Bezártság, repülés, magasság - sok mindentől lehet fóbiája az embernek, nyilván egy határátkelőnek a szokásosnál is kínosabb, ha mondjuk nem bírja a repülést. Szóval az eheti ajánló jó alkalmat teremthet arra, hogy beszélgessünk kicsit a saját fóbiáinkról. Aztán jelentkezik egy rég nem látott ismerős, aki határátkelési jubileumhoz ért, végül belekeveredünk egy helgolandi fókakalandba.

Elég kellemetlen, amikor valakinek, akinek munkájából adódóan sokat kell repülni, éppen ettől (mármint a repüléstől) van fóbiája. Pláne, ha ez nem volt mindig így… Ezen töprengett el a Kolbászkerítésország blog szerzője, Zuzzer is.

„Tizeniksz éve elmentem én Ausztráliába, Indonéziába, akárhová, most meg a berni templomtoronyba nem merek felmenni. Ez miért van nem tudom, a főnököm meg azt mondja menjek repülésterápiára, mikor magyaráznak, hogy ez ilyen-olyan biztonságos, aztán.... egy jó kis repüléssel zárul a dolog. 

Ja, kutyaharapást szőrivel.... az a pálinkával se jött be, szal, kössz, nem. Inkább próbálom limitálni a madár imitátorként eltöltött perceimet az életben. 

A fóbiámat magam kezelgetem, azaz sűrűbben megyek rövidebb utakra, csak minden második biznisz útból dumálom ki magamat. Ezt a „posztot” (figyelemelterelést) a KLM 1960-as járatán írom valahol Zürich és Amsterdam között... 

Ha megpróbálom kitalálni honnan eredeztethető ezen fóbiám, akkor két dolog jut eszembe, egy legendás utazásom Korzika szigetére, valamint egy másik, amikor kenguru kapitánnyal landoltunk Zürichben. 

Nos Korzikára anno biznisz miatt utaztam, lyoni átszállással és – beleégett az agyamba – a jónevű TWIN légitársaság gépével. Mondjuk gyanakodhattam volna egy kicsit, mikor név szerint köszöntöttek mindenhol, no legyen elég annyi, hogy majdnem megtagadtam a beszállást, mert ha valamit utálok, azok a „finn” légitársaság gépei, a kis finggépek. 

Ez meg vazze egy hat üléses mittoménmi volt, ahol a pilóta mögött foglaltam helyet, fejemet szolidan jobbra hajtva, hogy egyáltalán beférjek a géptörzs görbülete miatt. 

No, ezt a kis szar kávédarálót minden kis szellő össze-vissza dobálta, kiváltképpen a visszaúton, amikor nagy szerencsémre még viharokat is kifogtunk. 

Repülünk lazán és mint egy falevél a forgószélben, kerülgetjük a hatalmas gombaszerű viharfelhőket, mikor haverom, a kapitány aszongya, hogy „akkor most kapaszkodjunk, mert nem kaptam engedélyt, hogy a következő viharfelhőt kikerüljem…” 

Apám, volt ott minden. Azt például tudjátok, hogy a gép oldalán végigsöprő jégesőnek olyan a hangja, mintha a második ukrán front vette volna tűz alá? 

Mondják, hogy egy zuhanó gépen aránylag kevés az ateisták száma, meg tudom erősíteni, vallástalan létemre meg is keresztelkedtem a köztünk repkedő poharak vizét használva. Mikor leszálltunk éppen csak nem köptem magam mögé, de el capitano arcán se látszódott, hogy olyan jól érezte volna magát... 

A másik kisebb dolog volt, zuhantunk pár száz métert ZRH-ben a reptér fölött ereszkedés közben. A gond az volt, hogy eleve pár száz méterre voltunk a talajszint fölött, szal a mellettem magabiztos mosollyal ücsörgő svejci frequent flyer úgy tépte szét ijedtében az újságját, hogy ihaj. Aztán másodikra leszálltunk, pattogtunk párat a flaszteren és megerősíthetem, hogy a stewardess-ek is izzadnak.” 

A teljes posztot itt olvashatod, utána pedig a kommentekben elmesélheted, te mitől félsz (nekem klausztrofóbiám van).

Tíz éve északon 

Egy évtized elég nagy idő, és szuper alkalmat ad a visszatekintésre. Szerencsére így gondolta ezt az Északon élünk blog szerzője is, így aztán dupla öröm, mert régen látott blogról szemlézhetek megint.

„Már 6 évesen, egy nyugat-németországi útról hazajőve megfogadtam a hatévesek minden bölcsességével, hogy bizony én külföldön szeretnék élni amint lehet. Aztán persze ez évtizedekre feledésbe merült, viszont a kétezres évek második felére ismét témává lett a családban. 

Van ennek elég sok oka, tényezője; nem mennék bele jobban; lényeg az, hogy sehogy sem tudtunk egyről a kettőre jutni anyagilag és eléggé elfogyott a levegő körülöttünk. 

A 2008-as évben egy februári néhány nap pecsételte meg végképp az otthon maradás esélyeit, akkor már tudtuk, hogy pár hónapon belül óriási változások lesznek az életünkben. 

Április hónapban leszereltünk mindketten a munkahelyünkről, május elején pedig megtörtént, amit szintén nem nagyon hittem korábban: asszonyos férfi lettem. :D 

Egyébként is gondoltunk rá, illetve tudtuk, hogy praktikusságból is szükséges lépés lesz ez. A lagziban sikerült időlegesen elköszönni szinte mindenkitől, aki fontos volt számunkra, mondván, jövünk majd vissza látogatóba, de nem tudjuk mikor. Illetve nem lehetett tudni azt sem, hogy mennyire lesz hosszú ez a kiköltözés. Úgy gondoltuk, egy pár év jó eséllyel, de ennél többet nem láttunk bele. 

Valamikor május 23-24 körül a hajnali órákban búcsúztunk el a szülőktől és nehéz szívvel észak felé fordítottuk a piros Rönó orrát. Szegény autónak volt már baja rendesen, de még ezt a kiutat vállalnia kellett, illetve bíztunk benne, hogy egy pár hónapot kihúz majd ezen felül is. (...) 

Az autó nagyon szépen bírta a kilométereket, bár valami kis szervizlátogatás befigyelt, már nem emlékszem pontosan, hogy miért. A harmadik napon Stockholmon túlverekedvén az igazi svéd északon autóztunk egy kérdőjelekkel teli, de érdekesnek ígérkező új élet felé. 

Már akkor is nagyon tetszettek a hosszú nappalok, esteledni sosem akaró kései órák. A forgalom is erősen szűnőben volt és a nap végén valahol Umeå felett ismét nyugodni tértünk. 

A jó meleg kora nyári idő az éjszakai sötétséggel együtt lett a múlté, helyette el kellett kezdeni megszokni a helybéli felhős, borongós, nyáron is enyhe téli időjárást és a szinte szünet nélküli nyári nappali világosságot. 

Az utolsó, negyedik utazós napunkon értük el a célt, Luleå (a korábbiakban és a továbbiakban Lulujó) városát. 

Érdekes módon valami teljesen hasonlót képzeltem el magamban, pedig pár hónappal azelőttig még azt sem tudtuk, hogy élnek-e emberek ennyire fent északon.

A magyar időjárásjelentő Európa-térképeken már Stockholm se nagyon látszódik, szerintük ez a rész már nem is az emberi civilizáció része... :-S 

A következő pár napokban, hetekben, hónapokban igyekeztünk felvenni a helyi ritmust, megszokni az új életformát a rengeteg mindenre való rácsodálkozás és a beilleszkedni törekvés mellett. 

Szerencsére rengeteg sok segítséget kaptunk mindehhez a helybéliektől és már kint szerzett, magyar barátoktól is, amit ezúttal is nagyon köszönünk. 

Két év után úgy alakult, hogy visszább költöztünk kicsikét dél felé, Stockholm mellé; majd újabb négy évre rá még közelebb kerültünk a fővároshoz. A leköltözés évében kibővült a család létszáma, Orsi lányunk már a Karolinska kórházban született meg. 

Ebben az utolsó 10 évben nagyon sok érdekes és furcsa tapasztalatot szereztünk, más lett a világlátásunk, kibővült a látó- és érdeklődési körünk szélessége. Megismerkedtünk egy új nyelvvel és megtapasztaltuk azt, hogy milyen az, ha fizetést is adnak a munkáért cserébe, nem csak alamizsnát, gombokat...” 

Hogy mi lesz a jövő? Kiderül az eredeti bejegyzésből, ha ide kattintasz!

Helgolandi fókakaland

A cím kicsit úgy hangzik, mintha valami német mesekönyvből került volna elő, és tulajdonképpen nem is tévednénk sokat, hiszen az Élet a határon túl blog szerzője és családja helgolandi élményei kifejezetten érdekesre sikeredtek. A nagy kérdés az, sikerült-e végre fókát látni.

„Cuxhavenben találtunk szállást, és lefoglaltuk a hajójegyeket is. Helgolandra több helyről is megy hajó, akár Hamburgból is, ráadásul van egy opció egy elég gyors járat, ami nagyjából 1 óra alatt ér Helgolandra Cuxhavenből. 

Azért Helgolandon nem csak fóka van, tehát nem csak egy sziget, vagy egy homokpad. Helgoland Németország egyetlen nyílt tengeri szigete. (...) 

Helgolandra nem lehet mindig olyan könnyen utazni, a főidőszakokon kívül alig megy hajó, de a tavaszi, nyári időszakban könnyen elérhető, ha épp valami vihar miatt nincs lezárva a kikötő, vagy megtiltva a közlekedés. A szigeten nem közlekedhet autó, illetve rendőrautót meg taxit láttunk, de mind elektromos volt. 

Helgoland még vásárlás szempontjából érdekes, mivel vámmentes övezet, tehát alkoholt és parfümöt árulnak minden mennyiségben. Német ismerősök mesélték, hogy régen főként emiatt látogatták a szigetet, mert nagyon jó áron lehetett hozzájutni, nem csak alkoholhoz, de az akkor még Németország más területén nem kapható csokikhoz is. Persze ezeket azóta már Magyarországon is lehet kapni. (...) 

Első nap megérkeztünk Cuxhavenbe, sétáltunk egy kört a városban, majd a parton is. Kb. 10 perc sétára laktunk a tengerparttól, lehet még annyi sem volt. Nulla helyismerettel rendelkeztünk, de a nem tudás egyáltalán nem zavart bennünket abban, hogy lemenjünk a partra, majd elinduljunk egy irányba, és megtaláljuk Niedersachsen legészakibb csücskét. Nekem tulajdonképpen mindegy, hogy miféle az a tenger, mindig elvarázsolódom, és most volt rendesen sós illat is. 

A lányok egyből elkezdtek kagylót gyűjteni, mármint inkább a héját. Ez volt az utolsó, hogy ezt megengedtem. Amikor hazaértünk, nagyobbik kimosta az összeset, ennek ellenére 3 nap múlva olyan szag terjengett a szobájában, hogy nem csak úgy orrba vágott, amikor kinyitottam az ajtót, hanem orrba vágott, és földbe is döngölt egyszerre. (...) 

Másnap indulhattunk Helgolandra, de mivel csak 10 után indult a hajó, így nagyon kényelmesen készülődhettünk, Edina még futni is el tudott menni, és nem esett az eső, sütött a nap, úgy nézett ki, hogy nagy szerencsénk lesz. 

A kikötőbe menet, egyáltalán nem volt szükség a kabátokra. Még arra sem, amelyik elbújt a szekrényben, és emiatt ott is maradt a házban. Szerencsére a posta erre igazán jó megoldás, a ház tulaja pedig volt oly kedves, hogy elsétált a postáig. 

A hajó késett, Hamburgból érkezett, ez a gyorsjárat volt. A hajó kívül-belül jól nézett ki. A kiszolgálás is nagyon korrekt volt, tulajdonképpen tényleg megérte. Ahogy ment, az meg aztán pláne. A lányok is nagyon élvezték, azonban az idő szép fokozatosan romlott, ahogy közeledtünk a sziget felé. 

A hajóról leszállva elindultunk valamerre, volt egy kisvonat, az a városnézős dotto féle, ami levitt a partra, de egyrészt tele volt, másrészt, azt gondoltuk, hogy majd megoldjuk gyalog. Ekkor még nem tudtuk, hogy erre biztosan nem lesz idő. 

A sziget nem nagy, azonban az ott eltölthető idő sem több 3,5 óránál, mert indul vissza a hajó. A szállás pedig elég drága, mondjuk egyszer szívesen eltöltenék pár napot a szigeten. 

Elindultunk, fel a dombra. Valami rock fesztivál volt éppen Helgolandon, így az egyik vendéglátóegység teraszán, mely a Bunte Kuh névre hallgatott, belebotlottunk némi élő zenébe. 

Ezután elindultunk a sétaúton körbe, és akkor már csöpögött az eső, ami nem is lett volna akkora gond, ha közben nem ködölt volna be. Olyannyira, hogy még a tengert sem láttuk. Lelkesedésem töretlen volt, ekkor még. Lesz fóka. Nem lett. Amit viszont láttunk, és fantasztikus volt, az a szigeten élő madárvilág. 

Úgy éreztem magam, mintha egy természetfilmbe csöppentem volna. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy bármelyik madárfajtának a nevét tudtam volna, mert sirályból is annyiféle volt, amennyit én még nem láttam. 

A Zuram közölt, hogy ő a szulákat megismeri, és igaza is volt tényleg szulák voltak, meg sirályhojsza, csüllő, ezüstsirály, heringsirály, dankasirály is. Ki voltak írva táblára a nevek, így egyszerű azért nem volt, mivel nem magyarul volt, de ki lehetett keresni, hogy melyik madár micsoda tulajdonképpen. (...) 

A visszafelé úton, már ha lehet visszafelé útnak nevezni, mivel egy kört lehet tenni a szigeten, de a kiinduló ponthoz visszafelé menet márt találkoztunk emberekkel, odafelé nem, de csak azért mert rajtunk kívül mindenki az ellenkező irányba indult el. 

Én azért erősen figyeltem a vizet, miután felszakadozott kicsit a köd, és nem szemerkélt az eső, már reménykedtem benne, hogy látni fogok úszó fókákat a part közelében. 

Láttam, vagy legalábbis szerintem láttam, csak az lehetett, illetve azok lehettek, mivel többen voltak, de elég nehéz ezt megmondani. Mindenesetre megbeszéltük, hogy semmit nem veszítünk azzal, ha elhisszük, hogy azok nem kövek, vagy madarak voltak, hanem fókák. Igen, megfelelő távolságból össze lehet téveszteni a tengerből kilógó sziklacsúcsokat, vagy a vízen úszkáló madarakat, pláne ködben." 

A teljes posztért (jó sok fotóval) ide kattintsatok.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.