Olyan helyre kirándulunk ma, ahová szerintem elég kevés magyar jut el: az amazonasi esőerdőbe. Természetesen Ági jóvoltából, akinek kalandjai előző részét érdemes elolvasni, ha még nem tetted, hiszen bár a poszt önállóan is élvezhető, még jobb, ha a fonalat felvéve ülünk be mellé a csónakba. (A rengeteg képet természetesen ezúton is köszönöm.)
„Amazonasi túránk első része itt olvasható, így aki ezt nem olvasta jobb, ha itt kezdi.
Az utazási iroda reggel 8-ra jött értünk a szállásunkra, rögtön két mototaxival, mert persze a Cesar is jött elbúcsúzni. Egyenesen a kikötőbe vittek.
Cesar rögtön szólt, hogy vegyünk cukorkát a gyerekeknek, mert a dzsungelben erre már nem lesz lehetőségünk. Így vettünk egy nagy szatyor édességet és beszálltunk a hajóba, mely a dzsungeltúrára vitt.
Csak itt búcsúztunk el Cesartól, de tudtuk, hogy 3 nap múlva este itt fog ránk várni a kikötőben, mikor visszahoznak minket. Saját, különbejáratú idegenvezetőt kaptunk Enrique személyében, aki ezen a 3 napon a kísérőnk és idegenvezetőnk volt egy személyben.
A gyors járású hajóval kifele haladtunk a városból az Amazonason, elhaladtunk a teherkikötő mellett, mely igen eredeti látványt nyújt. Egyik hajó csicsóbb, meg emeletesebb, mint a másik, de a belsejük sok kívánnivalót hagy maga után.
Vagy egy órát mentünk, mire elkezdtük látni magunk körül az igazi Amazonast.
Eleinte azt hittük, hogy szegény bébinek lemészárolták az anyukáját, de Enrique mondta, hogy dehogyis. Ebben az időben szinte minden faluban találni bébilajhárt. A lajhárok ugyanis furcsa állatok: ha nőstény kölyköt szülnek, sokszor magára hagyják még mielőtt teljesen önállóvá válna.
A fiú kölykökkel sosem teszik meg ugyanezt. A gyerekek meg persze összeszedik őket és a legtöbbször sikeresen fel is nevelik. Naná, hogy dajkáltam egy kicsit én is... fantasztikusan aranyos volt, ahogy kapaszkodott belém.
Kicsit odébb egy másik kisfiúba botlottunk, aki egy apró hüllőt tartott a kezében. Mikor rákérdeztem mi az azt mondta: - Lagarto (gyík) ! Fogd meg nyugodtan!
No, én nyugodtan meg is fogtam: szeretem a gyíkokat, régebben tartottunk is. Csak aztán az ártatlan gyíkocska kinyitotta a szájacskáját, és megmutatta a tűhegyes fogacskáit… A „gyík” egy kajmánbébi volt.
Az esőerdőben óvatosnak kell lenni, mert az indiánok hajlamosak mindent gyűjtőnévvel illetni. Így nekik az összes hüllő gyík, vagy például az összes vérszívó dög az esőerdőben (legyek, böglyök, szúnyogok) moszkitó.
Már itt nagy hasznát vettük a cukorkás zacskóknak, amit vásároltunk: megtömtük édességgel a gyerekeket. Enrique csak nehezen tudott minket elszakítani az állatoktól és a gyerekektől és beszuszakolni a csónakba, hogy továbbmehessünk. A csónakban az ellátmányunk és az előtérben Enrique vigyorog.
Sokáig, nagyon sokáig tekeregtünk az őserdőben, ami gyakran összeért a fejünk felett és nappal is éjszakai sötétség borult ránk. Lassan mindenki kiszállt, csak mi maradtunk, meg Enrique. Egyáltalán nem bántam volna, ha valami sokkal kevésbé anakondás helyszínre hoznak... dzsungeltúrázni akartam, de tán nem ennyire.
A táborban
Végül megérkeztünk a táborunkba. Nagyon pofás volt az egész, de kívülről sokkal jobban nézett ki, mint belülről. Természetesen ez is magas lábakon állt, volt étkező és úszómedence is, a két személyes házikókon kívül: annyiban azonban nagyon dzsungel volt, hogy például villany minden nap összesen két órán át volt: este 7 és kilenc között (ekkor kapcsolták be a generátort). A wifit ezek után már meg se kérdeztük.
Mindenhol rések tátongtak a falakon, ami mintegy meghívást jelentett a dzsungel megannyi apró lakója számára. A házban ugyanis 1-2 fokkal hűvösebb volt, mint kint, így a szobánkon a helyi fauna megannyi tagjával kellett osztoznunk...
Egyik reggel arra ébredtünk, hogy egy bazi nagy százlábú vonatozik körbe-körbe a szobánkban és abban a pillanatban az sem vigasztalt nagyon minket, hogy ezt a százlábút Enrique előző nap a dzsungeltúrán bemutatta és azt is mondta, hogy ártalmatlan.
Egyik este Chabe volt olyan meggondolatlan, hogy zseblámpa fényénél olvasott és így szólt:
- Te, Ági! Egy csomó bizbasz van az ágyunkban!!! Egy nagy halom állat mászkál a könyvem lapjain!!
Nem sokat aludt aznap éjjel…
Irány a dzsungel! Vagy...?
Mikor lecuccoltunk, Enrique kérdezte, hogy indulhatunk-e dzsungeltúrázni? Naná, hogy indulhattunk... azért jöttünk, hogy minél többet lássunk. Alig tíz méter megtétele után idáig jutottunk.
- Ezen kellene átmennünk?
- Igen...
- Ezen menjen át, akinek három anyja van - így én
- Az a korlát mennyire stabil? – kérdezte Chabe
- Semennyire. Súlyt nem bír el, csak egyensúlyozásra szolgál...
- Látod, Ági?! Most miattad nem mehetünk dzsungeltúrázni! - mondta látszat-felháborodva Chabe. :)
- Ó, dehogyis! Ti csak menjetek! Én majd itt megvárlak benneteket!
- Csak hülyéskedek. :)) Gondolod át tudok rajta menni? Kezdjük azon fel sem tudok mászni rá!
A fotón nem látszik, de ahol még stabil volt a talaj és fel lehetett volna mászni a rönkre, ott nekünk kb. combig ért és tökéletesen kerek volt, egyensúlyozásra teljesen alkalmatlan, ráadásul korlát métereken át nem volt rajta.
Feladtuk:
- Oké, Enrique! Ezen csak akkor megyünk át, ha átviszel. Nem mehetnénk valami alternatív útvonalon dzsungeltúrázni?
- Dehogynem, persze - mondta vihogva Enrique. Amúgy míg velünk volt, szerintem remekül szórakozott, mert egyfolytában röhögött rajtunk.
Másfelé indultunk és mindjárt egy egzotikus, általunk sose látott gyümölcsbe botlottunk. A naranjilla Dél-Amerika északi részén és Közép-Amerikában is honos (Venezuela, Ecuador, Kolumbia és Peru északi része).
A gyümölcs savanykás ízű - ki kell szopogatni belőle a gyümölcshúst - üdítő volt a nagy melegben. C-vitaminban rendkívül gazdag. Bort és üdítőket is készítenek belőle, de nyersen is fogyasztják. Mi konkrétan leszüreteltük a termést.
Ahogy továbbmentünk az erdőben, azt a levelet mutatta meg Enrique, melybe a perui esőerdőben szinte minden ételt csomagolnak. A bijao (bijau) akár 4 méter magasra is megnövő növény, leveleit az indiánok ősidők óta arra használják, hogy ételeket készítsenek benne. A levelek rugalmasak, ellenállók, erősek, hajtogathatók és nem törnek meg.
A piacokon úgy árulják, mint nálunk a sárgarépát: alapvető élelmiszer. Amíg az esőerdő övezetben voltunk nagyon sok ebben készült ételt kóstoltunk (főleg halakat, rizsételeket) és együttes véleményünk az volt, hogy a levél nem csupán csomagolóanyag, hanem valami plusz ízt is visz az ételbe, még finomabbá téve azt. A fotókat a pucallpai piacon lőttem.
Ahogy gyalogoltunk, majdnem fejen talált egy hatalmas gyümölcs. Megismerkedhettünk a macambóval, vagy más néven perui kakaóval.
Enrique menten kis is belezte szegényt a machetéjével, hogy megkóstoljuk. A gyümölcs a kakaó közeli rokona és hasonlít is hozzá. Így frissen a húsa nagyon finom (a hatalmas magokról kell leszopogatni), állagra a mangóhoz hasonlít, édes, kicsit karamelles, jóízű. Ezt szopogattuk míg gyalogoltunk a dzsungelben.
Aztán ezt a százlábút találtuk... Enrique hiába mondta, hogy kedves állatka, mert nem csíp, mi azért annyira nem élveztük, amikor reggel a szobánkban találkoztunk a testvérkéjével.
Az idegenvezetőnk amúgy a tudás kimeríthetetlen tárházának bizonyult: az esőerdőben született és nőtt föl, minden növényt és állatot ismert, mindenről tudott mondani valami érdekeset. A következő képen egy orchideát láthattok a fán.
Mikor visszaértünk, már várt minket a svédasztalos ebédünk. Minden étkezéshez kaptunk friss gyümölcsöt és gyümölcslevet. A sült zöld banán teljesen belopta magát a szívembe, abból folyton repetáztam. Salátát, sült halat és sült banánt kaptunk. Nem panaszkodtunk - jól voltunk tartva.
Az esőerdő éjszaka
Az éjszakánk valami fantasztikusan telt. Ahogy lement a nap, megkezdődött az esőerdő szimfonikus zenekarának az előadása. Másnak tényleg nem tudom nevezni ahogy a sok állat - rovar hangja fülsiketítő kórussá egyesült. Hihetetlen élmény volt.
Mindent megpróbáltam, hogy felvegyem az éjszakai esőerdő hangját de nem sikerült sem az én tabletemmel, sem Chabe telefonjával - azóta is bánom. Éjjel időnként a frász jött ránk. A tábornak volt 3 kutyája, akik nappal heverésztek és kaját kunyeráltak, éjjel pedig őrizték a tábort. Néha olyan fülsiketítő acsarkodásban törtek ki, hogy mi is megijedtünk. Villany nem volt, így azt nem tudtunk gyújtani, az ajtónk nem volt zárható...
Annyira ismerem a kutyákat (mindig volt kutyánk), hogy az éjszaka közepén nem kelnek fel a semmiért ugatni (pláne, ha más kutya nincs a környéken). No ők nem csupán ugattak, hanem morogtak, acsarogtak olyan vérfagyasztó hangon, hogy minket a frász kitört.
Reggel mondták a dolgozók, hogy valószínű nagy kajmánt vagy jaguárt láttak - éreztek, azokra haragszanak ennyire. Azért hülyék nem voltak, csak a tábor biztonságos, kb 2 méteres magasából üvöltöttek és nem szaladtak le a földre elűzni a betolakodót.
Napfelkelte az Amazonason
Reggel Enrique már 4-kor keltett minket. Érdekes élmény volt zseblámpa fényénél mosakodni és öltözködni. 4.30-kor már csónakba is szálltunk, hogy megnézzük a napfelkeltét, meglessük az ébredező dzsungelt és a madarakat. Varázslatos volt, de beszéljenek a képek...
A következő képen az esőerdő egyik szorgos lakójának a fészkeit láthatjuk. A páucar nevű madár hihetetlenül intelligens - nagyon sok hangot megtanul az élete során utánozni. Enrique mesélte, hogy látott olyat, amelyik például perfekt kotkodácsolt és reggel becsatlakozott a csirkékhez, várta a kaját.
Messzire elkalandoztunk, láttunk az esőerdőben pár házas falvakat, láttuk hogyan szedik össze motorcsónakkal reggel a gyerekeket és viszik őket iskolába és hallgattuk a madarak csodálatos énekét...
Mikor hazaértünk már az asztalon várt a reggelink. A gyümölcs mangó és papaya volt.
A növény az eredeti élőhelyén akár 2-3 méter átmérőjű leveleket is növeszt, melyek akár egy 50 kilós fiatal súlyát is simán elbírják. A levelek fonákja tüskés - így védekezik a növény a növényevő halak támadása ellen. A virágja eleinte fehér, később rózsaszínné válik.
A zsebes majmok
Hamarosan kikötöttünk a vadállat-menhelyen. Sok állat egész egyszerűen szabadon mászkált. A pókmajmok a tábor egész területén szabadon kószáltak, de a lakhelyük a látogatóközpont tetején volt. Ők még a rendesebb bandához tartoztak, vagyis például nem zsebeltek ki minket.
Ugyanez nem mondható el a menhely csuklyásmajmocskájáról, mely csak az alkalmat leste, hogy lopjon. A csatokat, zippzárakat egy profi zsebes gyorsaságával nyitotta ki, rendszerint sokkal gyorsabban, mint maga a táska tulajdonosa.
Chabe meggondolatlanul egy padon hagyta a táskáját, amíg egy bébilajhárt ölelgetett, azalatt a majom simán kirámolta a tatyót és rálelt Chabe ciklámen színű, kerekre összehajtható tükrös fésűjére.
Szerintem meggyőződése volt, hogy ez valami isteni egzotikus gyümölcs lehet, amilyenről mindig is álmodott, de még sosem volt alkalma élvezni és felrohant vele egy fára.
Hosszú perceken át próbálta „feltörni”, ami végül sikerült: a fésű atomjaira hullott. Lehangolódva vette tudomásul, hogy ez az izé nem gyümölcs és megvetően meghajigált minket a darabjaival. :) A végén simán elkereszteltük „ladron”-nak (bűnöző).
A fotókon a srác el volt ájulva attól hogyan játszik vele a Ladron, egészen addig míg rá nem eszmélt, hogy a titkolt célja a művelettel az övtáskájának a kirámolása volt.
Persze a menhelyen is volt bébilajhár, akit lehetett ölelgetni...láttatok már ilyen cukit? :)
Természetesen találkoztunk az Amazonas emblematikus állatával, az anakondával is. Tudjátok, hogy itt Peruban, az Amazonas forrásvidékén forgatták az Anakonda című filmet?
Mi pedig itt utazgattunk két hetet... mázlisták vagyunk, meg kell mondjam. :) Ennek a kígyónak - többek közt ennek a filmnek a hatására is - nagyon rossz a híre, rosszabb, mint amit megérdemel.
Oké, hát nem is egy angyal, az is kétségtelen. Tény, hogy emberre is sokszor támadt már, a spanyolok, mikor idejöttek, konkrétan bikagyilkosnak nevezték el, biztosan nem alaptalanul.
Hivatalosan kb. 7-8 méteresre nő és akár 180 kg-ot is nyomhat. Nem hivatalosan mértek már több mint 11 métereset is, legkevésbé hivatalosan pedig sokan állítják, hogy láttak már 20-30 méteres példányokat is.
A legnagyobb kígyófaj a földön, egyetlen versenytársa a címért a kockás piton, de az max. hosszabb lehet, viszont fele olyan súlyos és erős. A nőstények a nagyobbak, simán elejtenek egy méretes vízidisznót vagy akár egy tapírt is.
Tipikusan a vízben, a part közelében vár a zsákmányára, mint a krokodil, de a szárazföldön is vadászik. A közhiedelemmel ellentétben nem „összeroppantja” áldozatát, hanem lassan megfojtja azt: minden kilégzéssel egyre szorosabban tekeredik rá, míg végül az áldozat már képtelen lesz a lélegzetvételre.
Egy-egy nagyobb állat elejtése után sebezhetővé válik, nehezen mozog, ezért elbújik emészteni és akár hetekig, sőt hónapokig nem vadászik. Semmiképpen nem tekinti tipikus zsákmányának az embert, sok támadás annak a számlájára írható, hogy előzőleg provokálták, megijesztették vagy piszkálták a kígyót.
Fogságban sem szelídül meg soha, ezért egy nagyobb példány tartása akár életveszélyes vállalkozás is lehet. Természetesen megragadtam az alkalmat, hogy kicsit megdögönyözzem, de inkább ő fojtogatott engem.
A menhelyen rengeteg állattal megismerkedhettünk testközelből, közülük talán a legbizarrabb a cafrangos teknős volt. Dél-Amerika középső és északi részén honos (Peru, Venezuela, Kolumbia, Guayana).
Előszeretettel lebzsel sekély, átlátszatlan tavak, sötét mocsarak alján és mozdulatlanul várja, hogy egy hal a szája környékén úszkáljon. Amikor a leendő áldozat megfelelő pozícióba kerül, hirtelen kitátja a száját s az így keletkezett vákuummal mind a víz, mind a hal az állkapcsában landol.
Gyakorlatilag mindent felfal, ami a szája közelébe kerül és alkalmas méretű: legyen az lárva, béka, hal, kisebb fajtársai, krokodil tojás, sőt a saját ivadékai. Erről a kedves szokásáról nevezték el a bennszülöttek „gyilkolónak”.
Különlegessége, hogy a többi teknőssel ellentétben soha nem napfürdőzik és az összes többi (vízi) fajtársával ellentétben nem tud úszni, csak egészen kicsiként. Aztán elveszíti ezt a képességét és már csak gyalogolva képes a helyváltoztatásra.
Nagyon sokáig kibírja levegővétel nélkül és igen nagyra, akár fél méteresre is megnőhet. Egy kifejlett állattal semmilyen ragadozó nem képes elbánni, sem az anakonda, sem a kajmán, sem a jaguár, így szó szerint egyeduralkodóvá válik az általa kiválasztott vizekben. Nem veszélyeztetett faj. Megemeltem és legalább három helyen sérvet kaptam... elképesztően súlyos.
Szelíd madarakban is tobzódtunk... ilyen színű tukánt még nem is láttam.
Kipróbálhattunk rengeteg helyi - esőerdei italt. Köztük a camu-camu gyümölcsből készült üdítőt, de alkoholos italokat is. Mivel az 50 fokban az erős alkohol volt az amire a legkevésbé vágytunk, Chabe csak belekortyolt a sajátjába és letette maga mellé a padra, amíg meghallgathattuk, mit miből és hogyan készítenek.
Ebben a pillanatban szó szerint a semmiből (alkalmasint a föld alól) előrobbant a Ladron, felkapta a poharat és felrohant a fejünk fölé, a gerendák közé, elérhetetlen magasságba.
Egy idült alkoholista laza, begyakorolt csuklómozdulatával leküldte a torkán a pohárnyi szeszt, a poharat pedig megvetően a fejünkre hajította. Jól letoltak minket, mert mint mondták, a Ladronnal még józan állapotában is nehéz boldogulni, hát még ha be van bombázva... Innentől minden cuccunkat úgy szorítottuk magunkhoz két kézzel, mint a 4-es 6-os villamoson csúcsidőben.
Az idegenvezetőnknek nem volt könnyű dolga amikor vissza akart minket tuszkolni a motorcsónakba, mert nem akartuk otthagyni az állatokat, de tovább kellett mennünk, hosszú nap állt még előttünk: indultunk rózsaszíndelfin-lesre.
A rózsaszín delfin
Rózsaszín delfint (amazonasi folyami delfin) látni nagy álmom volt és nem is akartam elhinni, mikor mondták a túrán, hogy biztosan fogunk látni, pedig igazat mondtak.
A rózsaszín delfin tulajdonképpen csak felnőttkorában rózsaszín: a fiatalabb állatok szürkék, az idősebbek pedig idővel kifehérednek. Nincs természetes ellensége az élőhelyén, ezzel magyarázható, hogy ritkán verődik csapatokba (nincs szüksége „pótszemekre”, hogy megvédje magát).
Rendszerint csak 1-2 állatot lehet együtt látni. Táplálékbőség esetén verődnek csak össze csapatba. Rendkívül intelligens, az agya 40%-kal nagyobb egy ember agyánál. A bennszülöttek általában tisztelik és balszerencsét okoz egy „botot” megölni. De persze halászhálóba gabalyodva így is sok delfin elpusztul.
Természetesen a helyi legendákban is megjelent: a hím boto teliholdas éjszakákon csodaszép ifjúvá változik és elcsábítja a legszebb lányt a faluban. Gyönyörű bókokat mond, senki nem tud ellenállni neki, végül sétálni hívja a lányt a part mentén. A lánynak innentől „kiesik” az éjszaka többi része, de röviddel utána rájön, hogy teherbe esett.
Az átváltozott botónak egyetlen ismertetőjegye van, ez pedig a feje tetején levő légzőnyílás, amit sombreróval fed el, nehogy leleplezzék. Teliholdas éjszakákon ma is él a hagyomány, hogy az ismeretlen ifjakat megkérik, vegyék le a kalapjukat, csak a biztonság kedvéért.
Az jutott eszembe, hogy a megesett leányanyák az őserdőben simán védekezhetnek a haragos szülők előtt azzal, hogy a boto bűvkörébe estek és nem emlékeznek semmire.
A boto az emberekkel alapvetően barátságos, sokszor látni emberi települések közvetlen közelében. Mi a hajóúton rengeteget láttunk és mindig nagyobb falvak mellett.
Fényképezni rettenetesen nehéz több okból is: egyrészt nem ugrik ki a vízből soha, az alkata alkalmatlan erre, így csak annyi időre bukkan fel, hogy levegőt vegyen, rendszerint csak egy világos púpot látsz a víz színén, majd az is eltűnik.
Másrészről az Amazonas nem az óceán, a vize nem átlátszó, fogalmad sincs hol fog legközelebb felbukkanni az állat, így, ha sikerül is lefotóznod, az kizárólag a vakszerencsének köszönhető.
Nekem az egész hajóúton két értékelhető fotót sikerült készítenem róluk, azt is messziről.
Ezen a kiránduláson is láttunk nem is egyet, de lefotóznom csak a fodrozódó vízfelszínt sikerült. Kikötöttünk egy kis szigeten, ahol meg lehetett fürödni az Amazonasban, itt vártuk meg a naplementét is. Varázslatos látvány volt...
Mire beértünk az őserdőbe, vaksötét éjszaka lett. Annyira nem élveztük a kósza zseblámpa fénynél történő csónakázást az anakondás vízben és reméltük nem tévedünk el. Nem is tévedtünk, helyette lerobbant a motorcsónak.
Ott ültünk négyen a csónakban, a töksötét éjszakában, a fák összeborultak a fejünk fölött, a csónakos vadul próbálta megszerelni a motort, de sehogy se akart sikerülni neki.
A drágalátos idegenvezetőnknek pedig épp ebben a pillanatban jutott eszébe megosztani velünk egy történetet, mely vele esett meg és az esőerdő szörnyecskéjéről, a chullachaqui-ról szólt...
Elöljáróban annyit tudnotok kell, hogy a chullachaqui egy manószerű kortalan lény, kicsit hüllőszerű megjelenéssel. Képes arra, hogy bárki alakját magára öltse, legyen az felnőtt vagy gyerek.
A specialitása, hogy megkörnyékezi az esőerdőben bóklászó embereket, jó barátjuk vagy rokonuk alakját ölti magára és messziről integetve csalogatja egyre beljebb és beljebb a dzsungelbe, mígnem az áldozata végképp eltéved, nem talál ki és ott pusztul.
Sok túravezető a dzsungelben - a legtöbbször teljesen megbízható, hiteles emberek - és turisták tömege is megesküszik rá, hogy látta a manót a saját szemével. Ezen a fotón egy éjszakai dzsungel kirándulás résztvevőit látjuk és jobbra fölöttük az ágak közt pedig „valamit”...
Szóval a drága idegenvezetőnk rákezdett a saját chullachaqui történetére:
„Ez még akkor történt mikor kezdő idegenvezető voltam, még nem kaptam önálló csoportokat és egy idősebb kollegám mellett dolgoztam. Egyik nap néhány franciát kísértünk egy ugyanilyen, éjszakába nyúló kirándulásra és nagyon-nagyon furcsa volt az erdő.
Rengeteg állatot láttunk és mind furcsán viselkedett. Például nem messze tőlünk egy hatalmas kajmán vetette ki magát a vízből - sose láttam ekkorát, vagy 4 méteres volt. A kajmánok nem ugrálnak ki a vízből, csak ritkán, ha például egy alacsony ágon ülő madarat akarnak elkapni.
Rengeteg volt a majom és ahelyett, hogy azonnal eltűntek volna az erdő mélyén, a fejünk fölött az ágakon bolondoztak. Furcsa volt, de a turisták nagyon élvezték.
Épp az erdő mélyén álltunk és néztük a majmokat, amikor nem messze tőlünk favágás zaját hallottuk. Nekünk, akik az esőerdőben idegenvezetünk, van jogosultságunk bárkit előállítani, aki fát vág a védett területen, igazolványunk is van, amit mindig magunknál kell hordanunk.
Ezért a turistákat ott hagytuk a fa alatt, mondtuk, hogy ne menjenek sehova, mi meg ketten elindultunk lefülelni a favágókat. Nesztelenül odaosontunk ahonnét a hangot hallottuk, de semmit és senkit nem találtunk. Favágás nyomait sem, csak az érintetlen erdőt, viszont egy másik irányból újra felhangzott a favágás zaja.
Gyorsan odamentünk, de megint csak nem találtunk semmit: sem emberek, se favágás nyoma csak az érintetlen őserdő. Viszont újra felhangzott a favágás zaja és én már indultam volna mikor a kollegám rám szólt:
- Ne menjünk oda... nincs itt senki...
- De hát hallod, hogy fát vágnak!
- Ezek nem favágók... nincs itt senki, hidd el...
- Csak nem…? Csak nem az „abuelito”?! (Az abuelito nagyapót jelent, így hívják a helyiek a chullachaquit.)
- De igen. Biztos vagyok benne. Azért bolondultak meg az állatok is. Megpróbál elcsalni minket. Menjünk vissza gyorsan a turistákhoz nehogy velük is bepróbálkozzon...
Visszamentünk értük, közöltük hogy máris vége a túrának, csónakba vágtuk őket és padlógázzal visszamentünk a táborba. Itt nőttem fel - nem félek az erdőtől, de nem éreztem biztonságban magam akkor este. A turistáknak nem szóltunk, nehogy megijesszük őket...
- De ránk szívfájdalom nélkül a frászt hozod! Nem lehetne a történeteiddel a tábor biztonságában fényes nappal traktálnod minket?!
- Hahhaha! Nem kell félni! Ma nem viselkedtek furcsán az állatok! Az abuelito ma éjjel más prédát keres magának!
Örültünk mikor megszerelték a csónakot és tovább indulhattunk. :) A következő nap volt az utolsó napunk a dzsungeltúrán és az aznapi program egy indián falu felkeresése volt, ezúttal gyalogosan, az őserdőn keresztül.
Pár kép az erdő mélyéről.
Enrique szokás szerint minden fánál és bokornál megállított minket, hogy elmondja, mi mire jó, melyik állat mit szeret enni. Például a lajhárok legkedvencebb fája ez.
Nagyon jellegzetes a lombja, elég néhányat felkeresni és az egyiken tuti találsz egy lajhárt. Persze remekül rejtőzködnek, jó szem kell, hogy észrevedd. Aztán mutatott egy termeszhangya-fészket és ettől ismét mesélhetnékje támadt:
- Tudjátok, szoktak idehozni ilyen túlélő gringókat, akik mindenféle TV-műsorokban szerepelnek, hogy pucéran túlélnek a dzsungelben - percekig hangosan vihorászott.
- Mit vihogsz?
- Hát hogy milyen elmebetegek ezek a gringók.
- Ne felejtsd el, mi is azok vagyunk!
- Na jó, de ti nem jöttök ide anyaszült meztelenül túlélősdit játszani. Azért jöttök, hogy egy kicsit megismerjétek az esőerdőt. Sok pénzt rááldozva és sok kényelmetlenséget elviselve... Ez tiszteletreméltó. Hiszek abban, hogy most, hogy megmutattam egy csomó dolgot nektek, ha egyszer valamiért ide keveredtek, nem fogtok égbekiáltó marhaságokat csinálni. De ezek a fehérek idejönnek tökpucéran úgy, hogy nem tudnak semmit az esőerdőről. Még azt is megérteném, ha valami túrát kellene teljesíteniük - de nem. Ülnek egyhelyben 3 hétig ott, ahol hagyjuk őket, éheznek és csípetik magukat a szúnyogokkal. Mi abban a túlélés, hogy elmondhatod magadról: tudok éhezni és hagyom, hogy több milliárd szúnyog lyukassá szúrja a bőrömet?!?! Amikor kísérjük vissza őket csontsoványak és egy négyzetmilliméternyi ép bőr nincs rajtuk. Pedig csak egy ilyen termeszhangya fészket kellene keresniük, amiből rengeteg van az erdőben, kicsit megkaparod... nézd: rögtön ellepnek a hangyák.
Aztán összedörzsölöd a tenyered és elkened a bőrödön. Nincs az a szúnyog, ami megcsípne ezek után. Az OFF és társai elbújhatnak e mellett!
Az arcátlan törzsfőnök
Hamarosan befutottunk a faluba, ahol a varázsló fogadott minket és kipingált üdvözlő színekkel minket.
Aztán a főnök közölte, hogy most pedig táncolni fogunk. Megmondom őszintén, 50 fokban, egy gyalogtúra után a dzsungelben így is izzadtságban fürödtünk és sok mindenre vágytunk, de a tánc a kívánságlistánk utolsó helyén szerepelt volna.
De mit volt mit tenni, a vendéglátóinkat mégse sérthetjük meg (még a végén seggbe lőnek mérgezett nyíllal), oké, táncoljunk. A tánc abból állt, hogy fűszoknyás leányzók körbe-körbe rohangáltak velünk, mint a mérgezett egér és időnként dobbantani kellett.
Én kb. fél perc rohanás után mondtam két partnernőmnek, hogy most táncoljunk arra (és a padok felé mutattam). Mikor odaértünk, közöltem, hogy nekem fotókkal dokumentálnom kell a táncot, ezért a legnagyobb sajnálatomra nem folytathatom.
Csóró Chabe keringett még egy darabig, de végül ő is kisüvöltött a főnöknek: „Főnök úr! Sokáig tart még a tánc? Csak úgy miheztartás végett...”.
Végül a főnök megkönyörült rajta és lefújta a táncot. Megtanítottak pár szót a nyelvükön, aztán megtanítottak minket fúvócsővel lőni (én sikeresen majdnem lábon találtam a sámánt. :)
Velem nem packáztak, de Chabe félreérthetetlen ajánlatott kapott a főnöktől. Mikor fotózkodtak, a főnök megcsipkedte a derekát és a fülébe súgta: „Maradj itt velem két hétig, és én leolvasztom rólad a zsírt...” Chabe meg visszasúgta neki: „Mire leolvasztod rólam a zsírt, csontvázzá fogsz fogyni... :)”
Törzsek nehéz helyzetben
Enrique mesélte, hogy a perui dzsungelben negyven-valahány „civilizálatlan” törzset tartanak nyilván. Ezek 20-tól akár 5-600 főből álló csoportok is lehetnek és olyan értelemben civilizálatlanok, hogy a kormány tud róluk, kapcsolatot is tartanak velük, de egy-egy törzsben rendszerint csak 1-2 ember tud írni-olvasni (spanyolul), ők „képviselik” a törzset, amikor szükséges.
Egy-egy gyerek ugyan elkerül iskolába, de a többségük analfabéta. Okmányaik, nyilvántartott nevük, személyi számuk nincs, arról sincs adat pontosan hányan vannak.
Bár az iskola ingyenes a gyerekek számára, még a szállításról is gondoskodik a kormány, de a szülők még ha akarnák is igen nehezen tudnák megvásárolni a ruhákat és tankönyveket a gyerekeknek, így a kormány intézkedései semmit nem érnek.
Valami átfogó program kellene ahhoz, hogy ezeket az embereket be lehessen vonni az ország vérkeringésébe. Ezek az indiánok úgymond félig vadak, nem szeretik az idegeneket, többségüknél ahhoz, hogy belépj a területükre, engedélyt kell kérni.
Sajnos nem egy baleset volt már abból, hogy fehérek elindultak kísérő nélkül az esőerdőbe, aztán nyomtalanul eltűntek. Így járt például egy lengyel házaspár is, akik kajakozni indultak az Amazonason. Kikötöttek egy falu mellett, de a törzsbeliek el akarták zavarni őket onnan. Nem mentek, így megölték őket. A holttestük sosem került elő, csak a személyes tárgyaik.
Sajnos több hibát is elkövettek:
- Nem tudtak egy szót sem spanyolul, így nem tudtak kommunikálni a helyiekkel.
- Nem fogadtak fel helyi kísérőt.
- Amikor az indiánok szóltak nekik, hogy menjenek onnan, megértették, de mégsem mentek...
Amazónia még ma sem az a hely, ahol ajánlatos szakavatott kísérő nélkül túrázni. A kolumbiai és brazil határvidéken pedig még olyan törzsek is élnek, akiknek végképp semmilyen kapcsolata nincs a civilizációval.
Természetesen akiknél mi jártunk, már teljesen civilizálódott indiánok voltak, a gyerekeik iskolába járnak, mindegyikük beszél spanyolul és főfoglalkozásban turistáznak, így egyetlen percig sem voltunk veszélyben.
Búcsú az esőerdőtől
Mikor visszaértünk a táborba, kaptunk időt, hogy lefürödjünk, aztán közölték, hogy ebéd nélkül nem indulhatunk el, így még egy búcsúebédet elfogyasztottunk. Ami sült krumplinak látszik az sült jukka.
Igazán jól tartottak minket. Amikor elindultunk a hosszú (kb. 2 órás) visszaútra a városba, még egy igazi esőerdei zuhét is kaptunk a nyakunkba - csak hogy mindent kipróbáljunk.
Az esőkabátok a bőröndjeink mélyén voltak, mivel eddig egyszer sem esett. Ronggyá áztunk, de nem volt baj. Mikor elállt az eső, egy óra alatt megszáradtak rajtunk a ruhák.
A dzsungeltúra azt kell mondjam olyan élmény volt, amit nem cserélnék el semmire. Aki idejön, annak legyen kötelező program. Persze: egyszeri turistáknak lett kitalálva, de hatalmas élmény testközelből megismerkedni egy csomó itt élő állattal, megtudni, melyik mit eszik, hogy találod meg a dzsungelben, mindent megfogni, megérinteni, az esőerdőben kirándulni, különböző növényeket, fákat megismerni, megtudni mit szabad megenni, mit nem és vadvízi utakon csónakázni a kajmános és anakondás vízben.
Minden percét élveztük. Mikor visszaértünk a városba fájó szívvel búcsúztunk el Enriquétől, aki tényleg kiváló kalauzunk volt. De a kikötőben már várt ránk Cesar és a bőröndjeinkkel együtt átfuvarozott a teherkikötőbe, hogy hajóra szálljunk Tarapoto irányába. A hajóút egyáltalán nem volt egy merő élvezet, de erről majd a következő bejegyzésben esik szó.”
Ha tetszett a poszt, ne hagyd ki Ági többi írását sem, itt találod a blogját.
HÍRMONDÓ
Idősgondozói, ápolói munkák Ausztriától Angliáig
Kemény, embert próbáló munka fizikailag és sokszor érzelmileg is, mégis sokan választják az idősgondozást ahhoz, hogy elinduljanak vele külföldre, akár ugródeszkaként is. Úgyhogy ma azokra gondoltunk, akik így szeretnék elkezdeni határátkelős életüket, vagy éppen már el is kezdték, de másik lehetőséget keresnek.
Igazságtalan a választási rendszer a határátkelőkkel
Legalábbis a Publicus Intézet közvélemény-kutatásában megkérdezettek döntő többsége rossznak tartja, hogy míg a kormány a kettős állampolgárok szavazását megkönnyíti, addig a külföldön élő magyaroké meglehetősen bonyolult.
Mennyi magyar él Ausztriában?
A kérdés amennyire jó, az ismert okok miatt annyira nehezen megválaszolható. A legfrissebb felmérés mindenesetre érdekes adatokat mutat.
Lassan mindenki kiosztja a brit kormányfőt
Theresa Mayt megint helyretették azután, hogy arról beszélt, továbbra is keményen lépne fel az Európai Unióval szemben. A választ most ráadásul nem is valamelyik uniós vezető, vagy nagy tagállam első embere szállította…
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek