Határátkelő

„Nagyon hosszú leszek tudom, de a kályhától vagyok kénytelen elindulni, úgy lesz közérthetőbb a történetünk.

Volt egyszer egy ostoba 16 éves, aki annak idején azt hitte, élete nagy szerelmétől esett teherbe és bár a pasi kámforrá vált, nem volt hajlandó lemondani szerelmük gyümölcséről.

Így született meg a lányom, és ezt a döntésemet soha azután nem bántam meg. 21 évesen az egészségbiztosítónál helyezkedtem el, mert eredeti végzettségem szerint három műszakos állást nem tudtam vállalni az akkor óvodás gyerekem mellett.

Volt továbbá egyszer egy (születési baleset során történt jobb kéz bénulás miatt) kisebbségi érzéstől nem szabaduló 20 éves pasi, aki tinikori szerencsétlen ballépéseit a lányokkal abban végezte be, hogy nem a megfelelő nőt vette el, hanem azt, aki elsőnek útjába akadt.

Az asszonyka két kislány világrahozatala után rájött, hogy az élet valószínüleg sokkal több jót is tartogat még számára, mint a pelenkázás, így szépen megpattant egy buszsofőrrel. Nevezett egyedülálló apuka, szintén a fent emlitett munkahelyen töltötte a napjait, ahol faképnél hagyott anyuka.

Kettőnk története kb. innen indul.

Ő bevállalta, hogy megkockáztatja az újrakezdést és megpróbál újra megbízni valakiben, én bevállaltam a két pici gyermekét. Nem voltak hosszú nyaraink, nem volt nagy hosszú udvarlás, nagy esküvő, nászút, de mindezek nélkül is nagyon szerettük és szeretjük egymást.

Négy gyerek

Fél év után úgy döntöttünk, lépünk egyet előre minden értelemben. Szerettünk volna egy közös gyermeket is, és lévén a panelt már így is kinőttük, eladtuk a két lakást, felvettünk egy kisebb összeget (1,5 M) a felújításra, és kiköltöztünk egy kis faluba a város mellé, ahonnan még elég jó volt a közlekedés, autónk ugyanis nem volt.

A költözködés után nem sokkal kiderült, hogy a másik projekt is úton van, következő év márciusában örvendeztetett meg minket negyedik lányunk. 23 éves korunkra négy gyermeket neveltünk. A falusiak befogadtak, lettek barátaink, a következő évben a két középső gyerek elkezdte az óvodát, a nagy iskolába ment. Ment minden szépen a maga útján, szépült az életünk...egy darabig.

A férjem informatikus, az eszes, talpraesett jó fajtából való, isteni humorral és eszméletlen optimizmussal valamint nem kis üzleti érzékkel megáldva.

Egy ismerősével nyitottak boltot, később pedig a saját lábára állva vitte tovább. Nem biztosította, hogy nagy lábon éljünk, de eleget ahhoz, hogy szerényen de megvolt mindenünk.

Főiskola, hajtás

Amikor a legkisebb lányunk három éves lett, én elkezdtem estin egy főiskolát (laboranalitikus szakon), és visszamentem a szakmámba (egészségügy) dolgozni. Húzós évek következtek. Kétműszakos meló, minden hónapban egy héten át hajnali négykor mentem a 60 km-re lévő főiskolára, este pedig fél tízre értem vissza.

A férjem hajtott mint az állat, hogy egyre nagyobb adóterhek, dráguló bérleti díj, könyvelő, rezsi és még kitudja mi minden miatt tudja tartani a szintet. Egyre többször történt meg, hogy késve, vagy egyáltalán nem fizették ki a munkáját.

A gyerekeket hét közben alig láttuk, volt hogy a nagylányunk megfőzte a krumplis tésztát, és ágyba tette a kicsiket mire hazamentünk, néha szívfájdító volt. Mikor viszont szabadnapom volt, játszótereztünk, tanultunk az ebédlőasztalnál együtt.

A hétvégéket is megpróbáltuk szabaddá tenni, én inkább éjjel tanultam a vizsgákra, a férjem maximum szombat délelőttre vállalt munkát. A hétvégéken nagyon sokat kirándultunk, horgászni jártunk, és nyáron még egy hét Balaton is belefért sátorral.

Bármilyen nehezen is, de boldogan éltünk, és nem vágytunk semmi többre, őszintén mondom. Túl idilli? Lehet, de akkor is így volt. Nagy izgalommal vártuk a jövőt, és még hittünk is benne.

Örültünk és várakoztunk

Másodévet kezdtem el a főiskolán mikor kiderült, hogy a balatoni nyaralásról nem csak homokot hoztunk haza. Ismét gyereket vártunk. Nagyon meglepett minket ez a felfedezés, mert egyrészt biztosnak mondott védekezéssel éltünk, másrészt nem terveztünk több gyereket.

Hetekig érleltük a gondolatot, számos átbeszélt éjszaka után mégis úgy döntöttünk, hogy ahol elfér négy, elfér egy ötödik is, bár többen a negyediknél is hülyén néztek ránk. Az orvos altatásban UH vezérelt műtéttel leszedte a fogamzásgátló eszközt komplikáció nélkül.

A főiskolán halasztottam egy évet – benne volt a levegőben, hogy talán nem fejezem be, de a jövőre bíztam ezt. Örültünk és várakoztunk. Aztán, talán mert túl boldogok voltunk, és a sors ezt megirigyelte, a boldog öt évünkre nyomorúságos öt év következett. A munkahelyemet egyik hónapról a másikra megszüntették.

A 16 terhességi héten kiderült hogy valami nem okés, visszarendeltek, ezer vizsgálat, labor, kenet stb. Után kiderült, hogy rosszindulatú daganatot találtak. Nemhogy a gyereket elveszítjük, vagyis nem szülhetem meg, mert az életembe kerülne, de még egy súlyos műtét, és sugárkezelés vár rám.

Más terv kellett

Borzalmas hetek voltak. Hol én voltam az erősebb, hol a férjem, de végül felszegtük a fejünket, és elhatároztuk azért sem adjuk meg magunkat.

A városban rossz volt a sugárkezelő gép, és a betegeket egy másik megyeszékhelyre szállítgatták nap mint nap. Ehhez kórházba kellett volna feküdni, 40 napon át. Nálunk ez kivihetetlen lett volna.

Nem volt nagymama aki ellássa a gyerekeket, a férjnek nem volt alkalmazottja, mindent ő csinált egy személyben, és így a vállalkozás lett az egyetlen megélhetésünk. Tehát más terv kellett. Átnézegettük a banki szerződésünket, még négy év volt a törlesztésből vissza. A szerződés lehetőséget adott a törlesztés szüneteltetésére, és a tartozás átütemezésére is.

Mi a szüneteltetést kérelmeztük, fél évet kértünk alapos indokokkal, orvosi papírokkal alátámasztva, úgy gondoltuk így megoldható, hogy a férjem minden reggel elvigyen engem a terápiára ami 75 km-re volt, és visszahozzon, majd elmenjen dolgozni.

Ment is szépen, egy darabig, míg meg nem kaptuk a banktól az értesítést, hogy nem kapunk haladékot, és a két hónapos törlesztőt 8 napon belül fizessük be.

Derült égből villámcsapás

Természetesen nem volt miből. Ekkor törlesztés átütemezést kértünk. Azt sem kaptuk meg. Nagyon gyorsan elkezdtük más banknál intézni a hitelátvételt, hosszabb futamidőre, kisebb részlettel, akkor már csak ezt láttuk megoldásnak.

Ekkor derült égből a villámcsapásként ért minket, hogy a telkünkkel nincsen rendben valami.

Kiderült, hogy annak idején a mi házunk telekkel együtt rosszul lett kimérve, így hiányzik a telekről a nappalink fele. Semmit sem értettünk, hogy nem derült ez ki előbb, mikor a házat építették, vagy mikor mi már egyszer kölcsönt kaptunk felújításra, meg úgy egyáltalán. A nyomozás során kiderült, hogy a polgármesteri hivatal volt a sáros az ügyben.

Nekünk mégis a saját költségünkön kellett volna földmérőt hívni, földhivatalt intézni, átterveztetni stb, ha rendbe akartuk volna tenni. Hadakoztunk, fenyegetőztünk, ügyvédet hívtunk, leveleztünk. Semmi. Természetesen így egyetlen bank nem állt többé szóba velünk.

Elmentünk egy híres ingatlanjogászhoz. Azt mondta, simán megállná a perben a saját jogkörben elkövetett károkozás, és visszaperelhetnénk az összes kamatot amit ránk sóztak, de le kell tenni a perelt összeg már nem emlékszem hány százalékát illetékként letétbe, ez akkor 600 000 forint lett volna.

Plusz az ügyvéd munkadíja a per végéig, amit illetékkel együtt mint perköltséget elvileg visszakapunk volna. Hát akkor ennyit a kisember igazságáról. A tartozásunkat átvette egy követeléskezelő. Onnan meg ők fenyegetőztek, leveleztek, végrehajtót küldtek. Évek teltek így el, a tartozás csak ment szépen, kúszott felfelé. Ezer kérelem, ezernyi ügyirat, és semmi sem történt. Miközben én meggyógyultam, az életünk lett beteg és menthetetlen.

Én elmegyek innen

És eljött a nap, mikor a férjem igy szólt egyik este: Tele van a tököm ezzel az egésszel, itt senkit sem érdekel a nyomorod, állandóan számolunk, tömögetem a lyukakat, csak a tiedre nem jut sose idő, én elmegyek innen, nem érdekel az se ha palacsintát sütök életem végéig, ennél minden jobb. Különben is nem akarom egy életen át a NatGeo-n nézni, hogy milyen a világ, és úgy halni meg, hogy semmit se látok belőle.

Csak magunkra számíthatunk, ha itt maradunk, 40 éves koromra egy impotens barom leszek a kockás pléd alatt, akinek folyik a nyála. Én azt mondtam erre, hogy ha ő a Holdra megy, én megyek utána, mert én meg nem akarom végignézni, hogy az én férjemből zombi legyen.

Egy januári napon ment és felszállt egy Angliába tartó gépre. Ha addig nem, akkor biztosan elfogyott az összes könnyem. Két hét alatt elhelyezkedett infomérnökként egy cégnél Dél-Angliában (szándékosan kisváros volt a cél) két hónap után tudott venni egy régi Rovert, addig gyalog járt dolgozni a munkahelye 3km-re volt a lakástól ahol szobát bérelt.

Életünk legnehezebb fél éve következett, de júliusra nagyobb lakást bérelt, és végre visszajött értünk.

Szívfájdító volt az üres házat látni

Összecsomagoltuk az életünket, eladtuk a bútorok nagy részét, bedobozoltuk a játékokat, könyveket és bezártuk anyu garázsába. Ennyi maradt az elmúlt 10 évből.
Szívfájdító volt az üres házat látni, beszállni az autóba és vissza se nézni.

Búcsúzóul becsöngettünk a belvárosban a végrehajtónkhoz, és a kezébe nyomtuk a ház kulcsait, ma sem felejtem milyen szemeket meresztett ránk. :D

Hónapok egy üres lakásban

És itt kezdődik a másik történet. Jöttünk öt bőrönddel, néhány hátizsákkal, és sok reménnyel. Próbáltam túlélőcsomagokat összerakni, kanalak, tányérok, ágynemű, de végül is végesek voltak a lehetőségeink.

Úgy számoltuk, fél év és nagyjából meglesz annyi, hogy kihozatjuk a cuccainkat otthonról. Hónapokat éltünk egy teljesen üres lakásban. Három kétszemélyes felfújhatós ágy, és két csővázas akasztós izé (szekrényféle) volt minden berendezésünk.

A sarki mosodában mostam, csak nem romlandó élelmiszereket vettünk kétnaponta, nem lévén hűtőnk. Tévé, számítógép, és minden más nélkül sokat sétáltunk a tengerparton, ha esett az eső, utiscrabble-el játszottunk, vagy kártyáztunk a gyerekekkel. A férj napközben dolgozott.

A gyerekek szeptemberben elkezdték az iskolát, én meg elkezdtem angol tanfolyamra járni. Az első időben talán aggódhattunk volna a jövő miatt, de semmi mást nem éreztünk, és érzünk azóta is, csak mérhetetlen nyugalmat.

Itt ebben a kisvárosban lassan folyik az élet. Itt Délen kevesebb a munka azt mondják, ezért nem jönnek erre sokan. Kevesebb a munka talán igaz, viszont összehasonlíthatatlanul nyugodtabb az élet. Minden sztereotípiám megdőlt, amióta itt élünk (2 éve).

Az angolok velünk iszonyú kedvesek voltak, sehol az angol ridegség, hűvösség, amit hallani itt-ott. Mikor megtudták, hogy tulajdonképpen bőröndökkel jöttünk, a fél berendezést összehordták. Kaptunk számítógépet, tévét, asztalt, kanapét, még egy franciaágyat is, konyhacuccokat, lábosokat, poharakat.

Beosztással az első évben sikerült normalizálni a helyzetet, venni egy mosógépet, hűtőszekrényt, ágyat a gyerekeknek, szekrényeket. Az első évünk a talpra állásról szólt.

Minden problémánk megoldják

A lakást ügynökségtől béreljük, nagyon korrektek, a szerződésben foglaltaknak maximálisan eleget tesznek. Amúgy egy régi nagyon-nagy ház, amiben négy lakás kapott helyet, kettő a földszinti részen, kettő az emeleten.

Bármi problémánk volt eddig mindig azonnal megoldották az ügyintézők (egyszer pl. elment a lámpákból az áram – a konnektorokban meg volt, másnap jött a szerelő).

Ahhoz hogy a lakást a férjem kivehesse, angol referencia kellett, de a munkahelyén versenyt jelentkeztek a kollégák, hogy ki adjon referenciát. Őt a munkahelyén megbecsülik, szeretik, elismerik. A karácsonyi partin külön kiemelték a teljesítményét, húzóember lett a cégnél, és a vállalat a gyerekeinknek egy xbox-ot ajándékozott kinect-tel, a gyerekek nem kis örömére.

Drága a szórakozás

Iskolai ügyekben eléggé tájékozatlanok voltunk, az információkat többnyire szájhagyomány útján kaptuk. A legkisebbik gyerekünket az utca másik oldalán lévő primary school –ba írattuk be. A nagyok a városi gimibe járnak. A tanárokra panaszunk nem lehet, az első évben sok külön foglalkozást kaptak a lányok angolból, és ennél még sokkal többet. Kedvességet, biztatást, ösztönzést. Azóta már a kicsi is a gimibe jár.

Szórakozni ritkán járunk, néha egy-egy club este, de inkább kerti sütögetések a közelebbi munkatársakkal, néha egy pub barátokkal.

A szórakozás viszonylag drága mulatság, de még ez sem megfizethetetlen, ha az ember kéthavonta eljárogat. A szórakozóhelyekre 21 éves kor alatt nem engednek be, nekünk ez nagyon szimpatikus. A szórakozóhelyeken e fölött a kor fölött viszont minden korosztály megtalálható szó szerint.

Errefelé nem jellemző a taj részeg angol, elég ittasak ugyan, és piszok jól tudják érezni magukat, de nem láttam utcán okádó, vagy asztal alatt fetrengő embert, se fiatalt, se öreget.

Programokból fesztiválokból nincs hiány, tekintve, hogy itt szezonban többtizezer turista megfordul. Nyáron egymást követik a rendezvények, koncertek, szinházi előadások. Nagyon sok jótékonysági sportesemény van, közös városi futás, foci, ilyesmik.

A tél nyugodtabb. Hagyományosan novemberben van a karácsonyi lámpagyújtás, és onnan számítva a karácsonyi piacok és vásárok megnyílnak, gesztenyét lehet venni az utcán és főtt kukoricát, jön a télapó gőzmasinával.

Az időjárás itt délen enyhébb, a földrajzi elhelyezkedés és a tenger miatt. Télen sem megy öt fok alá a hőmérséklet, nyáron 28 körül megáll. Éppen ezért nagyon sok a pálmafa, nem hiába hívják Angol Riviérának, amit én is megmosolyogtam még otthonról.

Unalmas időjárás

Az eső érdekes kérdés. Nincsen az a fajta özönvízszerű eső mint otthon. Inkább csak szitál. A páratartalom nagyon magas, ettől mindig minden szép zöld. Nincsen villámlás, nincsen vihar, ez egy kicsit már hiányzik. Jó volt otthon a teraszról nézni a nagy szelet, a villámlást. Az időjárás pont hogy nem szeszélyes, inkább unalmas, vagy esik, vagy nem. Ennyi.

Ami még hiányzik: a tücskök és éjszakai bogarak zenéje, amit úgy szerettem. Itt éjjel néma csend van. Eleinte nagyon zavart. Hajnalban és nappal a sirályok vijjogása hallatszik, de éjjel maximum szombatonként a fiatalok kurjongatása semmi más.

Ami nem hiányzik, hogy semmilyen másik rovar, bogár sincs. Nincsenek legyek, szúnyogok például. Ezt nem volt nehéz megszokni.

Logikusan és eszetlenül

Az ország maga kellemes keveréke a nagyon is logikus és jól működő dolgoknak (közlekedés, útfelújítás, ügyintézés), és az agyamenten megmosolyogtató eszetlenségeknek.

Nagyon szimpatikus továbbá, hogy nem szemetelnek, az utcák tiszták, nincsenek a házfalakok graffitik, nem teszik tönkre a buszmegállót, a kukákat sem rugdossa szét senki.

A fiatalok eléggé szabadjára vannak engedve, de itt vidéken még ez sem annyira látványosan borzasztó, mint amiket a nagyvárosokról hallani szoktam.
Mindent összevetve azt hiszem, jó helyen kötöttünk ki.

Erre nem sok magyar él, nyugodtan kijelenthetem mindegyiküket ismerjük. Össze is járunk néha, segítünk egymásnak költözésben, vagy gyerekvigyázásban, vagy bármiben. Nincsen széthúzás, jóban vagyunk.

Az elején nehéz volt

Hazudnék ha azt mondanám, nem voltak nehéz napjaink. A gyerekeknek eleinte kemény időszakon kellett átmenni, mert minden segítőkészség ellenére, a barátok ugye otthon maradtak, a nyelvet sem tudták rendesen, de ahogy egyre jobban belejöttek mindenbe, úgy lettek barátok, egy két bowlingos délután, aztán sínre került ez is.

Sok lemondással járt ez a mi új életkezdésünk számukra is, és mondhatjuk, borzasztó büszkék vagyunk rájuk, mert egyetlen méltatlankodó, vagy rosszalló mondat sem hagyta el a szájukat, ami tekintve, hogy a legrosszabb korban vannak – elég nagy teljesítmény tőlük.

Azt sem mondhatom, hogy nem voltak rossz napjaim, amikor úgy éreztem, mindenki valami ismeretlen nyelven karattyol körülöttem, és nem voltam dühös magamra amiért egy szót sem értek belőle (mondjuk mentségemre szóljon, orosz tagozatos voltam), sosem tanultam angolt.

Normalizálódott az életünk

Mostanra már simán elirányítom a villanyszerelőket, és elbeszélgetek a postás bácsival, ha úgy hozza a sors, még a hittérítőkkel is. :D A nyelvtanfolyamnak már vége, három kurzust csináltam meg.

A bizonyítványaim honosítása folyamatban, reméljük nyár végére én is dolgozom. Az életünk mostanra normalizálódott. A szabadidőnkben járjuk a környéket. Voltunk katedrálisokban, nemzeti parkokban, végigjártuk a környező városokat, és nem unjuk.

Mert Anglia gyönyörű ország. Nagyon más mint Magyarország, mert az másképpen szép.

Néha szorongat a honvágy

És elérkeztünk a honvágy kérdéséhez. Egy ideig nem volt honvágyunk, én azt hittem valami baj van velem. Mindig azt gondoltam magamról, hogy röghöz kötött ember vagyok, aki a saját földjén érzi magát legjobban. Aki sokat szeretne látni, de nem akarna máshol élni. Aki rácsodálkozna idegen tájakra, de nem tudná azt magáénak érezni.

Tud néha szorongani a honvágy, de nem érzem én ezt annyira fojtogatónak. Anyukám, öcsém, férjemnek anyukája és nővére él otthon, barátok is, mind nagyon hiányoznak, egyáltalán nem közömbös, hogy mi van velük, hogyan élnek, azon vagyunk, hogy később oda is segíteni tudjunk.

Elérkeztünk a haza kérdéséhez. Sosem voltam nagy magyar hazafi, de szeretem a hazámat. Amikor szembejön egy dal, egy emlék, akkor igenis tudom, hogy honnan jöttem, és hogy lelkem mélyén megmaradok annak aki voltam. Annak, aki szereti a pöttyös bögrét, a lakodalmat, a disznótorost, a Futrinka utcát.

Sosem éreztem a jelképeknek, himnusznak, vagy ünnepnek a súlyát, és nem érzem azt, hogy ezen jelképek tisztelete okán lennék magyar.

Valószínű, hogy azért van ez, mert gyerekként annyi bemajmolt szokást vertek belénk, hogy elcsépelt és üres gondolatokkal töltsék meg az ünnepeket, hogy a nemzeti öntudatom talán emiatt sérült.

Nem attól lúdbőrzik a hátam, ha kokárdát látok, vagy himnuszt hallok. Inkább apám emlékétől, a föld látványától ahol felnőttem, a népdalok hallatán, vagy ha verset olvasok.

Abban, hogy nem igazán van honvágyam, biztosan szerepet játszik az is, hogy a sok elszenvedett keserűség tarisznyája mély nyomott hagyott, és a vállunk még most is sajog tőle. Boldogok voltunk, de ez inkább csak rajtunk múlt, mert a hazával mi a szenvedésünket hagytuk magunk mögött - ahogy olyan sokan mainapság.

Hova szeretnénk eljutni...

Megbabonázta a lelkemet ennek az országnak a szépsége, az emberek kedvessége, jókedve, az életünk újrakezdése, a hit egy új jövőben, a visszakapott remény.
És igen, kár, hogy ezért el kellett jönni ilyen messzire.

Azt tudom viszont, hogy sosem fogjuk elfelejteni honnan jöttünk, de azt is szem előtt kell tartanunk, hogy hova szeretnénk eljutni...

...most például haza, :D mert mióta eljöttünk nem voltunk otthon, és nagyon szeretnénk idén júniusban hazajutni egy kis nyaralásra.

Az életünket valószínűleg itt fogjuk leélni. Sajnos, nincsen miért hazamenni. Mindenki bocsássa meg, ha túl hosszú, vagy szentimentális voltam, én már nem fogok megváltozni."

(Ez egy archív poszt, melynek az eredetijét ide kattintva olvashatod el.)