Németországon, Skócián és Anglián át egészen Magyarországig vissza ível Péter útja, aki IT-s végezettséggel volt mosogató és szobapincér is, míg végül aztán Magyarországon helyezkedett el, ismét a szakmájában. Tanulságok? Azok is akadnak...

„Volt szerencsém kalandozni Európában, bár én őseinktől eltérően visszacsapó íj helyett kerekes koffert vittem magammal.

Kezdjük az elején. Debreceni informatikus hallgatóként egyik barátom hívta fel a figyelmem, s ő is beszélt rá az Erasmus-programra, ami alapvetően változtatta meg a sorsomat. Korábban eszembe nem jutott, hogy én valaha is átlépjem a határt, valahogy jól elvoltam itthon is...

Szóval az Erasmusra való jelentkezés akkori feltételei (nyelvvizsga, jó átlag, TDK, egy ajánlás) közül nekem egy volt meg, az elvárt egy helyett két tanár ajánlását vittem magammal. (Ezt könnyű volt megszerezni, majdnem bárkinek adtak ilyet.) Végül bejutottam a 6 hely egyikére, mivel abban az évben hatan jelentkeztünk.

11 év nem túl szorgalmas német tanulás után, az egyik csoporttársammal kifelé utaztunk a vonaton, viszont nem értettem az osztrák kallert, mikor megkérdezte hova megyünk. Pedig úgy emlékszem meglepő módon Hochdeutsch-ot használt.

Na, de a lényeg, két kinn töltött félév után egy nyelvvizsgával a zsebemben, nyelvtudással a fejemben és teljesen megváltozott gondolkodással jöttem haza. S visszafelé értettem miért kuncogtak a németek az osztrák kalauz beszédén.

Nem is Magyarország lenne persze, ha az egyetem elfogad(hat)ta volna a kint megszerzett nyelvvizsgám a diplomához, de nem haltam bele a honosításba. Bár kis késéssel, de boldogan vettem át a diplomámat a TO-n.

Innentől az életem meglódult

Az államvizsgám napján ugyanis felajánlottak nekem egy állást, tudván, hogy Erasmus-os voltam, ergo nem csak nyelvvizsgám van, de beszélem is a nyelvet. Ettől a cégtől azonban pár hónap után (saját elhatározásra) dobbantottam a nagy lilához, ami azt jelentette, hogy újra és újra kiküldtek Németországba betanulni.

Ez 3-6-9 hónapos kint létet jelentett kéthetente hétvégi hazajövetellel, amit bevallom nagyon élveztem eleinte. Persze mivel debreceni vagyok nem mindig volt egyszerű a háromlaki élet (volt, hogy egyszerre három bérletem is volt, debreceni, budapesti és egy német városba való), de fiatalon ez még nem gond és persze lehet vele "menőzni" a rokonok előtt. Azóta is nagyon hálás vagyok unokahúgomnak, akinél csöveztem akkoriban. Nem lehetett egyszerű neki.

Egy idő után azonban kezdett elegem lenni az ide-oda röpködésből és a magányból. Merthogy hiába volt a környezetemhez képest sok pénzem, meg csomó bónusz-kilométerem a Lufthansánál, de egyedül voltam. S ahogy a klasszikus mondja "Nem jó az embernek egyedül lennie...".

Valamilyen oknál fogva viszont sosem volt külföldi barátnőm, sőt igazából sosem érdeklődtem utánuk. Diákkoromban és azóta is a hazaira esküdtem.

Szóval egy idő után váltani akartam, de ha az ember informatikus és csak németül beszél, akkor bizony beszorul a T-csoport + Siemens + Lufthansa háromszögbe, ahonnan ki kellett törnöm.

Nem mellékesen ők is egyre többször követelték meg az angol nyelvtudást, szóval elkezdtem angolul tanulni. Ez azonban nem olyan egyszerű, ha az ember lusta az ilyesmihez.

Irány Skócia!

Ki is ötlöttem, hogy nekem bizony megint világgá kell mennem, ezúttal angol nyelvű területre. Akkori "álmaim netovábbjával" pedig kitaláltuk, hogy jó lenne Írországba menni. Mivel azonban nem minden álmunk egyezett, ő egyedül utazott ki. Ma már azt mondom, ez így volt jó.

Én egy új barátnővel Skóciába, Edinburghba költöztem. Skóciára egy nem teljesen logikus úton esett a választásunk, de ez egy külön történet lenne. Mindenesetre jól döntöttünk.

De kezdjük az elején! 2008-ban indultunk, a válság kellős közepén. Ez már eleve őrültségnek hangzik, de hogy fokozzam, egyikünk sem beszélt rendesen angolul és ismerősünk sem volt kint. Barátnőm legutóbb középiskolában tanult angolul, én meg 3 évvel korábban 8 hónapon át egy nyelviskolában, nem túl intenzíven.

Nagyot gondoltunk, vettünk repülőjegyet, csak oda, felmondtunk, majd itthonról kerestünk lakást, ki is vettük, a helyi gettó közepén egy panelházban. A környék olyan volt, amilyennek azt mindenki elképzeli, ha a gettóra gondolunk, a lakosság ennek megfelelő civilizáltsági fokon volt.

Mi meg alig értettünk valamit a helyiek beszédéből. A skótok ugye nem a tipikus Oxford English-t beszélik, ha meg még a szlenget is nyomják...

Kicsit nehezen indult a dolog

Úgy gondoltuk, hogy majd angolul tanulunk és mellette dolgozunk, na, ezt nem olyan egyszerű elintézni, mint azt a többség hiszi.

Barátnőm viszonylag egyszerűen az iWiW-en talált állást. Ott hirdette egy magyar lány, hogy ahol dolgozik hotelben, oda keresnek szobalányokat. Persze, hogy minden kerek legyen. az interjú előtti éjszakán rosszul lett és a fél éjszakát a kórházban töltöttük (se biztosításunk, se munkánk nem volt, mégis ellátták), de végül sikerült a felvételi és lett munkája.

Ez jól is jött, mert így tudtunk neki bankszámlát nyitni (kellett hozzá igazolás a munkaadótól, a bérleti szerződés és egy kinti telefonszám) és elhárult a fejünk fölül az anyagi csőd veszélye. (Összesen kb. 1.5M forintunk volt többnyire euróban, valamennyi angol fontban és ez rohamosan fogyott a kint létünk elején.)

Én egyszerűbben megoldottam a bankszámlát. Bementem egy bankba, ahol szerencsémre kifogtam egy naiv ügyintézőt és a magam módján előadtam az "informatikus vagyok, távmunkában dolgozom egy magyar cégnek, mert barátnőm itt dolgozik és kellene egy számla, amire utalhatok pár ezer fontot" történetet. Ő meg elhitte és megcsinálta a bankszámlát.

Az a fránya nyelvtudás

De nekem már nehezebb volt munkát találnom. Azt eleve úgy terveztük, hogy eleinte vendéglátózni fogok, elvégre nyelvtudás nélkül ebben a szektorban a legkönnyebb munkát találni. Nem mellékesen ott enni is adnak. Szóval elfogadtam, hogy pár hónap mosogatás jön, de utána majd lesz "rendes" munkám és "happy holiday".

Na, ez nem így ment. A legnagyobb problémánkat két dolog okozta:
- nyelvtudás hiánya
- büszkeség

Bármily meglepő, a vendéglátózáshoz, konkrétan a mosogatáshoz is kell nyelvtudás, hacsak nem vagy lengyel, mert lengyelből mindenütt sok van és lesz valaki, aki segít. Magyarból kevesebb van, s megfigyelésem szerint kevésbé segítőkészek. Igaz ennek oka van, erről később.

A büszkeség pedig szintén komoly akadály, én ugyanis nem akartam letagadni a diplomám és a korábbi karrierem.

Szóval teleszórtam Edinburgh összes hotelét az életrajzommal, amin ma már csak sírva röhögni tudok. Gondolom elég furcsán hatott nekik, amikor az angol present perfectet a német perfekt igeidő analógiájára használtam. Meg az is, hogy IT-s diplomával mosogatni akarok.

Megkezdődött a pokoljárás

Mondanom sem kell nem voltam túl sikeres. Bő két hónap után kaptam egy hívást, ami azonban meghozta a szerencsémet. Egy észak-angol (viszonylag érthetően beszélő) főszakács hívott interjúra. Látta rajtam, hogy küzdök az angollal, s erősen feltűnt neki a sok-sok német szó amit "belecsempésztem" a társalgásunkba (elég sokáig hitték azt a kollégák, hogy német vagyok), de valamiért megesett rajtam a szíve.

Végül megkérdezte, hogy mi a halálért akarok én ilyen életrajzzal és szaktudással mosogatni. Én pedig őszinteségi rohamomban a magam módján elmondtam neki, hogy 3 hónapja keresek állást, fogy a pénzem és már bármit elvállalnék. Felvett. :)

Innen megkezdődött az a pokoljárás, ami ahhoz kellett, hogy elindulhassak felfelé. 12 kg-t fogytam (mosogatni keményebb meló, mint programozni), barátnőm is fogyott, de ő nem volt túlsúlyos, szóval nem olyan sokat. Eleinte alig értettem a szakácsokat, a skótok angolja nem volt érthető, de a lengyelekkel sem igazán boldogultam.

Igazából alig volt, aki segíteni akart volna közülük, leszámítva a mindenki számára érthetetlen, de nagyon barátságos skót reggeliztető szakácsot, a főszakácsot, aki felvett és egy-két mosogatót. Szóval nekik köszönhetően "beindult a karrierem".

A szótár, mint barát

Közben megtanultam elintézni az ingatlanadót (szótárral, sokszor visszamenve a hivatalba), próbáltunk angol tanfolyamra beiratkozni, ami végül sikerült is, majd elköltöztünk a gettóból (kollégák szerint a mi épületünkben lehetett a legolcsóbb heroint kapni a városban) egy jó kis lakásba, amit persze később újfent fel kellett adnunk, mert a minimálbérből ugyan fenn tudtunk tartani, de nem tudtunk spórolni mellette.

Szóval egy kétszobás-nappalis lakás lett belőle, amiből az egyik szobát és a nappalit kiadtuk albérletbe. Ami persze nem igazán volt legális, de legalább a folyamatos anyagi gondjaink megoldódtak és még megtakarítani is tudtunk egy kicsit.

A charity shop-ban beszerzett képes angol szótár pedig hasznos volt, amikor fogorvoshoz mentem. Ő kínai volt én magyar, nem volt egyszerű. :-D

Próbáltunk segíteni a többieknek, de ezt egy idő után abbahagytuk az idióták miatt. Például amikor nálunk üresedés volt, meghirdettem az iWiW-en, tudván, hogy így a helyi magyarokhoz hamar eljut a hír, s ez már önmagában is nagy segítség, erre azzal bombáztak, hogy hétfőn kezdenének, de nem érnek rá este 11-ig (addig tartott a műszak, illetve amíg be nem fejeztük a munkát), mert 10.20-kor megy az utolsó buszuk és intézzem el.

Nem értették, hogy nem én vagyok a főnök, én azzal tudok csak segíteni, hogy hírt adok a lehetőségről és ennek is örülniük kellene. A többi meg rajtuk múlik.

Haladtunk

Barátokat szereztünk, (magyarokat, lengyeleket, indiaiakat, kínaiakat...) és kezdtünk szocializálódni. Én kilenc hónap után picit feljebb jutottam (igen én sem gondoltam, hogy ennyi idő kell, míg kiszabadulok a konyhából, de lassan haladtam az angollal) és szobapincér lettem.

Barátnőm sajnos igazi harcias magyar amazonként (de jó okkal) összekülönbözött a francia főnökével, így ő cégen belül nem jutott feljebb a ranglétrán. Maradt szobalány, de az angollal haladt ő is és keresett jobb állást, de a válság közepén ez nem egyszerű.

Szóval haladtunk. Két napot iskolába jártunk, ötöt dolgozunk és jobb munkát kerestünk. Ez eléggé leterhelő volt, de a célunk, amiért végül is kimentünk, az angoltanulás volt. Itt pedig egyre jobban teljesítettünk. Miután túlestem a nyelvvizsgán, úgy döntöttünk, hogy melegebb éghajlatra költözünk. Irány Anglia, konkrétan Brighton!

Megint nem találtam munkát

Feltételeztük, hogy olcsóbb, mint London és barátnőm is vágyott ide középiskolás kora óta, szóval úgy gondoltuk egy ideig kibekkeljük itt, amíg találok végre nekem való állást, merthogy elegem volt a gályázásból és szerettem volna újra programozóként dolgozni. (Nem mellékesen, én szerettem volna már hazajönni, de ő még nem.)

Az albérlet persze kicsit drágább volt, mint Edinburghban és így csak szobát béreltünk egy török-cseh párnál. Később ez hibának bizonyult, mivel, mint kiderült a török srácnak belefért az illemszabályokba, hogy ököllel üsse a barátnője arcát, de ekkor ezt még nem tudtuk.

A lány segített barátnőmnek munkát találni egy nőiruha-üzletben, ahol ő is dolgozott. (Érdekes momentum volt, mikor azért utasították el barátnőmet a Burger Kingben, mert nincs brit referenciája, az indiai manager ugyanis nem értette, hogy Anglia és Skócia egy ország, csak épp azon belül két állam.)

Én azonban nem igazán találtam munkát. Ez pedig eléggé frusztrált. Brighton ugyanis rossz döntés volt. Onnan londoni állást keresni nem sokkal egyszerűbb, mint Budapestről. Én pedig nem igazán bírom a munkanélküliséget, meg a konzervatív lelkivilágomnak az sem tett jót, hogy Brighton az Egyesült Királyság melegfővárosa, ennek is a meleg-negyedének a főutcáján laktunk egy meleg-bár felett. Ez kb. olyan volt nekem, mint egy melegjogi aktivistának a Vatikánban...

Haza kellene jönni

Szóval mindezek együtt érlelték bennünk a döntést, hogy talán haza kellene jönni. Egy vasárnap este mikor épp rossz hangulatunkban voltunk megbeszéltünk, hogy másnap elküldöm az életrajzomat haza pár ismerősnek és barátnak. Így is tettem.

Aznap estére hét konkrét állásajánlat volt a postaládámban, ami minket is eléggé meglepett. Az egyik helyen ráadásul sürgős volt a dolog, mert a főnök nyaralni készült. Szóval csütörtök este hazarepültem és másnap volt két interjúm.

Az egyik nagyon jól sikerült, s még aznap este megkaptam a levelet, hogy ha megfelel a bér, akkor felvesznek, a másik siralmas volt. Azt azóta is szégyellem, ha rágondolok. (El is késtem és hülyeséget beszéltem lányos zavaromban...)

Szóval a hétfői interjúkat már le is mondtam, elfogadtam az első ajánlatot, amit azóta sem bántam meg, ma is ott dolgozom. Barátnőmnek volt egy hónap felmondási ideje a munkahelyén, szóval úgy gondoltuk addig marad, és közben intézi a kint maradt cuccaink hazaküldését, én meg intézem a pesti albérletet és a csomagok fogadását, illetve a Debrecenben lévő cuccaink levitelét Pestre. (Igen le, mert Debrecen van magasabban a tengerszint felett.)

Rekordidő alatt Brightonba

Ezt húzta keresztbe a főbérlőnk és barátnője csetepatéja, amikor barátnőm hajnalban szólt, hogy balhé van a főbérlők között, ő bezárkózott a szobájába a kalapácsommal, aki bejön az ajtón, leüti. Azt hiszem rekordot döntöttem a kiutazásommal, mivel hajnal háromkor dőlt el, hogy megyek érte, vettem is vonat és repülőjegyet, majd este hatkor már Brightonban voltam.

Apumék persze furcsán néztek rám, mikor reggel kirobogtam az ajtón egy hátizsákkal és a kérdésre, hogy hova rohanok, azt mondtam, vissza Angliába, holott úgy volt, hogy két hétig maradok.

Végül ő is hazaért és sikeresen letette ő is a nyelvvizsgát, s rövidesen állást talált egy nagy cégnél, ahol azóta is dolgozik, egyre jobb beosztásban, s szereti is a helyet. Illetve levelezőn főiskolára jár. Én is annál a cégnél dolgozom ahova anno felvettek, s nem is akarok váltani, mert haladok előre és tényleg szeretem a munkámat.

A brit kalandunk anyagilag nagyjából semleges, talán negatív, mert kicsit kevesebb pénzt hoztunk haza, mint amennyivel kimentünk, de hosszú távon mindenképp megérte. A jobb itthoni állás jobb fizetést jelent és a kaland része is jó volt. Skóciát szerintem mindenkinek látnia kell. Azóta itthon lakást vettünk (igaz kicsi és részben hitelre vettük, de a miénk) és összeházasodtunk.

Időnként elgondolkodunk azon, hogy újra felkerekedjünk, de egyelőre lekerült a napirendről. Azt hiszem, végre gyökeret eresztünk itthon és külföldre csak kirándulni, nyaralni megyünk majd. De persze erre nem esküszöm meg. Meglátjuk, mit hoz a sors.

S a tanulság?

1. Érdemes külföldre menni, de én azt mondanám, hogy azért menj külföldre, nyelveket és olyan dolgokat tanulj, amit itthon nem lehet, vagy nem olyan hatékony.

2. Itt is ott is dolgozni kell és idővel ez bizony kifizetődik, de nem egyből. Nem mellékesen, míg ott nem értékelik azt, hogy beszélsz németül vagy angolul (az adott ország nyelvén), mivel ez természetes, itthon ha értesz a szakmádhoz és beszélsz két idegen nyelven, akkor nagy eséllyel nyert ügyed van.

3. Ha nincs pénzed, ne indulj el, mert az elején nagyon sok pénz kell a dolgok beindulásáig.

4. Valamennyi nyelvtudás mindenképp kell, másképp szívni fogsz (persze ha van elég pénzed, akkor van időd állást találni, de valszeg nincs).

5. Ha nincs ismerősöd odakint, akkor lehet, hogy nehezebb, de legalább senki nem érzi úgy, hogy ráakaszkodsz, kihasználod.

6. Ha valaki azt mondja, hogy üresedés van náluk, az nem azt jelenti, hogy tiéd az állás, hanem azt, hogy az előtt hallottál a lehetőségről, hogy megjelent az újságban.

7. Ha mosogatni akarsz, ne mondd el, hogy diplomád van, mert nem állnak veled szóba. Nem gonoszságból, hanem mert tudják, hogy a képzett munkaerő, amint megszerzi a jobb álláshoz szükséges nyelvtudást, lelép.

8. Minden percet használj fel a tanulásra, tanulj nyelvet, vagy akár új szakmát, itthon is, ha kint élsz, akkor is.

9. Ha Londonban akarsz dolgozni, akkor oda menj, ha Edinburghban, akkor oda. Hiába drágább, de máshonnan nehéz bejutni interjúra.

Mi szeretjük a mostani munkánkat, a mai napig rendszeresen (napi szinten) használjuk az angolt, én a németet is (barátnőm, vagyis most már feleségem, is elkezdett németül tanulni) és igyekszünk szakmailag is fejlődni. Ez pedig meghozza a gyümölcsét. (Nekünk már megérte.)

Ha sokan ezt csináljuk, talán nagyobb haszna is lesz. Ahogy Kölcsey írta: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl".