A mai írás számomra a beilleszkedés néha rendkívül nehéz és bonyolult folyamatáról szólt, éppen ezért egy tulajdonképpen egy nagyszerű küzdelem krónikája. Zs. írásának helyszíne Németország, de valami azt súgja, sok más hely is lehetne.

„Ha nagyon az elején akarom kezdeni, akkor az egyetemen kezdődött, meg azzal a 3-4 hónapos, Erasmusos szakmai gyakorlattal Franciaországban. Mikor visszaértem Pestre, már tudtam, hogy nekem nincs maradásom. Így nem is volt meglepő, hogy amikor lehetőség adódott, éltem vele.

Egy multinacionális cégnél helyezkedtem el, a megállapodás szerint 6 hónap kiképzéssel külföldön. Így lettem delegált. A cél Németország, közelebbről Frankföld volt.

Választottam, hogy épp ide jöjjek? Nem. Küldtek, de menni akartam. Mindegy hova. Csak el Magyarországról. Delegáltként a kezdet is egyszerűbb volt, anyagi és érzelmi szempontból is. Egy egész cég forrásai álltak mögöttem, így amíg nem találtam lakást, addig sem kellett aggódni, hogy ki és hogyan fogja kifizetni a hotelszámlát vagy a buszbérletet.

Nem kellett agyalni a nyelvtudáson se. "Tudták, hogy nem tudok németül, mégis ide küldtek, szóval minden megoldható angolul is" - gondoltam. Plusz mindig megvolt a lehetőség, hogy visszatérjek Pestre, ha ez nem válik be. Elég biztonságos kezdésnek tűnt, és még a barátokról, párkapcsolatról sem kellett lemondani. Hiszen ez csak egy átmeneti állapot, nemde?

Kivéve, amikor mégsem

Első nap találkoztam is a helyi német főnökkel, aki be is mutatott a „mentoromnak", aki nem lehetett sokkal idősebb nálam, és aki egyből le is pattintott (azzal a felkiáltással, hogy őt fárasztja, hogy angolul beszéljen) a magyar kollégáknak, akik épp projektre vártak.

Így az első találkozás a helyiekkel nem volt olyan jó élmény. Egyszerűen fölöslegesnek éreztem magam. De a magyarok legalább némi kapaszkodót adtak, vagyis hogy van bankszámla számlavezetési díj nélkül (Girokonto), és hogy majd jön valaki, aki elintézi a hivatalos papírokat.

A bankban sem igazán beszéltek angolul, és a vonatállomáson se. Volt, ahol egyenesen megmondták: „Németországban vagy, beszélj németül!". Szóval a német nyelvet ismerni és tudni kell. Pont.

Lakáskeresés némi szerencsével

A lakáskereséskor annyi szerencsém volt, hogy belebotlottam egy régi egyetemi csoporttársamba, aki folyékonyan beszélt németül, és segíteni is hajlandó volt. Általában ez nem jellemző.

Nem azért, mert az ember nem akar, hanem azért, mert megvan a maga gondja, és igenis elvárja a másiktól, hogy letegyen valamit az asztalra, mielőtt segíteni kezd. Mindenkinek véges az energiája, és megválogatja, hogy kire/mire fordítja.

Olyanokra, hogy „holnap jövök a barátnőmmel, ő óvónő, én barista, légy szi' keressetek nekünk állást, meg lakást meg miegyéb, mert mi azt se tudjuk, mi van" senki nem fog érdemben reagálni. És akkor én is épp ebbe a kasztba tartoztam. Az újak kicsit összetartanak, de a régen itt lévők segítségéhez nehéz "hozzáférni".

Szóval 3 hónap keresgélés után (egyetemváros, a delegált is sok, a kis lakások gyorsan fogytak, és nem akartam többet kiadni, mint ami muszáj) lett is egy egyszobás lakásom, amit ugyan nem bútorozottan béreltem, de az előző bérlőtől meg tudtam venni a bútorok 95%-át. Épp annyit, amire szükségem volt. Mert természetesen ez is, mint a legtöbb lakás errefelé, bútorozatlan volt.

A mosógépet vitték, ezért azt találni kellett, és a használt bútor/háztartási eszköz piac errefelé igencsak nagy. Nem csak a kidobált bútorokból lehet "kukázni", de a neten is nagyon jó esélyekkel indul az ember, ha telefonál (igen, németül). És természetesen sokkal olcsóbban jön ki az egészből, mintha újonnan venne mindent.

Így sikerült 300 helyett 30€-t fizetni egy mosógépért, ami 2 éves volt akkor, és alig használt. Ez a pláne az egészben. Ha egy német azt mondja, hogy jó állapotú, akkor az tényleg az. Nem kell azon agyalni, hogy hol vernek át. Ez azonnal tetszett. Természetesen takarók, párnák és egyéb személyes dolgok vagy Pestről, vagy az IKEA-ból jöttek.

Az idő telt, a kiképzés nagyon gyorsan átavanzsált projekt munkába, hiszen ott mégiscsak többet lehet tanulni, mint holmi kurzusokon.

Beilleszkedni (?)

No igen, a beilleszkedés, az egy másik téma. A kollégák hozzászoktak a delegáltakhoz. Hogy jönnek-mennek. Maradnak 2-3-6 hónapig. Vagyis tesznek az emberre. Ilyen szempontból ugyanolyanok, mint a magyarok, akik nem segítenek (vagy a magyarok tanulták a németektől?).

Nem kérdezik meg, hogy milyen volt a hétvége, és mit csináltál. Nem téma az irodában, hogy a Józsi új kocsit vett, vagy házat, vagy új szeretője van. A magánszférájuk teljesen zárt. Egy pontig. Persze delegáltként ott voltam ebben az egészben én is. Hisz az egész csak átmeneti...

Miután kijöttem, csináltam egy listát, hogy mi az, amit látni akarok Németországból. Mindenképp. Amikor a lista 95 százalékát kipipáltam, úgy voltam vele, hogy most már nem érdekel, bármikor áthelyezhetnek, nem fogom bánni.

Bementem, dolgoztam, eljöttem

A lakást se éreztem otthonnak, csak egy hely volt, ahol aludtam. A munkahelyen nem egyszer volt olyan hét, hogy egy árva szót nem szólt hozzám senki. Bementem, tettem a dolgom, eljöttem, ennyi. Úgy voltam vele, hogy ha ők ilyenek, én nem fogom törni magam. Úgyse maradok itt örökre.

A 6 hónapból először 9 majd 12 lett. De valahogy az áthelyezés/hazahívás még mindig váratott magára. Mégis abban éltem, hogy bármelyik nap jöhet a hír, hogy költözni kell. De a következő projekt is ide kötött. Költözni se kellett.

Ekkorra a pesti barátaim nagy része már eltűnt a süllyesztőben, a párkapcsolatom (ami előtte sem volt rózsás) romokban hevert. Ez persze engem is megviselt. Be kellett látni, hogy ez nem átmeneti. Hogy én a Senki földjén élek. Hogy lesznek barátok, akik Pesten lesznek, de én már nem leszek ott. Dönteni kellett, hogy meddig akarom még magamat és a környezetemet hitegetni az átmenetiséggel.

Németek, nacionalizmus, NDK, NSZK

No, de hadd ejtsek egy pár szót a németekről. Frankföld az a hely, ahol még egy született németnek is probléma a beilleszkedés, nemhogy egy külföldinek. De ez csak évek múlva derül ki. Mert a németek nem beszélnek: csak munkáról. Még ebéd közben is.

Ha valaki ide jön, akkor az első 3-6 hónapban rájön, miért is épp innen indult a nácizmus hódító útjára, hogy milyen az igazi szabálykövetés, és hogy bármilyen eltérés azonnal a „nem kívánatos" cetlit ragasztja az ember homlokára.

Münchennel ellentétben, itt se előre-se hátra a német legalább középszintű használata nélkül, és én kb. 4 év ittlét után sem merem azt állítani, hogy ha a helyi dialektusban beszélnek, megértem.

Az, hogy a német főnökkel csak úgy beszélhettem, ha egy német közvetítette a mondandómat, habár egyértelmű volt, hogy főnök pontosan tudja, és érti, hogy miről beszélek, nem volt egyszeri eset. Tisztelték a tudásomat, ez nem volt kérdés egy percig sem. Ha nem így lett volna, nem kaptam volna olyan munkát, amilyet. De az, hogy valahol ott felejtettek, szintén előfordult.

Üzleti tárgyalásra nem csapatként érkeztünk, hanem a németek, és a többi. Közben meg mindenhonnan az ömlött, hogy mekkora jó csapat vagyunk. Hogy mindenkit meghívtak ünnepelni valahova, de a külföldieket nem, szintén normális volt. Apropó... említettem már, hogy ezek a csak nyugat-német kollégákkal fordultak elő?

Új vezető, új világ

Az új projekt új kollégákat hozott. Egy kelet-német szakmai vezetővel, egy projektvezetővel, aki 15 évet élt Moszkvában, és egy közvetlen felettessel, aki Dél-Amerikában nősült. Érezhető volt a különbség.

A legtöbb kolléga érdeklődéssel és bizalommal fordult az újak irányába, és nem elutasítással. Nem a másik froclizása ment azért, mert ő külföldi. Volt összeszokási idő, de a tudást tisztelték, az ötleteket mérlegelték, és ha jók voltak elfogadták. Volt lehetőség fejlődni és előrelépni, csak merni kellett lépni.

A közvetlen felettesem sem féltette tőlem a saját pozícióját, hanem amikor megüresedett egy hely, ajánlott a posztra. A saját szintjén. Megismertek, elfogadtak, és én is őket. Nagyjából ebben a sorrendben.

Érdekes volt megfigyelni, hogy azok a nyugat-német kollégák, akik életükben nem tették ki a lábukat Németországból, még ebben a közegben is nagyon elutasítóak voltak. Talán 1-1,5 év is eltelt, mire az első mosoly megjelent egy frank kolléga arcán. Akkor kiderült, hogy nekik is van humoruk. Rejtve, ritkán fellelhetően, de van.

A kelet- és a nyugat-németek

A kelet-németekkel és azon nyugat-németekkel, akik fiatal korukban (előbb-utóbb kiderülnek róluk ilyesmik) legalább 1 évet külföldön éltek, ezzel szemben sokkal könnyebb megtalálni a hangot.

A kelet-németekkel talán azért, mert hasonló dolgokat élt át a családjuk, mint a többi kelet-európai, nem tudom. De markáns a különbség. (Itt jegyezném meg, hogy még azon huszonéves kollégák is, akik az egykori Kelet-Berlinből származnak, kelet-németnek vallják magukat.)

A többivel meg talán azért, mert muszáj volt "idegen törvényeket" megszokniuk, és egy teljesen más világban élniük, ami felnyitotta a szemüket, hogy nem csak az övék a helyes út. Hogy másképp is lehet.

Új élet, új lakás

Miután bekerültem az új projektbe, ezáltal egy elfogadó környezetbe, magam is meghoztam a döntést. Maradok. Érdekelni kezdtek a németek, a dolgaik, kultúrájuk. A politika még mindig nem, és ez az a téma, ami nem is kell, hogy érdekeljen. Szabadon választhatok.

Én nyitottabb lettem feléjük, ők pedig felém. Egy idő után nem kérdezgették, hogy mikor akarok visszamenni. Azonos szintre léptem velük. Kollégákról megtudtam, hogy merre voltak nyaralni, és hogyan érezték magukat. Ajánlottak helyeket, amiket megnézzek Németországban és a világ egyéb részein is.

Lakást is újat kerestem, csak azért, hogy meghívhassak embereket, és végre egy pont legyen, ahol otthon érzem magam. Addigra már meg is engedhettem magamnak, hogy olyat is nézzek, amin közvetítői díj van. Ezt ugyanis még a mi esetünkben is mindenki maga állja (a havi lakbér 2,38-szorosa + a híres 19% ÁFA).

Szerencsésnek mondom magam, mert gyorsan találtam egy új lakást, ahol a tulaj engem választott. Ez itt így megy. Szimpatikus vagy, kommunikálni lehet veled németül, megengedheted magadnak, stabil állásod van, akkor jók az esélyeid. De alapból a tulaj dönt, hogy elfogad-e téged vagy sem.

Természetesen a lakásváltáskor elkezdődött a lótás-futás új bérlő után, hogy ne nekem kelljen fizetni az üres lakás lakbérét, amíg le nem telik a felmondási idő (3 hónap). De a kollégák és magyar barátok jöttek segíteni, pakolni, lebontani, felépíteni. Én voltam a legjobban meglepődve, hogy annyi ember (németek és magyarok egyaránt) mondta, hogy szóljak, jön, segít, hogy egy idő után azt kellett mondjam, hogy nem férnének el. :)

Szerencsém volt

Mióta ide jöttem, sose kellett azon aggódnom, hogy ki tudom-e fizetni a számláimat vagy sem. Hogy melyik boltban veszem meg a reggelinek valót, illetve, hogy el tudok-e menni a barátaimmal egy étterembe vagy sörözni. Az első 1-2 év ugyanaz a Senkiföldje, és bőröndből élés volt, mint azoknak a kollégáknak, akiket havonta küldtek máshova. Akkor vissza akartam menni Pestre, mert úgy éreztem nem bírom tovább.

Utána tudtam, hogy az új projekt évekig eltart még, és a magyar főnökség se fog nagyon szekálni, ha a németek nem panaszkodnak (és a németek nem panaszkodnak még akkor sem, ha lenne rá okuk).

Tudtam, hogy a németek tartani akarnak, kedvelnek, én is kedvelem a kollégáimat, elfogadtam az új életemet, most már maradni akartam. Két évig tartott. Ez alatt az idő alatt német és itteni magyar barátokat is szereztem, és úgy érzem, bármikor visszajöhetek a közeljövőben.

Irány Svájc!

Hogy miért keveredik ebben az írásban mégis a múlt és jelen idő? Mert úgy döntöttem újra csomagolok. A delegált lét majd 4 év után már nem nekem való. Már nem akarom ezt a függést Budapesttől (ami az elmúlt időben több rosszat hozott, mint jót) és lehetőséget, hogy visszatérjek.

Egy biztos helyet akartam a német cégnél. De ez az a luxus, ami - hiába a jó kollegiális viszony, az eredmények, és egy projektvezető, aki kiáll az emberért - nekünk, delegáltaknak nem jár.

Így másik cégeknél kerestem, és találtam is. Ezért most irány Svájc. Remélem egy kicsit könnyebb kezdettel, mint Németországban volt."