A mai történetnek több különlegessége is van számomra. Az egyik, hogy egy olyan országba visz el, ahonnan még nem volt poszt a blog történetében, ez pedig Bhután. A másik, hogy egy rendkívül kalandosnak indult útról szól, ami aztán kissé más lett, mint aminek indult. A harmadik pedig a szerző, TeePolgar fotói, szerintem arról a településről, ahol járt, viszonylag kevés fotó látható (ennek örömére újra életre leheltem a Határátkelő Instagram-oldalát is, kövessétek, nézegessétek ti is!)

„Tíz ok, amiért szeretek itt élni” – miért szereted azt a várost / országot, ahol élsz? Szedj össze 10 okot, és írd meg a hataratkeloKUKAChotmail.com címre!

Teaültetvényeken dolgozó indiaiak és bhutániak

A csecsemő is először kúszik, aztán áll fel. Először lép, majd folyamatosan gyalogol. Először csak szoptatva tud táplálkozni, majd gyümölcspüré, és csak aztán a finom oldalas. 

Az élet minden táján csak az úgynevezett tanulási görbén keresztül lehet mesterré válni. Senki sem születik tengerészgyalogosnak, vagy a világ leggyorsabb sprinterének. Egy hosszú folyamat útján jut el az ember a teljesítő képességének vagy az álmai elérésének céljához. 

Nem gondoltam, hogy valaha is utaznék 

Az utazás ugyanígy működik: nem lehet egyből mindenki professzionális hátizsákos (újra)felfedező. Az odavezető út tele van csalódásokkal, elszámolt költségvetéssel, és buktatókkal, melyekről ha tud az ember, ha nem, az egónak köszönhetően úgyis átesik, és végig kell másznia a sárban, és a retekben, hogy ragyoghasson. 

A 18. születésnapom előtt nem gondoltam volna, hogy valaha is utaznék. Nem gondoltam volna, hogy valaha is nyelvet tanulnék, mivel egészen addig egy nagy szenvedés volt számomra a nyelvtanulás... őszintén mondva: a tanulás maga volt nagy szenvedés.

Akárhogy is, egy másik cikkben leírom részletesen, hogy mi vezetett ide, de mondhatom, hogy a 23. életévemet töltve már egészen jól ment az 500 forintból utazás naponta, a stoppolás, és az idegeneknél való élés. 

Ez odáig fajult, hogy realizáltam: nem kell milliomosnak lennem ahhoz, hogy meglátogassak országokat, mint Türkmenisztán, vagy Bhután, ahol a zárkózottság miatt az alternatívák limitáltak, s mivel nem akartam megházasodni, és a pénztárcámat is kímélni akartam, így nem maradt más, mint álmodozni. 

Szerencsére az idő során a tapasztalatoknak köszönhetően nőtt annyit az önbizalmam (egó, ha tetszik), hogy kitaláltam: beszököm Bhutánba. 

De mielőtt belevágnék, hadd magyarázzam el, hogy mit is jelent a legboldogabb országnak lenni. A bhutáni emberek nem olyan értelemben boldogok, mint azt a nyugati társadalom értékrendje definiálná.

Számukra a boldogság az alapvető szükségletek által mérhető. Ezeknél több az utóbbi éveket leszámítva nem is nagyon volt elérhető, mivel sokáig nem engedtek be semmiféle technológiai találmányt.

Ezen felül a bhutániaknak még a halálon való napi szintű (ötszöri) elmélkedése is segíti a boldogságfaktor emelkedését, mivel elfogadjak a mulandóság tényét. Na, de nem a túlvilági életen való töprengés miatt döntöttem amellett, hogy beszökök.

A kobra és tigris még belefér 

Egyszer már volt egy ilyen kósza ötletem cimborámmal 2011-ben. Akkor csak addig jutott a tervezés, hogy földrajz szakon India-kutató professzoromat kikérdeztem a dzsungelről, és a beszökéssel járó tortúráról.

Nem csak nekem nem volt tapasztalatom a tervezésben, és hasonló projekt kivitelezésben, de a tanáromnak sem volt hite bennem, úgyhogy gyorsan lerázott pár kobra meg tigris jelenlétével a környéken – az elmondása alapján. Később persze kiderült, amikor már felnőttem a feladathoz, hogy ez igaz is, de ez még/már belefér kategória lett az éveknek köszönhetően.

Eltelt pár év, és Nepál is felkerült a listámra, így gondoltam, hogy most van itt az idő arra, hogy megmérettessem az álmomat a valósággal. Nekiálltam hát tervezgetni. Ez abból állt, hogy a Google segítségével kiderítettem, hogy már egy ember volt, aki beszökött az országba, de hogy ő csak át akart lépni bhutáni területre. 

Gondoltam: mennyivel jobb lenne, ha ezt felülmúlva sikerülne még egy faluba is eljutnom. Miután találtam bizonyítékot arra, hogy van határszakasz, ahol nincsen folyó, és még falu is van a környéken, így egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy mik a fő irányvonalak a csínytevés során. 

Az izgatottság a nap közeledtével egyre fokozódott bennem. A projektet illetően a legrelevánsabb ismerőseim által abban a hitben sikerült magamat ringatnom, hogy legrosszabb esetben elkapnak a bhutáni oldalon, és visszadeportálnak a folyómedren keresztül Indiába, s kitiltanak 10 évre például. 

Arra csak utólagosan jöttem rá, hogy azzal nem is számoltam, hogy mi van, ha visszafelé jövet lesz bajom az indiai oldalon? 

A tervezgetés vége 

A maps.me és a google maps segítségével megnéztem a terület topográfiai és infrastrukturális nézetét is, így elég hamar láttam, hogy kis hegyoldal-kirándulós, teaültetvény-fotózós, sátrazós kaland vár rám. 

Szerencsére 15 kilométernyire a kiszemelt határvidéktől találtam is települést, ahova van vonatközlekedés. Így véget is ért a tervezgetés. Kb. eddig is tartott a terv maga, mert a kivitelezés csak a végeredményt predesztinálta helyesen, térkép ide vagy oda. 

A csínytevés Nyugat-Bengál tartományban történt. Siliguriból mentem Nagrakata településre vonattal. Ennek költsége nevetséges 0,55 dollár volt, ám a 70 kilométert indiai sebességgel, 2,5 óra alatt tettük meg. 

A Sliliguri-Nagrakata vonatút

Mire leszálltam a vonatról, már sötét volt, bár nem számítottam másra, és a terv is az volt, hogy az éj leple alatt gyaloglok, ameddig nem leszek álmos, s majd lehetőleg a határ mellett verem fel a sátramat, hogy nyugovóra térjek. 

A motoros Krishna 

A terv szerint olyan 12-14 kilométert gyalogoltam volna. Szerencsére hüvelykujjam nem hagyott cserben, és sikeresen felvett 3 perc után egy helyi motoros. 

Krishna névre hallgató motoros újdonsült cimborám tökéletes irányba haladt, ami így nagyon kapóra jött nekem. Gyorsan beszédbe elegyedtem vele, hátha sikerül információt nyernem tőle.

Szerencsére nem nagyon próbált összeesküvés-elméleteket szövögetni magától, így nem fogott gyanút, amikor megkérdeztem, hogy milyen a határsáv vidéken, vagy hogy mindenhol van-e víz a folyómeder helyén, illetve milyen mély az egyes szakaszokon.

A határőrök őrsége irányába megyek egyenesen a Google Maps szerint, hacsak nem vesz fel Krishna és világosít fel a határőrség itteni aktivitásáról és helyéről

Persze voltak terelő kérdések is, mint például: milyen fajta teát termesztenek a vidéken, meg a szokásos ismerkedő kérdések, úgy mint „van családod?”, „innen származol?”, „nálatok is esett?” típusú kérdések összefoglalóan.

Amikor megkérdeztem, hogy van-e komoly határellenőrzés, akkor azért visszakérdezett, hogy miért érdekel, amikor elmondásom szerint csak a híres indiai teaültetvényeket akarom megnézni a turisták által (soha) nem látogatott helyen. A hely neve is tükrözi, hogy mennyire New York kategória: “Kurti te ug line”, ahol 1500-1600 ember él. 

Helyiek a reggeli munkába igyekvés közben

Krishna villanyszerelőként dolgozik a közeli településen, és ezáltal ő a település fő-fő mérnöke, ami azzal jár, hogy amikor a „városban” elmegy az áram, akkor kisétál, és „megszereli”. 

Amikor én ott voltam, akkor is elment az áram, és egy féltéglát felvett a trafóállomás mellől, és azzal „javította” meg... viszont volt áram 20 perc elteltével. Mondtam neki, hogy a sátramban fogok pecózni, így amennyire csak tud, vigyen északi irányba (arra volt a kiszemelt helyszínem). 

Most még kérdeznem sem kellett, és annak ellenére hívott meg vacsorára a családjához, aminek rendkívül örültem (ez sosem volt másképpen, mert nagy könnyítés ez az úton, bárhol is legyek, bármilyen szituációban). Kérdeztem, hogy felverhetem-e a sátramat a kertben, remélve, hogy így majd tudok fürdeni. A sátorban nem aludhattam, viszont a nappaliban igen.

Egy tipikus indiai család 

Krishna családja tipikus indiai volt számomra. Kicsit panaszkodnak a napjukról, és a kormányról, kifejezik egymás iránt érzett szeretetüket, majd nyugovóra hajtják a fejüket, miután teleették magukat rotival. 

Helyi gyerekek eszik a rotit és várják, hogy holnap legyen

A gólyalábon járkálás a nap nagy részét érdekessé teszi a világ végén is

Krishna hindi, ahogy mindenki a családban. Ennek következtében nem is nagyon lepett meg a hír, hogy előre elrendezett házasság (arranged marriage) volt. Hogy mennyi ideje, hogy miért, azt nem tudom, de Krishna nem alszik együtt a párjával, sőt ő külön szobában alszik, míg felesége a gyermekkel egy másikban, s a harmadikban a testvére és az édesanyja. 

A nagynéni, aki a holnapot várja reggel 8-kor

Ahogy vacsora közben beszélgettünk, megkérdeztem, hogy másnap, amíg elmegyek túrázni, addig ott hagyhatom-e a nagy zsákomat, hogy mozgékonyabb lehessek. Mondta is, hogy rendben, de jön szívesen velem. 

Kivert a víz, és nagyon elkezdtem győzködni arról, hogy nem kell aggódnia, majd elleszek én egymagamban, meg neki kell menni melózni, vagy családdal lenni, vagy bármi.

Krishna családja, akik a határ melletti településen laknak, amit a Google Maps sem mutat már

Hajthatatlannak tűnt, és egy idő után láttam, hogy itt az őszinteség az egyetlen megoldás, így elmondtam neki az igazi okot, amiért idejöttem. Ő csak nevetett, és mondta, hogy megmutatja, hol a legkönnyebb átmenni, s hogy jön velem. 

Nem akartam hinni a fülemnek, de nem először bizonyosodott be: beszélni kell álmainkról, terveinkről nyíltan, mert nem tudjuk, hogy mikor hallja valaki olyan, aki hozzá tud segíteni a megvalósításukhoz. 

A meglepetés 

Reggel felkeltünk 5-kor, amikor már világos volt, és az unokatesója pont arra járt, úgyhogy miközben a fogkefét rágta, és mosta a fogait, baktattunk a határ felé. Kiderült, hogy a határtól 10 perc sétára lakik.

Krishna unokatestvére, aki reggel 5-kor már mosta a fogát és csatlakozott hozzánk a bhutáni “látogatáshoz” - ezeknek a gyerekeknek ez nem több, mint lemenni a boltba tejfölért

Közben mondta, hogy amerre én akartam átkelni, ott is van folyó, és azon a környéken táboroznak a határőrök (indiai oldal). Megint csak bebizonyosodott, hogy nem volt rossz ötlet elmondani neki az igazi szándékomat. 

A két országot elválasztó folyóparthoz érvén leesett az állam, amikor láttam két helyit átkelni a folyón a legnagyobb természetességgel. Kérdeztem is Krishnát, hogy ez mi a franc, mire mondta, hogy a bhutániak átjárnak dolgozni a teaültetvényeken nappal, míg az indiaiak fát lopni járnak Bhutánba. 

Ahogy nekem nem volt munkavállalói vízumom Indiába, úgy a bhutániaknak sem, de ez senkit nem zavar. Itt jegyezném meg, hogy a tűző napon 90 %-os páratartalom mellett dolgoznak heti 6 nap 7 órán keresztül napi 2,1 $ bérért. 

A feldolgozóüzembe igyekvő, teaültetvényeken emberfeletti teljesítménnyel dolgozó nők menete – 7 óra a tűző napon a 80 százalékos páratartalmú időben, napi 2,1 dollár bérért

A helyieknek ez teljesen normális, és okát a határőrök sem feszegetik. Persze én nem vagyok helyi, és büntetésnek/megkenésnek könnyen elkérhetik havi fizetésüket, és akkor még jól jártam. 

Amennyire izgatott voltam a tervezés és a határvidékhez történő utazás folyamata alatt, annyira nem volt komoly történet a folyón való átkelés. Egy határőr sem volt a környéken, és a folyó is térdig ért a legmélyebb ponton. A falu is 300 méterre volt a sisnyásban. 

A helyiek oda-vissza mászkálnak 

Az emberi elme megint lenyűgözött, és megviccelt. Mikor fejben lejátszottam az eseményt, minden megfordult a fejemben, de az nem, hogy a helyiek keresztül-kasul mászkálnak egyik országból a másikba napi munkába – vagy falopásba – igyekezvén. Hogy a folyó egy erősebb patak kategóriába tartozott inkább, az is fejben izgibb volt, mint ott. 

Persze a természet meg még inkább összemosta a két országot, Bhután emelkedett a folyóparttól, míg az indiai vidék laposabb volt. Ennek ellenére a tudat, hogy átléptem egy másik országba, nagyon megfűszerezte az élményt. 

Krishna és unokatestvére a határt jelző pózna mellett

Ha nem mondják, vagy nem tudom, hogy Bhutánban vagyok, akkor „csak” mászkálás a folyó két partvidékén, és nem töltök órákat videózással, tervezéssel, matekozással és izgatottsággal. 

Később kiderült, hogy eddig a faluban (indiai oldalról) én vagyok a második „csoport” fehér (az elsők, akikre a helyiek emlékeznek, az két pár volt 5 éve). Az internet alapján, legalábbis a Google-n található forrás alapján a második zöldhatáros belépés volt Bhutánba.

A csínytevés után visszastoppoltam a vonathoz, hogy Darjeeling felé vegyem az irányt

A fővárost és a turista helyeket nem láttam. Feltehetőleg nem is fogom, mert a napi 200 $ sarcot elfogadhatatlannak tartom, s mivel – már tudjátok, de ismétlés a tudás anyja – szeretnék minden országba bejutni 35 éves korom előtt, így ez bőven elég volt.

Amúgy is látom, ha voltál egy templomban, mecsetben, szentélyben, akkor voltál mindegyikben, mert ugyanazt a sémát követi nagy vonalakban mindegyik, így nagyon nem érzem sokkal kevesebbnek az élményt, mint kéthetes vezetett túra hotelben éjszakázásokkal, saját sofőrrel. 

Mi több, a tervezés során felszabadult kreativitás és eufória még ízesebbé tette, mintha „csak” leteszem a pénzt, és beutazok, mint bárki más.” 

Ha szívesen olvasnál még a szerzőtől, vagy nézegetnél képeket, akkor látogass el a Facebook-oldalára!

HÍRMONDÓ 

Mi szem-szájnak ingere 

Aki arra tippelt, hogy ma a vendéglátás és a gasztronómia területén keresünk majd álláslehetőségeket, az jól gondolta. Nem csak a munkák lesznek változatosak, hanem az országok is, hiszen Liechtensteintől Írországig tart az út, persze a kedvencek sem maradnak ki! 

„Nem tudtam megélni otthon” 

Zoltán egyike annak a rengeteg, több tízezer magyarnak, aki az osztrák vendéglátásban dolgozik. Négy éve vágott neki a határátkelésnek, most egy stájerországi étteremben pincér és szakács. 

Szinte esélytelen Magyarországon belül költözni 

Sokszor felmerül a kérdés, miért mennek külföldre a magyarok, miért nem költöznek országon belül, például a keleti régióból az osztrák határ mellé, ahol igény lenne a munkára. Nos, a válasz egyszerű. 

Megroppantanak az adók Magyarországon 

Ha valaki azon filozofálna, miért megy annyi ember külföldre több pénzt és jobb megélhetést keresve, akkor érdemes egy kicsit elgondolkodni a magyarországi, a jövedelemre rakódó adók mértékén. Tudod, mennyibe kerül egy cégnek egy nettó 100 ezer forintos fizetés? 

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.