A határátkelésről magyarként természetesen általában saját szemszögünkből írunk, a legtöbb történet arról szól, miként élik meg az emberek az új országba költözést, a beilleszkedést. Legalább ilyen érdekes azonban megfordítani a nézőpontot, és megnézni azt, milyen ez a folyamat a befogadók szemszögéből.
Miként rengeteg egyéni történet van a kivándorlásra, némi túlzással ahány ember annyi tapasztalat, élmény és vélemény, úgy ez fordítva is igaz. Elég talán csak a legkézenfekvőbb példát, az Egyesült Királyságot felhozni, ahol a Brexittel a népszavazásra elfáradó polgárok többsége kifejezte véleményét, azaz hogy nem kifejezetten lelkes híve a külföldről érkezőknek.
Nagyon sok dologtól függ persze, hogy ki hogyan vélekedik a határátkelésről fogadó oldalon. Talán érdemesebb kicsit a folyamatok mögé nézni, egy olyan országot választva, amely megtapasztalta az elvándorlást csakúgy, mint a bevándorlást. Utazzunk tehát Írországba, annál is inkább, mert azért akadnak áthallások a mai Magyarországgal kapcsolatban.
Egy homogén társadalom
Történelmileg az ír egy meglehetősen homogén társadalom volt még az 1950-es években is. A lakosság háttere meglehetősen egyforma volt, az iskolázottság is hagyott kívánnivalót maga után és keveseknek volt tapasztalatuk arról, milyen az élet az országon kívül.
Mindennek egyik következménye a meglehetősen visszafogott (hadd ne mondjam: pocsék) gazdasági teljesítmény volt, amiből viszont következett a képzett fiatalok elvándorlása. Ez persze nem akkor kezdődött: Írországból az ambiciózus, kalandvágyó fiatalok közel egy évszázadon keresztül vándoroltak el – és jó részük nem is tért vissza.
Mindez az 1960-as években kezdett megváltozni, amikor a gazdaság egyre erősebb lett, a kormány egyre több pénzt tolt az oktatásba. A kivándorlás lassulni kezdett, de nem állt le, így az üzleti és elsősorban a közszolgálati szektor továbbra is komoly emberhiánnyal küzdött.
Aztán az 1970-es években a két évtizeddel korábban kivándoroltak elkezdtek hazaszállingózni, és vitték magukkal a külföldön tanultakat és tapasztaltakat. Mindez lassan a társadalom és a gazdaság változását hozta magával.
Aztán az 1980-as években megint fordult a trend, rengeteg (jól képzett) fiatalból lett határátkelő. Írország szerencséje az volt, hogy a 90-es években jött a hatalmas fellendülés.
A kelta tigris
Itt érdemes talán egy kis kitérőt tenni, amihez Pogátsa Zoltán közgazdász egy posztjából vett részletet hívok segítségül, mert elég jól leírja, mi történt bő két évtizeddel ezelőtt.
„Az az Írország, amely 1973-ban a közösségi egy főre jutó GDP átlag 60%-án lépett be az Európai Közösségekbe, fejlődése csúcspontján az Uniós átlagot is messze meghaladta, és (vásárlóerő paritáson) felment 130% felé. Luxemburg után a másodikak lettek az unióban.
A kilencvenes években a gazdaság 8-9%-os éves növekedési rátákat produkált. Valami rendkívüli történt, az ország olyan kiugrást hajtott végre alig két évtized alatt, ami egyszerűen sehol máshol nem volt tapasztalható.
Míg a többi felzárkózó EU tagállam, Spanyolország, Portugália vagy Görögország alig-alig vagy egyáltalán nem tudták csökkenteni lemaradottságukat, az írek beelőztek.”
Ennek lett az a következménye, hogy azok, akik a nyolcvanas években elmentek, a kilencvenes évek közepén elkezdtek visszaszállingózni. Olyannyira, hogy 1996-ra a 35 év fölötti diplomások egyharmada (!) hazatért határátkelő volt.
Persze ez nem egy „Írország története” poszt, a lényeg viszont magyar szemszögből nézve is elég egyértelmű: a határátkelés nem egyszeri és pláne nem egyirányú folyamat, hanem egy, a gazdaság teljesítményétől is függő jelenség, ami akár ciklikusan változhat, többször is egy-két évtized alatt.
Bevándorlók nélkül nehezen megy
Csakhogy Írország példáján látva az is kiderült, hogy a gazdasági fellendülés nem fenntartható bevándorlók nélkül. A 90-es években (sikerei csúcsán) az ír gazdaság legnagyobb problémája a képzett munkaerő hiánya volt.
Márpedig ezzel valamit kezdeni kellett, így nem csoda, hogy a gazdasági szükségszerűség kikényszerítette a határátkelők megjelenését, ráadásul nem kizárólag (és nem elsősorban) az Európai Unióból, hanem más, harmadik országokból.
Itt azonban érdemes megállni egy pillanatra, ugyanis Írország abban a különleges helyzetben volt (szemben a legtöbb befogadóországgal), hogy már a kezdetek kezdetétől a jól képzett munkaerőt vonzotta be. Olyannyira, hogy egészen addig, amíg az oktatásra fordított befektetés kamatozni nem kezdett, a bevándorlók jóval képzettebbek voltak, mint a helyiek.
Ráadásul (mert a bevándorlás természete már csak ilyen) a képzett munkaerő beáramlása lenyomta a fizetéseket, ami nyilván fájdalmas volt a helyieknek, ugyanakkor elősegítette a gazdaság gyorsuló erősödését, növekedését, ami végeredményben a munkanélküliség csökkenéséhez vezetett.
Itt egy rövid kitérő erejéig hadd idézzem fel, mit írt Kisrumpf férje egy korábbi posztban a helyiek munkához való hozzáállásáról (nyilván kissé eltúlozva): „A munkamoráljuk kb. olyan, mint amit egy éves iraki tartózkodásom alatt az araboktól láttam. Még szerencse, hogy rengeteg külföldi dolgozik az országban – „We are the roar of the Celtic Tiger” ahogy a barátom megfogalmazta.”
Változó hétköznapok
A hazatérők és a bevándorlók változatosságot hoztak az életstílusban is. A pubok túlereje megtört, megjelent és egyre dominánsabb lett az éttermi és kávéházi kultúra.
Ráadásul a tapasztalat azt mutatja (még ha ez sokaknak nem tetszik is), hogy a sokszínű városok (legyen az London, Párizs, San Francisco vagy New York) kifejezetten sikeresek. Ehhez a trendhez kapcsolódtak a kisebb, de a határátkelőknek és a hazatérőknek köszönhetően egyre sokszínűbb ír városok.
Nyilván ennek a sokszínűségnek sokak szemében megvannak a maga hátulütői, nem mindenki szereti, vagy szokta még meg, de a bezárkózás aligha megoldás, és nem is nagyon kivitelezhető.
Jelen és jövő
Az íreknek annyiban is szerencséjük van (vagy valamit jól csináltak – ez nézőpont kérdése), hogy a mai napig is az oda érkező külföldi munkavállalók többsége jól képzett, bár mára az ír oktatás bőven megerősödött annyira, hogy tartsa velük a lépést.
Még a legkevésbé képzett határátkelők (és az Irish Times cikke ezek közé sorolja az Egyesült Királyságból, a Közép-Kelet-Európából és az Afrikából érkezetteket) is általában legalább érettségivel rendelkeznek.
A többi uniós tagállamból (ezek közül kiemelkedik Franciaország és Spanyolország), valamint az Indiából érkezettek esetében pedig eléri a 80 százalékot a diplomások aránya.
Jól látszik tehát, hogy az ír gazdaságnak nagyon sokat jelentett (és jelent ma is) a képzett munkaerő bevándorlása. Nekik bejött a munkaerő EU-n belüli szabad áramlása, és egyelőre sikerült elkerülniük a Brexithez (és Magyarországhoz) hasonló bevándorlásellenes retorikát.
Amiben alighanem szerepet játszott, hogy a legtöbb ír famíliában akad legalább egy, a boldogulását külföldön kereső családtag.
Itt hadd idézzem vissza O'Soma egy korábbi határátkelős posztját, melyben részben arról is írt, hogy az írek lenézik-e a külföldieket.
„Az a réteg, akikkel én találkozom, kedves, barátságos, befogadó. Akik ismernek, tudják, hogy dolgozni jöttünk, nem segélyért, így egyenrangúként kezelnek. Nem érzem magam rosszul, a cégemnél minden második ember külföldi. Kelet-Európából én vagyok az egyetlen.
Azért hangsúlyoztam ki, hogy az a réteg, akikkel én találkozom, mert több helyi magyartól megkaptam már, hogy ez a réteg a képzett, értelmiségi réteg. Ők megtapasztalták már, hogy a kétkeziek és a vidékiek igenis kinézik őket innen.
Igazuk lehet, velünk az ingatlanügynök volt lekezelő a ház vásárlásakor, de gyorsan helyre tettem. Még ügyvéddel és bírósággal is fenyegetett, de csak kiröhögtem. De ettől nem gondolnám azt, hogy ilyen az átlag ír.
Én továbbra is pozitív vagyok őket illetően. Cserébe elvárom, hogy ők se a dublini reptéren 10 kiló kábítószerrel letartóztatott magyar alapján ítéljenek meg engem. Szinte minden írnek van valahol külföldön élő rokona, Egyesült Államokban, Ausztráliában, stb.
A szigeten van 4 millió ír, ezen felül a világon még vagy 15 millió. Minden filmben van valamilyen utalás az ír származásra. Mivel ők nagyon is jól tudják, hogy milyen a kivándorlás, alapvetően befogadók.” (A teljes írást itt találod.)
Magyar tanulságok
A kérdés így a poszt vége felé persze az, milyen tanulságokkal jár az ír sztori Magyarország számára.
Mindenekelőtt azt érdemes ismét megjegyezni, hogy a határátkelés nem egyirányú és egyszeri, hanem ciklikus folyamat, amit nagyrészt a gazdaság teljesítménye határoz meg.
Noha a magyarokra azt szokás mondani, hogy nehezen mozdulnak, nekem az a gyanúm, hogy az elmúlt jó tíz évben ez megváltozott. Kiderült, hogy nem olyan ördöngösség elmenni, és lassan az is kiderül, hogy visszatérni (majd esetleg utána ismét útra kelni) sem kudarc.
Fontos lenne az is, hogy legyen valami elképzelés a külföldről visszatérők tapasztalatainak, tudásának kiaknázására. Erre még retorikai szinten sem látni utalást (hacsak a Gyere haza fiatal nevű izét nem tekintjük annak), pedig ahogyan az ír társadalmat megváltoztatták a hazatérők, így ez Magyarország esetében sem lenne ördögtől való.
Végül, de messze nem utolsósorban, tanulság az is, hogy a gazdaság fellendítése ilyen demográfiai tendenciák (és ebben éppúgy benne van a határátkelés, mint az elöregedés) mellett bevándorlás nélkül nem fog menni. Ennek viszont alaposan betesz az idegenellenes retorika, és egyelőre nem látszik, hogy ebből miként lehet kimászni.
A nap idézete
„A napszámoshiány egyik oka, hogy sokan Ausztriába, Németországba mennek mezőgazdasági idénymunkára mert ott 8-10 eurós, 2500-3100 forintos órabérrel számolhatnak, s ezzel a magyar gazdák nem versenyezhetnek.”
(Fotó: pixabay.com/Holgi)
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek