Nagyon sok tanulságot (és nem kevés fordulatot) hordoz a mai poszt. A tanulságok közül számomra a legfontosabb, hogy ha nem nyitott szívvel és aggyal költözöl egy másik országba, ha felkészületlen vagy, akkor nagyon nehéz beilleszkedni. Következzen Ági története Franciaországból.
„19 évesen, elvégezve kis tanulmányaimat, édesapám nagyon erőltette a francia nyelvet, így beíratott mindenféle nyelvórákra. Megmondom őszintén, gyűlöltem (ez nem olyan, mint az angol, sokkal furcsábban hangzik és ez a nyelvtan nem megy nekem...) és szóltam, nekem ez nem megy, inkább „felszedem" pikkpakk kint.
Szóval kimentem au pair-nek fél évre. Azok közé az emberek közé tartoztam, akik ontják magukból a haza iránti utálatot és mikor láttam, hogy a családnak, ahová jöttem mennyi pénze van és amúgy is minden csillog-villog, visszagondoltam "arra a porfészekre" ahonnan jöttem, elhatároztam, hogy itt fogok élni.
Eleve a családom szét van szóródva Nyugat-Európában, tehát mindig ez a példa állt előttem. Kivéve a szüleim, mert bár nem keresnek olyan jól, mégis értékelik az életet hatalmas vagyon nélkül.
Megfakult a csillogás
Lett egy francia barátom, aki azt akarta, hogy visszajöjjek, éljünk együtt, dolgozzunk. Az ő segítségével már 2 hónap alatt sikerült valamilyen szinten beszélnem a nyelvet. Vissza is jöttem, de leköltöztünk délre a tengerpart mellé egy kisvárosba, ahol tényleg nincs sok minden. És már nem is csillogott annyira a „Nyugat". Láttam kéregetőket itt is, rossz arcú fiatalokat, drogárusokat az utca sarkán, agresszivitást, irigységet mindent.
A barátom barátai abszolút nem érdeklődtek irántam, a beszélgetéseknél hamar elvesztettem a fonalat és az érdeklődésemet, így bevonultam a sarokba és azt mondtam magamnak: „Jézusom, minden francia ilyen? Ezekkel sosem fogok tudni nevetni úgy, mint az otthoni barátaimmal." Kezdtem kétségbe esni és hiányolni a barátaimat 1 év után.
Aztán elkezdtem munkát keresni, amikor összeszedtem a bátorságomat és már nem vörösödtem el, amikor meg kellett szólalni és összetett mondatokat mondani. Mindenhová beadtam a CV-met és senki, de senki nem hívott vissza. 6 hónap telt el így.
Sokat idegeskedtem, elkezdtem rágni a körmöm és a nyomástól (pénzt kell keresnem) már enni is alig bírtam, 12 kilót fogytam le. A barátomnak köszönhetően nem voltak anyagi nehézségeink, de én nem bírtam így bezárva élni, célok nélkül, értelmetlenül.
Depressziós lettem hamar és még csak nem is tudtam róla. De akkor egyszer csak felhívtak egy munka miatt. Ugyan csak egy gyorséttermi meló volt és csak heti 10 óra, de én a fellegekben jártam, hogy végre kaptam egy esélyt.
A főnökömet nagyon szerettem és a kollégáim (eleinte) szintén nagyon kedvesek és befogadóak voltak. A nyelvtudásom rendkívül felfejlődött, soha senki nem kérdezte meg hogy külföldi vagyok-e és ha szóba került, azt hitték csak ugratjuk a vendégeket.
Mennyit keresel?
Közben sikerült kiismernem az átlag franciát. mivel elég sok emberrel találkoztam. Teljesen megilletődtem először, hogy pontosan tudom, ki mennyit keres és első találkozás alkalmával szinte mindegyik vendég részletesen beszámolt a munkájáról és a havi fizetéséről.
Francia mentalitás, így gondolom. De szép lassan én is átvettem, mindenkinek beszámoltam mennyit kerestem abban a hónapban éppen, mennyiért vettük az autót, mennyibe került a telefonom, mennyi az albérlet. Aztán később beszélgettem egy Magyarországon élő külföldi barátommal, ugyanígy kérdezősködtem a munkájáról, fizetéséről és jó nagy parasztnak tituláltam, mert nem akarta elmondani.
Hamar rájöttem viszont, hogy heti 10 órával és havi 300 € nettóval nem fogok előrébb jutni. Így megint munkát kezdtem keresni. Egyszer hívtak be bolti eladó próbanapra. Ott a főnök megfogott egy nem különösebben szép nadrágot és rám parancsolt, hogy adjam el.
Rájöttem, fontos munkára nem vesznek fel
Mivel nem vagyok cápa, nem is lett sikerem. Nem hívtak vissza, de nem bántam. Új terveim lettek, fontosabb munkát szerettem volna kapni. Idő kellett, hogy rájöjjek, soha senki nem fog felvenni fontos, jó fizető munkára, mert a franciák között is sok a munkanélküli, én meg csak egy ki tudja honnan, valahonnan Bulgáriából való menekült vagyok, jobb, ha nem vesznek fel, mert a kelet-európaiak mind szegények és úgyis csak lopnának...
Ezalatt a 2 év alatt mindennap felkelés után hazudtam magamnak, hogy boldog vagyok, sikerülni fog, a párkapcsolatom tökéletes, majd lesz valahogy, soha nem adom fel. De az esélyt nem kaptam meg. Mivel a barátom nagyon féltékeny volt, soha nem szóltam nagyon senkihez, bezárkóztam, félénk lettem. Néha gyűlöltem magam hogy hová lett a szociális énem? A kollégáim együtt buliztak, nevetgéltek és engem soha egyik sem hívott sehova. De amúgy sem mehettem volna, mit szólt volna a barátom?
Egy ilyen sikertelen munkakereséses nap után nagyon magamba zuhantam, egyedül voltam otthon (mint mindig) mert a barátom 12 órákat dolgozott naponta. Szóval felhívtam édesanyámékat, akik nagyon boldogok voltak éppen az élet apró örömei miatt és elkezdtem zokogni. Haza akarok menni...
Hirtelen elkezdtem gyűlölni a francia rendszert, az embereket akik "nem fogadtak be", a materializmust, az ateizmust, az emberi kapcsolatok elértéktelenedését, a gyerekek butulását, képzetlenségét, kulturálatlanságát, a boldogtalanságot, ami mindenkiből áradt, „jaj, én csak 1200 eurót keresek, a férjem meg 2000-et és nem jövünk ki a pénzből". HÁT MÉGIS MIRE LEHET ENNYI PÉNZT ELKÖLTENI???
Váratlan fordulat
Elkezdtem értékelni az én Budapestemet, ahol lehet, hogy kellenék is, a francia és angol nyelvtudásommal és szakmai végzettségemmel, amit itt senki nem fog elismerni. Remélem, a havi 300 eurót meg fogom keresni otthon is és közben nem kell bagettet majszolni és jó képet vágni hozzá.
Karácsonykor nem a Télapót kell várni a gyerekekkel és nem kell idióta Télapós chansonokat énekelni, amiktől falnak megyek. Szóval bejelentettem, hogy szakítok a barátommal és elmegyek innen. És hirtelen emberek kezdtek érdeklődni a problémáim iránt, végighallgattak, tanácsokat adtak, segítettek mind anyagilag mind lelkileg.
És egy hét alatt elszégyelltem magam, átértékeltem az egész nemzetet. Hiszen vannak mindenütt jó és rossz emberek. Nem nemzettől függ. Lettek barátaim, akik miatt most fáj a lelkem, mennyire fognak hiányozni. Két év alatt senki, de senki nem került közel hozzám, most meg teljesen megnyíltam.
Bánom, hogy elvesztegettem két évemet egy nem megfelelő ember mellett, de örülök, hogy lelkileg gazdagabb lettem egy olyan nyelvvel, ami valóban értékes és nálunk otthon igen ritka. Nem gyűlölöm már az országot, de nem tudom elképzelni, hogy itt éljem le az életem.
Rossz helyen vagyunk, túl messze és kisebb vagyon hazarepülni innen. Szeretném megkeresni a saját kenyerem, és a saját pénzemből visszautazni ide eltölteni a nyaralásaimat. Gyönyörű ország ez, de rosszul alakítottam ki az utamat.
Eleve rossz döntés volt, hogy szakmai tapasztalat nélkül jöttem ki, így az anyagi szabadságot sosem ismerhettem meg. Így nem is sikerült felnőtté válnom, bármennyire is hittem magamban."
Az utolsó 100 komment: