Az, hogy ki milyen messze hajlandó elmenni függ az embertől és persze az álmoktól is. TeePolgar álma például elég messze van, ráadásul rögtön kettő, Tadzsikisztán és Afganisztán. Ha azt gondoljátok, hogy ebbe a két országba (pláne az utóbbiba) nem könnyű eljutni, akkor nem tévedtek, már a vízumszerzés sem akármilyen kaland – miként az kiderül a mai posztból, ami tulajdonképpen egy háromrészes minisorozat első része, amiben tehát ma az ügyintézés kerül terítékre, miközben az is kiderül, hogyan lehet valaki magyar konzul a világ végétől nem túl messze. (A képeket köszönöm a szerzőnek!)

A tadzsik főváros, Dushanbe. Nem sok mindent lehet csinálni, „viszont” nagyon meleg van

„Tervezgetés 

Azt, hogy az álmaink milyen messze állnak a megvalósítástól, azt nem a térkép, hanem elménk ráhangoltsága és motiváltsága határozza meg. De ha már földrajzi értelemben próbálom leírni, akkor a kérdésem az olvasótól, vagyis tőled, hogy milyen messzire vagy hajlandó menni az álmaidért? 

Nekem egyik nagy álmom, hogy „nem biztonságos” térségeket látogassak. 2017 úgy tűnik, hogy az az év, amikor elkezdem megvalósítani ezeket „üzemi” szinten, s nem csupán becsukott szemmel elképzelni: milyen lenne, ha... 

Előző cikkemben az első ilyen országról számoltam be: Észak-Koreáról, melyet, ha eddig nem olvastál, akkor ITT megteheted.

A "mesterek" árnyékában

Bár Izraelt például mindenki mesésnek gondolja, s mégis, mikor Eilatban voltam és a Jordán-Izrael határvidék aknamezejét jelző szögesdrót árnyékában sátoroztam, akkor éjszaka nem a három királyok, hanem három rakéta csapódott be a városba az egyiptomi oldalról.

Mert campingezni igazán csak aknamező árnyékában lehet

Tavaly már volt egy kísérletem arra, hogy Afganisztánba menjek. A Teheráni Nagykövetségen próbálkoztam, de ott csak a helyiek fotóztak csodálkozva, hogy van, aki turistavízumot igényel Afganisztánba. 

Arról nem is beszélve, hogy soron kívül fogadtak, mert én „más” vagyok, mint aki csak családot látogatni megy Afganisztánba, és amúgy is: szeretné a vízum-ügyintéző gyakorolni egy kicsit az angol nyelvet. Iráni utazásomról ITT olvashattok. 

Persze, hogy mi biztonságos, mi nem, az nagyon relatív. Jelenleg a Magyar Nagykövetség által közzétett információkra utalok. A gond ezzel az, hogy ez nem személyes tapasztalat részükről. 

A Magyar Nagykövetség nem személyes véleményt közöl. A legtöbb információ és pártfogás az EU-s véleményekre, és azoknak a visszhangjára alapszik. Ezen definíciók leírása még az egyén gondolata alapján is történhet, és itt is problémába ütközik a hitelesség. 

Megannyi blogot olvastam és olvasok, mikor egy új országba tervezem utamat, hogy sorstársak írásain keresztül kapjak jobb, tisztább képet az úticélomról. Sok „blogger” ír úgy cikket, hogy mások véleményét, tapasztalatát használja fel, és az alapján hangoztatja és formálja „gondolatait”. 

Minél többet utazok, annál szkeptikusabban kezelem mások véleményét. Ez nem azért van így, mert ignorálom őket, vagy mert nem tartom hitelesnek, csak szimplán hiszem, hogy ami nem tényekre, hanem személyes tapasztalásra alapszik, az – mint a terminológia is mondja – személyes, nem univerzális. 

Ebből következik, hogy az az övé, és nem az enyém. Talán ezért is vagyok ennyire érdeklődő az elmaradottabb és negatívan megítélt térségek iránt.

Életükben először találkoztak „fehérrel” ezek a pakisztáni gyerekek a tanár állítása szerint

A vízumszerzés nehézségei – a nagykövet, aki lebeszél 

Szóval Afganisztán... mivel afgán ismerőseim gyerekkori történetei és jelenlegi élményei a legmegbízhatóbb forrás számomra (igen, még a BBC-nél, sőt még az index-nél is), így azt tudom elmondani, amit ott töltött időm csak megerősített: ez nem, hogy nem fejlődő, de inkább degradáló gazdasági tendenciával rendelkezik. 

Ennek első és kiváló indikátora, hogy – csakúgy, mint tavaly Teheránban – a bishkeki Afgán Nagykövetségen a nagykövet személyesen érdeklődött, majd próbált meg lebeszélni a lehető legnagyobb szenvedéllyel arról, hogy én Afganisztánba látogassak. 

Amikor látta, hogy felkészültem, és az alázatosság és szenvedély legnagyobb fokával fejeztem ki szándékomat az országba látogatásról, akkor a szokásos bürokrata-kommunista hozzáállással próbált mindenáron arról lebeszélni, hogy a bishkeki nagykövetségen igényeljek vízumot. 

Tette mindezt azért, mert ha valami baj történik velem, akkor nem mutat jól az önéletrajzában, hogy ő hagyta jóvá a beutazásomat. 

Kínjában – ezt nem tudom, hogy csak ő találta-e ki, vagy tényleges külügyminisztériumi rendelet náluk – annyiban próbálta ellehetetleníteni a projektem megvalósulását, hogy kért egy igazolást a magyar külügyminisztérium valamely szervétől és képviselőjétől, mely igazolja, hogy a Magyar Állam nem lát akadályt azt illetően, hogy beutazzak az országba. 

Elköszönés helyett kb. nyolcadszorra hangsúlyozta, hogy ha tényleg nem tudok lemondani tervemről, akkor Kazahsztánban lenne a legjobb vízumért folyamodnom, mert ott biztos van Magyar Nagykövetség. 

A tiszteletbeli konzul, aki eltűnik 

Nagykövet és nagykövetség az nincsen (legközelebb: Almaty, Kazahsztán), viszont tiszteletbeli konzul, az igen. Amióta úton vagyok, voltam már néhány nagykövetségen, vagy csak szimplán beszélgettem tiszteletbeli konzullal eddig. A kirgizisztáni a legbotrányosabb mind közül. 

Először egy e-mail segítségével próbáltam elintézni az ügyet. Szerencsére, amikor megírtam, akkor barátom lefordította az angolt oroszra is a biztonság kedvéért, és a folyamat megkönnyítéséért is. Leírtam, hogy miben lenne szükségem a támogatására. 

Két hét múlva sikerült a nagyon elfoglalt embernek visszaírnia annyit, hogy küldjem el az útlevelem másolatát. Ezt megtettem, s erre már nem jött válasz egyáltalán. 

Gondoltam, ebből nem lesz semmi, úgyhogy felkerestem az „irodát”. Nem kell Amerikai Nagykövetséget elképzelni, mivel a Magyar Nagykövetség tiszteletbeli konzulátusa és annak konzulja az Észt Nagykövetségbe beolvasztva egy sarokszobában volt. 

Irodájába lépve egy idős, elhízott, irodai karosszékében pöffeszkedő, gyűrött ruhát viselő férfi fogadott. Megörültem, mert így a gyűrött ruha, ami rajtam volt megteremtette egy jó barátság kezdetét - minden másban különböztünk viszont. 

Megkérdeztem, hogy hogyan lesz valakiből konzul, hogy se angolul, se a képviselt ország nyelvén nem beszél. Mondja, hogy ez nem probléma itt (szerintem nem csak itt az, hanem mindenhol, ha már a szüleim adójából tartják el). 

Mondja, hogy amikor kitalálta (!!!), hogy szeretne ilyen pozíciót betölteni, akkor jelentkezett egy csomó ország konzuli pozíciójára és a magyart (meglepő) kapta meg. 

Itt megemlíteném, hogy irodája tele volt épülettervekkel és makettel, amit nem tudtam kitalálni, hogy mi. Ebben segített viszont kirgiz ismerősöm, aki most költözik Budapestre tanulni, így sokat volt nála a nyár folyamán. 

Mondja, hogy ez egy csak egy pozíció, és könnyen zsebpénz neki, ugyanis ő Issyk Kul (kirgiz Balaton) mellett működtet egy hotelt és annak bevételéből tengeti napjait. 

Kiderült, hogy az Észt Nagykövetség bishkeki irodájából „futtatja” a magyar tiszteletbeli konzulátust. Ez nekem már inkább vállalkozás-szagú, mintsem konzulátus. 

Megkérdeztem oroszul, hogy beszél-e magyarul, majd hogy angolul. Mivel mindkettőre egy határozott félmosolyos „nem” volt a válasz, láttam, hogy itt nagy alázatra, türelemre és orosz nyelvtudásra lesz szükségem. 

Első kettőt elég jól színlelem már a bürokratákkal szemben, de az oroszom, az csiszolandó. Viszont ez egy remek lehetőség volt, hogy fejlődjek. Szóval nekiálltam elmondani a kis mondókámat. 

Sajnos nagyon távol állhattam az igazságtól, mert elment, és kerített valakit, aki tud angolul beszélni. Ez már könnyebben ment, és látta, hogy ma dolgoznia kell. Amikor lenyugodott és elfogadta, hogy ma nem az étteremig elkúszás lesz a legmegterhelőbb, elkezdett gondolkozni, hogy mit lehetne tenni, hogy a lehető legkevesebb, de inkább semmi felelősség ne terhelje. 

Megpróbált ő is lebeszélni, ám rutinom már volt az érvelésben, és miután megértette, hogy ez nekem akkora álmom, mint neki a semmittevés napi 9 órában, elfogadta, hogy bizony hajthatatlan vagyok. 

Szájat húzva, de elkezdett írni valamit a gépen, aminek nem kicsit örültem meg. Egy kis idő múlva viszont rájött, hogy ő nem csak hogy kis hal, de még hogy felelősséget sem szeretne vállalni semmiért, mert így valószínűleg évtizedes hagyományt törne meg. 

Kazahsztán

Nem kell azt hinni, hogy Kazahsztán ilyen jól teljesít, hogy kettő nagykövetség is kell, csak az volt régebben a főváros Astana előtt, s a bishkeki helyzetből kiindulva Almatynak magyar nagykövete jó barátja a rendszernek, s ő meg nem akart Astanába költözni. Így megtartották az Almatyi Nagykövetséget és létrehoztak egyet Astanában is, mivel az a jelenlegi főváros. 

Az Almatyban székelő nagykövet sem tűnt úgy, hogy jobban teljesítene a pozíciójában, mint a bishkeki pajtása. Telefonon beszélve, az első szótól ordibálva, idegesen beszélt csak azért, mert egy repülőt igyekezett elérni, és addig már nem volt sok idő. 

Úgy gondolta, hogy nagyon sok, MTA-tól távol álló hagyományt követve az ordibálás és idegeskedés majd megoldás lesz mind az én, mind az ő problémájára. 

Ez nyilván nem működött, de hát jó pap is holtig tanul: majd felvilágosítja valaki, hogy az ő szerepe az, hogy megoldást találjon a magyar állampolgárok ottani problémájára. 

Egyelőre ezt az egy feladatot sem sikerül ellátnia normálisan, de hát nem ő az első ember, akinek elméleti képzettsége van egy adott pozíció betöltésére, gyakorlati pedig semmi. 

Azzal, hogy meggyőztem őt is arról, hogy nem meghalni készülök, hanem álmot megvalósítani, még nem ért véget a tortúra. Most, hogy az Almatyban élő magyar konzul, vagy nagykövet (nem tudom, s nem is érdekel) áldását adta, már csak meg kellett címezni a levelet. 

Maga a tiszteletbeli konzul ismerte el, hogy ez orosz rendszer. Bárminemű dokumentum hitelességét kettő dologgal mérik, ítélik: rendesen meg van-e címezve a levél, illetve van-e rajta (öklömnyi nagyságú) pecsét. 

Hoppá, nem tudjuk, hogy kinek megy a dokumentum, mert azt mondja: az nem elég, hogy „Tisztelt Afganisztáni Nagykövetség”. Nem sikerült, többszöri próbálkozás ellenére sem elérni a „mestereket”, így azt javasoltam, hogy egy óra múlva visszajövök, és addigra remélhetőleg lesz valaki, aki dolgozik ott is, meg itt is. 

Gondolhatjátok, hogy ott sem jobb a helyzet, így a keresztmetszet nagyon szűk. Szerencsére délutánra megkaptam a papírt, és készen álltam, hogy megpróbáljam szerencsémet a vízummal. 

Az utazók trófeája - az afganisztáni vízum

A röhej most jön: elviszek mindent a nagykövetségre. Ott azt mondják, hogy van 1,5 órám, hogy befizessem a város (Bishkek) másik felében lévő Pakisztáni Nemzeti Bankban a 130 $ vízumdíjat, és az igazolást visszahozzam, különben csak holnap tudom intézni, s akkor nem biztos, hogy megkaphatom a repülő indulása előtt a vízumot. 

Szerencsére egy másik, a nagykövetségre várakozó személy, taxisofőr, meglátott a buszmegállóban, és mondta, hogy elvisz a bankhoz, hogy támogasson ezzel. 

Tíz perccel a határidő előtt visszaérkeztem, és másnap megkaptam a vízumot 130. rajtszámmal, ami úgy hiszem, hogy legalább kettő évre visszamenő számsor, vagy csak a 30-dik az idén. Mert évente átlag 100 ember utazik az országba turizmus céljával. 

Ez egy „körút”, és mivel még Tadzsikisztánban sem voltam, így fogtam magam, és oda is beszereztem a vízumot. Már elég jó képet kaptál a Közép-Ázsiai Nagykövetségekről és Külügyi Kirendeltségekről, így nem ecsetelem, hogy min kellett keresztülmenni Tadzsikisztán Bishkeki Nagykövetségén. 

Annyit elárulhatok, hogy nagy előnye annak, hogy a környékbeli nagykövetségeken igényel az ember vízumot, az az, hogy sokkal elnézőbbek sok esetben. 

Ide például EU-s állampolgárok csak meghívó levéllel utazhatnak be. Nem akkor, ha a Bishkeki Nagykövetsegen igénylik. Ugyanaz az ár, és aznap megvan, csak oroszul kell kicsit jópofizni a konzul hölggyel, és „nem”-mel válaszolni a kérdésre: „Terrorista vagy?” 

Indulás előtt avagy Kabul Security Now 

A bishkeki Manas repülőtérre kiérve már őszintén be kellett vallanom, hogy azért az izgatottság mellett aggodalom is volt bennem. Ez majdnem 50-50 % arányban oszlik el. 

Oka is van, mégpedig a következő: sikerült felvételt nyernem egy FB csoportba, melynek neve „Kabul Security Now” (Kabuli jelenlegi biztonsági helyzet), ahol helyiek és ott élő külföldiek angolul osztják meg a legfrissebb híreket, ha történik valami érdemleges. 

Nos, az érdemleges információ itt nem a dollár árfolyam ingadozását jelenti, hanem a tényalapú háborús események közlését. Visszapörgettem kicsit a híreket, hogy lássam az elmúlt kettő napban történt-e valami. 

Igen! Méghozzá 5 robbantás a város különböző pontjain. Első gondolatom az volt, hogy talán nem ez volt legjobb ötleteim egyike, hogy Afganisztánba szeretnék látogatni ilyen időkben. 

A második meg az, hogy milyen gyarló az ember: nem bánjuk, hogy Európából az e-hulladék java része Afrikába kerül, szennyezve az ottani vizeket, talajt, s emberek életét. 

Viszont ha a szomszédom a hátsó kert sarkában tárolja az akkumulátorokat, akkor vagy elküldöm melegebb éghajlatra, vagy feljelentem, mert „környezet-terrorista”, ami valójában annyit jelent, hogy rontja a kilátásomat, és zavar, hogy napi szinten látom, ahogy szennyezi a közvetlen környezetem, s ezzel veszélyezteti egészségemet. 

Milyen jó, ha a globalizáció nevében Ghánában sikerül a partra önteni az akkumulátor-savat, ugye? Nos, ugyanez a véleményem, amikor a környezetemben történik. 

Nem is feltétlenül az áldozatokat sajnáljuk, hanem amiatt aggódnak nagyon sokan, mert a szomszédban van. A globális felmelegedés sem akkora baj, ha az Antarktisz jege olvad, de ha Bálint gazda és cimborái nem tudnak jó bort termelni, akkor már megnézzük a Kellemetlen igazság című filmet, hogy majd szajkózhassuk az idézeteket. 

Visszakanyarodva a FB-csoporthoz, ott kérdeztem a helyieket az útvonaltervemről, hogy mit gondolnak a biztonsági helyzetről a környéken, mert a külföldi média azt mond, amit akar, én helyiek véleményére jobban adok, bár mint a cikk legelején említettem, annak sem tudok 100 %-os hitelt adni. 

Most, hogy merre akartam menni pontosan, azt nem ecsetelem, de annyi legyen elég, hogy a vidék nagyja eddig nem tapasztalt számú atrocitás helyszíne, és városok, amiken muszáj keresztülutaznom, tálib fennhatóság alatt állnak, az utakról nem is beszélve. 

Találtam relatíve olcsó (200 $/út) jegyeket Dushanbe (Tadzsikisztán fővárosa) és Kabul (Afganisztán fővárosa) között, így letéve arról, hogy házizsákoskodok Észak-Afganisztánban (ez még viszonylag a legbiztonságosabb a média elmondása alapján), mivel a helyiek részletesebb információja alapján vagy helyi idegenvezetővel, repülővel tudnék városok között közlekedni nem kis pénzeket veszítve ezzel, vagy kockáztatnék nem kicsit azzal, hogy nekivágok egymagam. 

Kabulban legalább van Couchsurfing szállásadó, aki helyi, és valószínűleg okkal van fenn az oldalon, s nem azért, hogy onnan gyűjtse a tálib a koponyákat… nagyon reméltem legalábbis.” 

A folytatásban megérkezünk majd Tadzsikisztánba – érdemes lesz elolvasni azt is, ígérem! Ha addig is szívesen követnéd TeePolgar kalandjait, akkor látogass el a Facebook-oldalára!

HÍRMONDÓ 

Belgiumi IT-stől a svájci hentesig 

Fő a változatosság alapon vágunk ma neki az európai munkakeresésnek, de aki a mediterrán meleg híve, az készüljön fel, hogy ilyen környékre nem nagyon kalandozunk. Cserébe akad majd egy-két kifejezetten érdekes ajánlat.

Hogyan lehet norvég fizetésed Magyarországon? 

Tulajdonképpen a legjobb helyzet az, ha az ember norvég fizetést keres, amit aztán Magyarországon költ el. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen – gondolhatják a legtöbben. Vagy mégsem? 

Küszöbön a lázadás 

Lázadás, összeomlás, forradalom - erős kifejezések, ám voltaképpen mindegyik jellemző arra a helyzetre, amibe a brit miniszterelnök belelavírozta saját magát. Theresa May széke ugyanis erősen inog. 

„Nem lesz jobb Katalóniának önállóan" 

Voltaképpen egy nagyon leegyszerűsített populista nacionalizmus miatt akarnak kiválni Spanyolországból a katalánok, a fő érv az, hogy jobb lesz nekik kívül. Pedig a szakértő szerint ez nem igaz.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.