomorideges érzést, de elhessegettem magamtól.

Aztán néhány röpke óra múlva csak lekanyarodtunk az utolsó autópályáról, ismerős lett minden bokor, minden közlekedési tábla. Megérkeztünk. Nekem volt némi nosztalgikus és szentimentális hangulatom, a férjben nyomát sem találtam, a gyerekek inkább izgatottak voltak, hogy ismét látják a barátokat, barátnőket.

Mindenhol enni kellett

Az otthon töltött két hétben mindenhol voltunk, de elég keveset a fenekünkön, azt is inkább csak az autóban. Én igazán örültem, hogy ilyen sokan szeretnének látni minket, de ennek volt hátulütője is, hogy mindenhol, és tényleg mindenhol enni kellett.

A férjem meg is jegyezte úgy az ötödik nap táján: „Én nem értem, ez az egész Magyarország egy nagy KONYHA, mindenki csak főz egyfolytában..." Az evések után nagyon mást tenni már nem tudtunk a 40 fokban, mint ülni a teraszon a karosszékben és levegővételre koncentrálni.

Esténként a szúnyogokkal közelharcot vívva sütögettünk a kertben, és ismét ettünk... na meg ittunk is. A szomszédokat is megörvendeztettük egy jó kis spontán rockpartival, minthogy öcsém is és én is szülinapunkat ültük épp akkor.

Jó volt összeverbuválni a régi barátokat, gitározgatós, éjszakába éneklős hejehuja keretében. A pécsi rockmaratonon az Éjféli lány közben kapott el először a sírás, de nem annyira a hazám, inkább talán a fiatalságom után, meg lehet, hogy némileg a vodkának is köszönhető.

A sosem volt nászút

A gyerekek összevissza voltak folyton, így gyakorlatilag mi a férjjel végre nászúton érezhettük magunkat ahol ugye sose voltunk. Mondjuk nem anyámmal képzeltem el, szerintem a férj sem, de így is jó volt, legalább volt, aki sütötte a pogácsát naphosszat.

Egy-két kirándulást is megejtettünk éppen csak a városba, ahol mindketten az egész fiatalságunkat töltöttük. Olyan érzésekkel indultam neki, hogy majd biztosan megmozgat bennem mélyen valamit, ha látom a lovas szobrot a főtéren (Hunyadi), ahol annak idején randiztunk - a ló farka alatt - , vagy a dómteret, ahol annyit üldögéltünk annak idején a barátokkal. Éppen a gasztrofesztivál hetében jártunk, így számtalan kis pavilonban borocskát kóstoltunk, beszagoltuk a csülök illatát, (enni már nem bírtunk többet).

A sétatértől visszafelé kandeláberes kis utcán sétáltunk, hallgattuk az utcazenészeket, fagyit nyaltunk. Leültünk az új szökőkútnál, élveztük a forró estét.

Egyre nehezebb

A néhány megmaradt barát és a rokonok többségében nem tudtak jókat mesélni. Mindenkinek egyre nehezebb az élete, mindenki azt bizonygatta, milyen jól tettük, hogy eljöttünk. Hát egyetértettem abban, hogy nehéz a borokat, csülköket meg a szúnyog lepte szép estéket értékelni, ha még nyugodtan aludni sem tudnak, ráadásul voltunk mi is ebben a cipőben és valóban....

Az igazsághoz hozzátartozik ugyan, hogy van egy család a sok ismerős között, akik egészen jól élnek, jut is marad is alapon. Bár nekik is jobban meg kell gondolni minden lépésüket, sokat segít az is, hogy együtt élnek egy jó nyugdíjjal rendelkező nagypapával, és a két gyerekük is már félig felnőttként besegít. Hitelük nincsen, még annak idején a szülők anyagi segítségével építkeztek kalákában.

Bürokrácia magyarosan

Még tavaly Angliában ért minket a hír, hogy még mindig be vagyunk jelentve a lakcímünkre, holott a ház már réges régen más tulajdona. Nosza, ezt is el kellett intézni. Be is mentünk szépen az önkormányzatra, hogy kijelentkezzünk, és meglepődtünk azon, hogy ezt mi nem tehetjük meg.

Kiderült, hogy a kedves jogászembernek (végrehajtó) kellett volna megtenni annak idején, de nem tette meg, és papírok híján mi sem tehetjük már. Na, de sebaj, felkerestük az új tulajdonost, hogy megkérjük, kérelmezzen kényszerkijelentést, mert mi már nem szerettünk volna magyarországi lakcímet.

Aztán nekifogtunk a gyerekek útlevelének intézésébe, kicsit ott is elképedtünk, hogy sürgősséggel darabja 20 ezer pénz volt, de hát lenyeltük a pirulát. Ami kicsit fura volt, hogy lévén érvényes útlevéllel rendelkeztek még – csak már közel volt a lejárati idő, nem gondoltuk, hogy az anyakönyvi kivonatokat is magunkkal kellett volna vinni, így futottunk még egy kört – hát, akinek nincsen a fejében, legyen a lábában.

Érezhető az elkeseredés

Elképedtünk, hogy épp csak beugorva egy boltba némi kaja, ez-az, egy szatyornyi is alig, és kifizettünk érte 20 ezret, pedig hát nem sonka és kaviár volt a kosárban. Anyu szomszédjának a biciklijét a kertből lopták el épp azon a héten, pedig nem laknak rossz környéken, és még örült is, hogy a garázst nem rámolták ki, nem is beszélve az autóról.

A buszsofőr kicsit leüvöltötte az egyik gyerekem fejét, mert a városi buszon buszjegyet szeretett volna venni, (a lehetőség adott, bár drágább a buszon) nem lévén a közelben újságosbódé. A férjem azt mondta be kéne puncsolni egyet, szerintem csak nőt kellene szerezni neki, de aztán megegyeztünk abban, hogy valószínűleg neki is tele van a hócipője az életével, és a frusztráltságát vezeti le, akin tudja, épp egy 16 éves akadt az útjába, némi rossz szájízt okozott azért.

Érezhető a hétköznap emberein az elkeseredés, de mindezek ellenére azért a többség próbál úgy élni, ahogy eddig, jó képet vágva mindenhez, próbálja megtalálni a kapaszkodót. Naponta tesznek kísérletet jól érezni magukat a bőrükben, még ha ez nem is sikerül mindig.

A megmaradt érzés teljesen vegyes volt. Mondhatnám, ugyanúgy, mint régen, újat nem tudok mondani. El kellett jönnünk, és nem bántuk meg.

Úgy szeretném, ha mindenki egyszer úgy élhetne, hogy a gondokat lerázza, ha úgy kelhetne fel reggel, hogy látná, a nap végére is minden úgy maradt rendben, ahogy kell. Ahogy most mi élünk.

Rendes rendőrök

Indulás előtti napon egy napig rámoltuk az autót a cuccainkkal, átválogattam a dobozokat ezerszer, sok dolognál töprengtem el, hogy vajon mi a fenének tettem el? A férj több ízben kiakasztott a „Biztos, hogy ez a sz@r is kell?" mondataival, valamint a kisebbségnek akarta adni a pókhálómintás farmerdzsekimet.

A végén választás elé állított, vagy az egyik gyereket hagyjuk ott, vagy két dobozt. Végül fájó szívvel megváltam a porcelánbaba és faautó gyűjteménytől, valamint egy későbbi postázásra félretettem a karácsonyfadíszeket (naná, hogy kell, 10 évig gyűjtögettem mind fából van), de a nokedli szaggatóból és az őzgerincformából nem engedtem.

A visszafelé úton kétszer is megállítottak minket rendőrök, de minden híreszteléssel ellentétben semmi gond nem volt a külföldi rendszámos autóval. Megnézték a műszaki idejét, jogosítványt, útleveleket, az adókarikát a szélvédőn (tök képben volt a rendőr) és jó utat kívántak.

Végtére is összeállt a tapasztalat – jó volt kicsit hazamenni, de jó volt ismét hazajönni."

(Rozamami nem először írt ide, első írását itt olvashatjátok, a gyerekek iskolai beilleszkedéséről itt írt, saját munkakereséséről pedig itt számolt be.)