Nem akármilyen útra indulunk ma, egyenesen a perui esőerdőbe vezet az utunk, ahol meglátogatunk egy vadállat-menedékhelyet, és megnézzük, milyen az „Amazonas Velencéje” – hát egyelőre maradjunk annyiban, hogy nehéz lenne összetéveszteni az eredetivel. Útikalauzunk Ági lesz, mondhatnám természetesen, hiszen ő szokott ilyen helyeken kalandozni Dél-Amerikában. :)
„A perui Amazóniába azóta szerettem volna eljutni, mióta ide költöztem Chilébe. Kilenc év után már elmondható, hogy Peru szinte minden szegletében jártam, kivéve az esőerdei részt, a brazil és kolumbiai határvidéket.
Mikor sógornőmmel 9 éve beszélgettünk, hogy hova kellene utazni, ő azonnal mondta, hogy Peruban az esőerdőt kéne megnézni, mire én rávágtam, hogy oda én is el akarok menni! Jól meg is beszéltük és a dolog ennyiben maradt.
Egy 9 éves álom
Eltelt kilenc év, én rapszodikusan rákerestem a repülőjegyekre, de elképesztően drágák voltak a jegyek még úgy is, hogy nem Chiléből, Aricából terveztük az indulást, hanem átmentünk volna a perui határon Tacnába és onnan repültünk volna Limába majd átszállással Iquitosba.
A perui Iquitosba, Amazónia szívébe kizárólag repülővel lehet menni, ugyanis annyira dzsungel, hogy oda közút nem vezet. A jegyek pedig Tacnából indulva rendszeresen 150 ezer Ft körül mozogtak, ami egész egyszerűen irreálisnak tűnt a kb. 2000 km-es távolsághoz képest.
A kilenc év alatt a sóginőmből ex sóginőm lett, de a barátságunk töretlen maradt, viszont egyre kevesebb szó esett az amazonasi túráról, én pedig egyre ritkábban kerestem repjegyeket.
Aztán mikor áprilisban hazaértem az antarktiszi túrámról, eszembe jutott újra az esőerdei kiruccanás (a Déli sark után hova menjek? - naná, hogy az Egyenlítőhöz:) ) és most már okosabban, egyből a perui légitársaságok lapjára mentem és az Avianca és a Peruvian járatai közt álltam neki keresgélni.
A szememnek nem akartam hinni, mikor találtam egy Tacna-Lima-Iquitos jegyet kb. 35.000Ft-ért. 16 órás várakozással Limában, de ugyan kit érdekelt, ha ennyi a jegy??? :))
Azonnal ráírtam sógornőmre, aki a rá jellemző módon reagált:
- Chabe! Találtam egy repjegyet Iquitosba, 75.000 pesoért... megyünk?!
- NANÁ, HOGY MEGYÜNK! Vedd meg azonnal!!!
Úgyhogy seperc alatt lecsaptam a jegyekre és az sem érdekelt minket, hogy csak úgy volt ennyire olcsó a jegy, ha a visszaút 2 nap múlva volt esedékes. Mi ugyanis nem terveztünk visszafele is repülővel menni, hanem az Amazonas forrásvidékén akartunk pár napot hajókázni és más városokba is eljutni.
Hamar eljött a nagy nap, ugyanis kb. egy hónap múlvára vettem a jegyeket. A gépünk 14.30-kor indult Tacnából, de mi már 10-kor a taxiállomáson tobzódtunk, ahonnan indulnak át Peruba a taxik.
Nem véletlenül voltunk ennyire óvatosak: az utóbbi időben rendszeresen előfordultak sztrájkok, amelyek akár 4-5 órássá lassították a két határon való átjutást és bár a chilei Arica és a perui Tacna között nincs 60 km a távolság, simán lekéshettük volna a gépünket egy sztrájk esetén ha nem indulunk időben.
Jutott arra is időnk, hogy bemenjünk a városba pénzt váltani, kényelmesen megreggeliztünk majd kimentünk a tacnai reptérre. Még a sivatag felett, a napsütésben:
Jobbra tőlünk az Andok vonulata, alattunk az Atacama sivatag kopár hegyei...és a tejfehér, sűrű köd, ami ellepi az Atacama völgyeit reggelenként és télen, mikor gyengébb a napsütés később szívódik csak fel.
Amúgy az indiánok elképesztő módszerekkel nyernek vizet ezekből a súlyos ködfelhőkből: Chilében ún. „ködfogó hálókat” feszítenek ki és néhány ilyen háló képes ellátni egy családot és egy kisebb darab földet is elegendő vízzel...
Rossz kezdés
Limában, mire megérkeztünk, persze korántsem volt ennyire jó idő. Ott ősz volt és ez egyet jelent ott a ködszitálással és az ocsmány, borult égbolttal. Tudtuk, hogy nagyon sokat kell várnunk Limában és azzal indítottunk, hogy megebédeltünk, majd megpróbáltuk naivan elérni az ingyen wifit. Egyikünknek sem sikerült.
Megkérdeztem egy reptéri dolgozót, aki felhomályosított, hogy csak 10 perc ingyen WIFI van és az sem működik soha. Klassz. Peru nemzetközi reptere igazán perui.
Szégyen, hogy egy ennyire a turistákból élő országnak az egyetlen nemzetközi repterén nem lehet wifit csiholni, így senkit nem tudtunk értesíteni otthon, hogy élünk, csak amikor két nappal később Iquitosban elfoglaltuk a szállásunkat.
Ezzel a fajta smucigsággal eddig csak az USA-ban találkoztam, igaz ott 20 perc wifi volt ingyen és az legalább működött. Egy évvel ezelőtt már csöveztünk a limai reptéren 2 napot, úgyhogy mondhatni gyakorlatunk volt benne.
A reptéren sok mindenből hiány van, például nincs elég szék, illetve inkább nevetségesen kevés van. A reptér egyik sarkában van kb. 30 és ezzel kész. Ennek a következménye az, hogy a nemzetközi csatlakozásokra váró utasok, mint a cigányok szanaszét táboroznak a reptér padlóján... mindenütt a földön alvó emberekbe botlasz. Ki sem kell menned a reptérről, hogy tudd Peruban vagy… :)
Este mentünk csak a székekhez, mert akkor tudtuk, hogy már kevesebben lesznek. Lefoglaltunk két helyet és vércseszemmel figyeltük a többi várakozót, hogy mikor szabadul fel egy hármas ülés, melyen elnyúlhatunk és aludhatunk kicsit (a gépünk reggel 6.20-kor indult). így sikerült egymást váltva valamennyit aludnunk is.
Iquitos
A gép rendben felszállt és mikor a reggeli órákban közeledtünk Iquitos felé, hamar megértettük, hogy miért nem vezet út ehhez a városhoz... víz, víz bármerre nézel...
Landolás Iquitosban.
Amint kinyitották a gép ajtaját és megcsapott a fülledt forróság, sokáig hápogni tudtunk csak, de tudtam, hogy ehhez majd hozzáedződünk idővel. A kijáratnál megtámadtak a perui taxis hiénák, de én már jó előre leleveleztem a szállásunkkal, hogy mennyi a normál tarifája a taxiknak.
Mikor megtudtuk, hogy a rendes taxi 5o Sol (5e Ft), a mototaxi pedig csak 30, a Chabe rögtön rávágta, hogy menjünk mototaxival. Mondtam, hogy menjen a halál, abba a sz...ba én ugyan be nem ülök. :))
Mentem már párszor Peruban ezekkel a rettenetekkel és láttam sajnos pár balesetet is plusz ismertem a perui közlekedési morált. Végül csak rávettek, hogy beüljek... ha tudtam volna, hogy a következő két hetemet szinte csak ezekben fogom tölteni, tán nem tiltakoztam volna ennyire. :)
Ugyanis ezekben a dzsungelvárosokban alig van rendes taxi. Mototaxikból viszont Dunát (vagy inkább Amazonast…), lehet rekeszteni. Megérkeztünk Iquitosba.
Alkudozás minden szinten
Az én terveimben még szerepelt egy vadállatmenhely felkeresése és a város Belén kerületének a megtekintése, melyet „Amazónia Velencéjének” is neveznek... erre is csak a peruiak képesek, hogy egy nyomornegyedet összehasonlítsanak az olasz csatornavárossal.
Chabe miatt nem aggódtam: tudtam hogy bárhova is akarok menni, jön velem. Ez így volt végig: vagy ő akart valamit nagyon látni, vagy én, így demokratikusan mindenhova elmentünk és a végén mindig mindketten jól éreztük magunkat: hiába na! Jó csapat vagyunk.
Az első pillanatok: kész piszokság, hogy a diffenbachia, amit a pesti panelban vért izzadva voltam képes csak életben tartani és úgy is csak kornyadozott, itt az utcán nő és kicsattan az egészségtől:
Ekkorra már volt némi elképzelésünk, hogy a dzsungeltúrák 150 sol/nap (kb. 15.000 Ft), árfolyamon futnak és azt is tudtuk, hogy mi 130 solnál nem fizetünk többet érte.
A kis hapsi emberére akadt bennünk: mindenből mindent lealkudtam, még azt is, amit nem lehetett. A dzsungeltúrát 125 sol/nap-ért kaptuk és a szükséges kiegészítők árából (elemlámpa, esőkabát, stb.), is egy tetemes részt lecsíptünk. Nem kell aggódni, ők még így is jól jártak.
A dzsungeltúra kb. 12.500 Ft / fő / napos árában benne volt az oda-visszaút költsége, a szállás, a napi 3x-i étkezés és minden nap 3 kirándulás motorcsónakkal és saját, különbejáratú idegenvezetővel. Szerintem bőven megérte.
Cesar színre lép
Mondtam, hogy nagyon szeretnék eljutni a város határától kb. 8 km-re fekvő vadállatmenhelyre és megnéznénk Belent is a vízi városrészt. A pasi rámutatott egy helyes srácra, aki végig mellette ült és azt mondta: ő bárhova elviszi magukat mototaxival. Beszéljék meg.
Így lépett be az életünkbe Cesar és lett iquitosi tartózkodásunk állandó szereplője, akiben egy jó fej és meglepően intelligens kísérőre leltünk, s aki ráadásul igyekezett nagyon vigyázni ránk.
Az egész napját velünk töltötte, vitt ahova mondtuk, várt ránk ahol mondtuk és 6o solt (6.000 Ft-ot) kért kettőnktől ezért. Végül többet adtunk annyira türelmes és jó fej volt.
A vadállatmenhely
Nem sokat teketóriáztunk. Korán érkezett a gépünk, még ekkor is csak fél 10 volt, azonnal elindultunk a vadállatmenhely felé. Még otthon a neten találtam erre a programlehetőségre, melyet csak apróbetűvel írnak, s ahova senki nem visz szervezett túra keretében, de azt olvastam, hogy többek közt tengeri tehén bébiket nevelnek.
Soha életemben nem láttam tengeri teheneket max filmen, bébiket meg pláne nem, úgyhogy bele is haltam volna, ha nem láthatom. Sokáig mentünk, a város határán túl még km-eket, szétrázott a csekély rugózású mototaxi, de kezdtünk hozzáedződni. Igaz a nap végére minden porcikám külön-külön fájt. De megérkeztünk a vadállat menhelyre.
A menhelyen gyakorlatilag mindenféle állatot nevelnek, ami épp bekerül (sérülten hozzák be az emberek, gyerekek találnak elhagyott kölyköket vagy épp a rendőrség koboz el illegálisan tartott állatokat).
Nagy számban mentenek tekiket is. A helyi lakosság előszeretettel fogyasztja a teknőstojásokat, hisz „ingyen” élelmiszerforrás, de nagyon megcsappant a számuk.
Ezért a város környékén, ahol a legtöbb ember él és ennek következtében a legnagyobb a pusztítás, egész egyszerűen kiássák és begyűjtik a teknőctojásokat és elássák nagy, homokkal töltött ládákban. A teknőcök maguktól szépen kikelnek, pár napig etetik őket amíg megerősödnek, aztán szélnek eresztik a bandát.
Évről évre sok ezer tekinek mentik meg az életét, akik így nem rántottaként végzik egy serpenyőben, hanem esélyt kapnak arra, hogy leéljék az életüket és szaporodjanak.
Vannak a menhelyen balesetet szenvedett vagy épp beteg és legyengült nagy teknőcök is, melyeket addig nevelnek míg meggyógyulnak, aztán biztonságos helyen útjukra engedik őket. A fotókon láthattok teknőckeltető ládát, kis tekiket még a menhelyen és a szabadon engedésüket is (az nem saját fotó).
Vagyis hiába mentik meg, utána nem tudják visszaengedni csak úgy a szabad természetbe, mert nem maradnának életben - más családok nem fogadnák be őket.
Ezért a menhelyen a gyakoribb fajokból (amelyekből több bekerül), megpróbálnak összeszoktatással „családokat” nevelni, majd amikor összeszoktak szabadon engedik őket egy kis szigeten, ahol némi kajakiegészítőt még kapnak, de mást nem.
Ha azt látják, hogy boldogul a csapat, nem hagyják el egymást, akkor egy idő után el tudják engedni az egész csapatot együtt. A baj azokkal van, amelyek ritkák, csak egy-egy kerül be nagy ritkán a menhelyre. ezekből esélyük sincs csapatot nevelni, de megpróbálnak párokat alkotni belőlük és mindent elkövetnek, hogy jól érezzék magukat. Az esetleges szaporulat a keresett fajokból pedig korrekt állatkertekbe kerül, ahol tudják, hogy jó helyük lesz.
Mindenféle állattal találkoztunk: bébi kajmánokkal, pici nutriával, kígyókkal, a legkülönbözőbb kölykökkel, még halakat is tartottak, bár néhányat csak bemutatásra.
Az egyik hal, melyet csak bemutatásra tartottak a pirarucú, vagy más néven arapaima volt. Az Amazonas, és a föld legnagyobb édesvízi hala. Valódi élő kövületnek tartják és egy igazi túlélőművész.
Akár 3 méteresre és 180 kg-osra is megnő, de méretéről sokat fabuláznak a helyiek. Állítják, hogy 4,5 méteres, 300kg súlyú példányokat is fogtak már. Mindenesetre a fent említett hal volt eddig a legnagyobb amit hivatalosan is dokumentáltak.
Az arapaima mindenevő: gyakorlatilag mindent felfal, ami a szája elé kerül. Fő táplálékát persze a halak alkotják, de elfogyasztja a csigákat, férgeket, rákokat, békákat, sőt teknősökre és kígyókra is rátámad.
Az alacsonyabb ágakon üldögélő majmok és madarak után még a vízből is kiveti magát. Megeszi a növényeket és a vízbe hullott gyümölcsöket is. Elviseli a legszennyezettebb és a trópusi hőség miatt oxigént alig tartalmazó vizet is, mert az úszóhólyagja egy tüdő-szerű szervvé fejlődött és a levegőből szerzi az oxigént.
De hiába minden. Még egy ekkora túlélőművésznek is, mint ez a hal, a pusztító ember ellenében semmi esélye nincs. Rendkívüli mértékben megfogyatkozott az állománya a túlhalászás miatt. Mára már minden országban veszélyeztetett, ahol él.
Hoztak bizonyos intézkedéseket a megmentésükre, de egyelőre csak részleges védelem alatt állnak (ívási és ivadékgondozási időben nem halászható). A legvészesebb helyzetben amúgy a hal Brazíliában van, ahol szó szerint orrba-szájba halásszák és nemigen tudnak érvényt szerezni a védelmében hozott intézkedések betartatásának.
Amúgy az apa arapaima egy hős: minden és mindenki ellenében vadul védelmezi a csemetéit, akik vész esetén az apjuk szájában lelnek menedékre. Hosszú időn át nevelgetik a kicsiket (akik eleinte főleg a vízből kiszűrt planktonnal táplálkoznak) - mikor pedig nagyobbacskák lesznek, a szülők elvezetik őket a táplálkozási helyeikre.
A húsából készült ételeket mindenhol árulták Amazóniában, de mi nem ettünk. Csepp a tengerben, de ha több turista megteszi ugyanezt, tán kevesebbet fognak ki...
Amúgy a bennszülöttek rengeteg módon hasznosítják: nyelvét kaparóeszközként, pikkelyeit csiszolásra használják. Szoktak nyíllal is vadászni rá. Hatalmas mérete miatt könnyen észrevenni levegővételkor és innentől ahányszor feljön levegőért, annyiszor nyilat eresztenek bele. Kegyetlen módszer. A menhelyen egy tóban élt, nehéz volt róla értékelhető képet készíteni, de a neten van millió - ezekből válogattam.
A legnagyobb szám azonban a tengeri tehén nevelde volt. ezeket az állatokat sajnos ma is nagy számban vadásszák, a leölt anyjuk mellett maradt bébiket meg az indiánok vagy rögtön leölik, vagy megkísérlik felhizlalni és később megenni.
Mivel azért a természetvédelem már Peruban is kezd működni, ezekről a bébikről elég sokszor a lakosság útján értesülnek a hatóságok és elkobozzák őket. Azokat a borjakat, amelyeket így sikerül megmenteni, mind erre a menhelyre gyűjtik be, mert itt vannak csak megfelelő feltételek a felnevelésükre.
A tengeri tehenek, vagy más néven szirének a föld több részén előfordulnak (Nyugat-Afrika, Florida és az Amazonas medence szíve. Maradt még elszigetelt csoportokban Indonéziában is, de ott már nem sok).
Az itteni nevén „manati”-kat amazóniai manátusznak is nevezik. Szegénykéim vaksik, rosszul hallanak, de a szaglásuk például kiváló. Az idegenvezető elmesélte, hogy „stresszes” állatok, nagyon hamar megrémülnek, így ne nyúlkáljunk feléjük és ne is próbáljunk hozzájuk érni, főleg hogy érzékenyek a fertőzésekre is. Akiket mi láttunk, azok az „ovisok” voltak.
A nagyobbak a menhelyen levő tóban laknak és őket nem látni. Az egészen pici állatokat még cuclisüvegből etetik és a gondozóiktól megkapják azt a szeretetet (ölelést, simogatást, dédelgetést is), amit az anyukájuk már nem tud megadni. Mint elmondták: ahhoz, hogy sikerüljön felnevelni őket bizony erre is szükségük van.
Aztán ahogy cseperednek, úgy szakítják el fokozatosan őket emberi gondozójuktól, lépésről lépésre, úgy, hogy az utolsó szakaszban már semmiféle kapcsolatban nincsenek emberekkel, etetni is úgy etetik őket, hogy embert ne is lássanak. Mi a „közép-neveldében” voltunk, ahol azok a bébik vannak, amelyek már önállóan táplálkoznak (növényeket és gyümölcsöket esznek).
Íme, a fotók!
Mesélte a menhely vezetője, hogy ez újabb lökést adott a mentésnek, mert most már mindannyian tudják: megéri minden erőfeszítésük, amit ezekért az állatokért tesznek.
Óriási élmény volt itt lenni és látni ezeknek az embereknek az áldozatos munkáját. Mesélte a menhely vezetője, hogy egyre több iskolás csoport látogatja őket, kezd bekerülni az iskolai programokba ennek a menhelynek a meglátogatása és neki ez a legnagyobb boldogság, mert hisz abban, hogy azok a gyerekek, akiket végigvezetnek ezen a menhelyen (játékos vetélkedőket is szerveznek nekik), megismerik ezeket az állatokat, látják miként harcolnak az életben maradásukért, már egészen biztosan nem fognak tengeri teheneket legyilkolni és ha tehetik, megakadályozzák, hogy más tegye...
Volt lehetőség adakozni a menhelynek, természetesen erre aztán nem sajnáltunk jó pár ezer forintot. Az egész út során amúgy ott spóroltunk és alkudtunk, ahol csak lehetett, hisz a saját zsebünkre ment a játék és nem vagyunk milliomosok. De vannak dolgok, amire az ember nem sajnálja a pénzt.
Ennek a menhelynek minden fillér óriási segítség. Azt is megköszönték, hogy egyáltalán eljöttünk és a 20 solos (2000 Ft) belépő megvásárlásával is segítettük a munkájukat.
Az ebéd
Miután körbejártuk a menhelyet, kimentünk, ahol hű kísérőnk várt minket és mivel már délutába hajlott az idő, mondtuk, hogy vigyen el minket ebédelni valami jó helyre. Hamarosan bekanyarodtunk egy kis térre, ahol mindenféle földi jó várt minket.
Nagyon sok kerül be hozzájuk épp ezek közül az állatok közül, rettenetes állapotban. Ha vadállatokkal akarunk fényképezkedni, arra ingyen van lehetőség a különböző vadállat menhelyeken, ahol biztosak lehetünk benne, hogy kitűnő körülmények közt vannak a mentett állatok.
Egész esőerdei tartózkodásunk alatt ezekhez a szabályokhoz tartottuk magunkat, így ezúttal kajaként a Juane-re esett a választásom. A juane (magyarul János:), nevű étel klasszikusnak számít a perui Amazóniában - sokat olvastam már róla, de sose kóstoltam. Gondoltam, itt az alkalom és ezt rendeltem.
Ezt is mint nagyon sok ételt a dzsungelben, bijao (bijau), levélben készítik el. Kerül bele fűszeres rizs, csirkehús, főtt tojás, olajbogyó. Aztán az egész cuccot belegöngyölik a levélbe, szorosan megkötözik majd megfőzik.
Az így elkészített étel akár napokig friss marad még az esőerdei körülmények közt is. Magát a növényt bemutatták nekünk a dzsungel túrán is. Akár 4 méteresre is megnő és Dél-Amerika esőerdő övezetében honos.
A leveleit az indiánok ősidők óta arra használják, hogy ételeket készítsenek benne. Nagyon sok féle ételt kóstoltunk, amelyeket ebben a levélben készítettek el és együttes megállapításunk az volt, hogy az így készült ételeknek van egy speciális íze, ami nagyon finommá varázsol bármit, vagyis egy kis plusz ízt, aromát visz bele.
Nem volt egy nagy élmény megmondom őszintén - ennél azért valamivel jobbra számítottam. Kókuszdióval vigasztaltuk magunkat a nem túl gasztroélmény ebéd után. Természetesen Cesart is megvendégeltük, hisz az egész napját velünk töltötte. Aztán visszavitettük magunkat a városba.
Iquitos
Ha már ennyi viszontagság után, 9 év elteltével sikerült eljutnunk Iquitosba, illik a várost is kicsit bemutatni. Iquitos (ejtsd Ikítosz)-hoz nem vezet semmilyen út. Kizárólag repülővel vagy hajón megközelíthető, hisz a perui Amazónia szívében fekszik.
Erre maga a városnév is utal, hisz lefordítva kb. annyit tesz: „vizekkel elzárt”. A várost 3 folyó: az Amazonas, a Nanay és az Itaya veszi körbe. Hiába nincs ide szárazföldi tömegközlekedés, mégis ez Peru 6. legnépesebb városa és egyúttal Loreto megye székhelye.
A peruiak imádják a városaikat mindenféle címmel felruházni, ezekben Iquitos is tobzódik. :) Csak néhány közülük:
- A perui Amazónia fővárosa
- A kaucsuk fővárosa
- Az őserdő varázslata (időnként sírva röhögök a peruiakon:))
- A kétéltű város
- Peru első atlanti óceáni kikötője
És még van egy pár.
Hogy miként alakult ki itt a semmi közepén, az ősdzsungelben egy közel fél milliós nagyváros, arra is van magyarázat. Természetesen a terület ősidők óta lakott - persze az őslakos indiánok által.
A pontos alapítási dátumát nem ismerjük, de az biztos, hogy 1757-ben itt már egy komolyabb település létezett. Az 1880 -1914-ig tartó kaucsuk-láz nagyban hozzájárult a felvirágzásához, de ma már több lábon is áll a város: van itt kőolaj, bányászat, fakitermelés, komoly mezőgazdasági tevékenység, értelemszerűen (ennyi víz mellett) - halászat és nagyon komoly bevételi forrása a városnak a turizmus is.
Az Amazonason keresztül az Atlanti-óceánnal és így Európával is összeköttetésben áll. Az óriási folyó lehetővé teszi, hogy egészen hatalmas (9000 tonna vízkiszorítású), tengerjárók is ki és bejuthassanak a városba.
Az „Amazonas Velencéje”
Emblematikus negyede Belen, a víziváros, vagy ahogyan a peruiak nevezik: „az Amazonas Velencéje" - nagyon finoman fejezem ki magam, ha azt mondom, ez az összehasonlítás az olasz csatornavárossal erősen sántít, de majd meglátjátok magatok is.
Természetesen mondtuk Cesarnak, hogy meg akarjuk nézni Belent és vigyen el minket oda. Ő úgy gondolta, mi csak úgy messziről kívánjuk megtekinteni a rossz hírű negyedet és eszünk ágában nincs csónakkal bemenni a dzsumbujba.
Nos, mi pontosan ezt terveztük és mondtuk, hogy oké szálljunk ki és keressünk egy csónakost. Cesar elhűlten nézett ránk: biztosan csónakázni akartok? Nem elég innen látni? Nem! :))
Lementünk a partra és azonnal leltünk egy csónakost, aki 15 solért elvitt minket egy körútra (a biztonság kedvéért Cesart is vittük magunkkal, mint testőrt. A csónakos bácsi levezetett minket egy rozzant lépcsőn, néhány még rozzantabb fa ladikhoz, melyek a lépcső aljához voltak kikötve és közölte, hogy szálljunk be a legszélsőbe.
A mutatvány nem volt egyszerű, mert a többi csónak orrán kellett hozzá átlépni, valamint néhány térdmagasságban kifeszített kötélen. Mivel én voltam az első, bátran átvetettem a lábamat a csónakok orrán és a köteleken és beleléptem a legszélső csónakba, melyről úgy gondoltam - logikusan, hogy rögzítve van.
Ez azonban csak nekem volt logikus, a csónakosnak nem, mi több annyi esze sem volt, hogy legalább megfogja míg beszállok. Így mikor beléptem a csónakba, az menten kiszánkázott alólam és én egy remekbe szabott spárgát adtam elő a víz felett.
Ezzel annyi volt a baj, hogy spárgázni gyerekkoromban sem tudtam, nemhogy most. A következmény borítékolható volt: azonnal eldőltem, akár egy zsák krumpli.
Két lehetőségem volt: vagy egyenest beleborulok a vízbe, vagy a többi csónak kikötött orrára borulok. Én ez utóbbit választottam, legfőképp mert a fényképezőgépem a nyakamban lógott.
Egyszerre hárman kaptak utánam: Chabe, a csónakos és Cesar, aki a legelszántabban markolta minden megragadható testrészemet, és egyszerre többen ordítottunk fel:
- (én): Engem hagyjatok! A fényképezőmet mentsétek! A fényképezőmet mentsétek!!!
- (Chabe): Egyszer az életben felejtsd már el azt a rohadt gépet! Semmi baja! Ha téged kimentünk, a géped is megmenekül!!
- (Cesar): NEM ÚSZUNK! NEM ÚSZUNK!!!! Az nincs benne a programban!!!! Még szorult helyzetemben is vinnyogtam a röhögéstől. :))))
Nagy nehezen, közös erőfeszítéssel besikerítettek a csónakba, aztán a már rögzített csónakba beszállt Chabe és Cesar is: indulhattunk.
Én őszintén attól nem tartottam, hogy vízbe esem, hisz kiváló úszó vagyok. A helyzetben az egyetlen sokkoló dolog az volt a számomra, hogy sikerült végre 9 év után eljutnom a dzsungelbe és a kirándulás első napján tönkremegy a gépem és nem lesz mivel fotóznom.
Miheztartás végett: mi is egy ilyen csónakkal mentünk, csak az ennél lényegesen rosszabbul nézett ki...
Nem is tudom mire számítottam, de azért erre a rettenetre nem, amit láttam: a partokon végestelen végig hatalmas szemét-hegyek... a folyó vize sárga az emberi ürüléktől.
A wc-k itt úgy néznek ki, hogy a házon kívül összeeszkábálnak egy "pottyantós wc-t", csak itt az emésztőgödör az maga a folyó...így néz ki az itt használatos wc.
Fürdőszoba nincs... minek? Hisz úgyis a fél napodat a szennyvízben töltöd... A hölgy, akit lefotóztam, épp ekkor érkezett haza a kenyérvásárlásból. Az egyik itt közlekedő motoros taxiból ugrott a vízbe a háza előtt és a kenyeres zacskót a magasba emelve ment haza.
Nézzetek körül velem Iquitos „híres” vízi negyedében, melyet ők az „Amazonas Velencéjének” neveznek!
A főbb útvonalakon létezik a közvilágítás luxusa is...
Az adventista templom és az elsősegély-hely.
Sokat megért kísérőnk Cesar (ő rögzítette a csónakot, amíg a csónakos "tankolt", vagyis benzint vett a vízi-kútnál egy kis bödönben.
Mikor partot értünk mondtuk Cesarnak, hogy vigyen minket a kikötőbe, mert szerettük volna megtudni, hogy miután hazaérünk a pár napos dzsungeltúránkról, mikor indulhatunk tovább Pucallpába.
Pucallpa
Pucallpa Chabe kívánsága volt. Ő tíz éve járt abban a faluban (azóta már város), és szeretett volna visszamenni. A neten annyit tudtam meg, hogy Iquitosból kizárólag hajóval lehet eljutni oda és kb. 5 napi útra van Iquitostól.
Azt is olvastam, hogy a hajók gyakran járnak és az emberek függőágyakban utaznak, de van néhány kabin is. Mi 5 napos és éjszakás függőágyazásról sok kis perui közt hallani sem akartunk (legfőképpen a cuccainkat féltettük, de a gerincünket is, hisz 5 napot meggörbedve tölteni az már nem nekünk való).
Mikor mondtuk a Cesarnak Pucallpa-t, rögtön vitába szállt:
- Miért akartok Pucallpa-ba menni?
- Én ott voltam tíz éve és nagyon szeretném látni... és vannak ott turisztikai látványosságok is... nem? (Így a Chabe)
- Vannak, de miért nem mentek inkább Tarapotóba? Jóval közelebb van, nem kell 5 napot hajózni és sokkal szebb, mint Pucallpa!
Chabeval egymásra néztünk:
- Ági! Te hallottál már olyan városról, hogy Tarapoto?
- Soha az életben... Cesar! Mi van Tarapotoban?
- Nagyon szép vízesések, hegyek, lagúnák. A hajó nem visz odáig, de ahol kitesz, onnan taxival tovább tudtok utazni. Kb. 3 óra az út. Menjetek oda! Sokkal jobban jártok, mint Pucallpa-val. De amúgy ha mindenképp akartok menni Pucallpába, Tarapotóból mennek oda közvetlen buszok, kb. 15 óra alatt ott lehettek és sokkal normálisabb körülmények közt utaztok mint a hajón...
- Oké, Cesar! Megyünk Tarapotóba! Akkor most vigyél a kikötőbe, hogy megtudjuk mikor indul a hajó!
Cesar menten bepakolt minket a mototaxijába és elfuvarozott a kikötőbe. Bár mindketten harcedzett utazók vagyunk és már sok mindent láttunk Peruban, de a kikötő látványától kissé megirtóztunk...)
- Cesar! Tuti nem indulnak máshonnan hajók?
- Nem. Csak innen mennek – mondta és kajánul vigyorogva megjegyezte: azért nem olyan szörnyű mint amilyennek látszik.... na jó... szörnyűbb.
Elnéztem az ingó, vagy tíz centi széles fapallókat, amelyeken fel lehetett jutni a hajókra és menten közöltem Chabeval és Cesarral, hogy másszanak ők fel oda én majd addig vigyázok a mototaxira. :)))
Chabe Cesarba kapaszkodva felaraszolt a pallón, majd kis idő múlva visszatértek és beszámoltak róla mit tudtak meg:
- Indul 3 nap múlva hajó Tarapotóba. Kicsit több mint 3 nap az út és este indulnak. Az nekünk pont jó, mert aznap délután 5-re érünk vissza a dzsungeltúráról. Nincs pontos indulási időpont. Délután 5 és este tíz között bármikor kifuthatnak, amikor felkerül minden rakomány a hajóra. A függőágyas jegy 100sol(10.000Ft), a kabin 150sol(15.000Ft).
- Megnéztétek a kabint?
- Nem.
- A többi rész milyen?
- Ööö… ijesztő - engem konkrétan a frász kitört... de remélem a kabin jobb...
- A Wc-t láttátok?
- Nem, de tuti rettenetes. A kabinhoz amúgy nem jár semmi. Mármint nincs sem párna, sem ágynemű, olyan luxuscikkről meg, mint a törölköző, még nem is hallottak. Állítólag egy emeletes priccs fér el benne és előtte annyi a hely, hogy megállj. De ne vágj ilyen képet! Kalandokat akartál, hát tessék! Én itt prezentálom neked a kalandokat! Ilyen fapados hajón még soha életedben nem utaztál... mondjuk én sem... :)
- Honnan szerzünk ágyneműt?
- Passz. Nem fogunk egy ágyneműgarnitúrát venni, hogy a hajózás után kidobjuk, mert a kis bőröndjeinkbe nem fér bele és nem cipelhetjük pluszban még két hétig... veszünk valami lepedőt és a ruháinkból kreálunk párnát. Ebben a hőségben takaróra úgysincs szükség.
Így néz ki az „utastér” ezeken a teherszállító hajókon, melyek az egyetlen kijutási lehetőséget jelentik a városból (a repülőn kívül).
Mi ugyan kabinban utaztunk, de az sem volt ennél sokkal jobb. Estére vitt vissza Cesar a szállásunkra. Amazóniában szinte sehol nincs meleg víz a szállásokon, de nincs is szükség rá az 5o fokban.
A ventillátor ment egész éjjel, de tudtunk pihenni a meleg ellenére is. Másnap reggel korán jöttek értünk: az utazási iroda által küldött mototaxi, de persze a Cesar is. Indult a 3 napos dzsungeltúra.
Ennek történetét a következő bejegyzésben mesélem el, de kedvcsinálónak itt egy kép: bébilajhárt dajkálok egy menhelyen. Láttatok már ilyen cukit? :))
Ha tetszett a poszt, feltétlenül látogass el Ági blogjára, ahol csomó remek hasonló írást találhatsz.
HÍRMONDÓ
Mindegy, csak mozogjon
Némi túlzással ma elsősorban olyan munkalehetőségeket kerestünk, melyek közös jellemzője, hogy valamilyen mozgó (vagy majdan mozgó) dologgal kell dolgozni – legyen az kamion, busz, autó… vagy éppen ló.
Magyarországon 50 felett nem tudsz megtakarítani
Egy friss felmérés szerint Magyarországon az 50 év felettiek havi jövedelmük több mint háromnegyedét rezsire, élelmiszerre és gyógyszerre költik. Megtakarításra mindössze a bevétel két (igen, 2 !!) százaléka jut.
Kiderült, mennyibe fájhat a Brexit euróban
Állítólag a brit kormány már felkészült arra, hogy komoly pénzt kell fizetnie az Európai Uniónak a kilépési megállapodás részeként. Az is kiszivárgott mennyivel számolnak. Sokkal.
Tényleg nyugdíjas-paradicsom Budapest?
Kissé talán meglepő lehet, hogy a magyar főváros bekerült a Top10-be azon városok között, melyekben a legjobb nyugdíjasként élni a világon. Az a gyanúnk, hogy nem feltétlenül a magyar nyugdíjasokra gondoltak.
A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.
Utolsó kommentek