Ma folytatódnak Gábor felettébb egzotikus kalandjai, és aki olvasta bejrúti és jordániai beszámolóját (ha véletlenül valaki nem tette volna, akkor sürgősen pótolja itt és itt teheti meg), az sejtheti, hogy ez a rész sem akármilyen élményeket tartogat majd. Annál is inkább, mert úticélunk Kazahsztán lesz, ahol kis túlzással minden a ló körül forog. Emellett találkozhattok majd Nikolai-al is, aki… na, ez majd kiderül a történetből, miként az is, hogy aki férfi, fürdik.

„Már 12 órája voltam úton, amikor a Boeing 777-es éjfélkor leszállt. A plusz öt óra időeltolódás és az utazás miatt már meglehetősen fáradt voltam. Az ablakon keresztül semmi sem látszott a reptérből, ugyanis az összes ablakra ráfagyott valami, ami teljesen eltakarta az amúgy sem nagyon kivilágított környezetet.

Szokás szerint bemondták a helyi időt és az időjárási viszonyokat, én persze félálomban semmit sem hallottam az egészből. Az ajtó előtt ültem közvetlenül és ahogy az kinyílt az erős szél hatására egyből megcsapott a RETTENETES hideg. Hány fok van kint?  - 16C, sir, Welcome to Kazakhstan!

(Most is, mint a többi utamon, a Vista segítségével utaztam, a hideg nem rajtuk múlott…)

 „Mi találtuk fel a lovat” 

Kazahsztán a világ legnagyobb szárazfölddel körülvett országa, és egyébként területileg a 9. legnagyobb a világon. Lakossága mindössze 18 millió fő, így a világ 20. legkisebb népsűrűségű országa. Egy kétórás, nappali, belföldi repülőgépjárat során erősen keresni kellett a civilizáció jeleit magam alatt – sehol, semmi... csak rengeteg zöld terület. 

Két órát tartott mire kikeveredtem a reptérről, a biztonsági ellenőrzés meglehetősen alapos, ugyanakkor nagyon mulatságos volt. A nagyon szigorú urak és hölgyek roppant díszes egyenruhában és ahhoz illő pompás sapkában végzik munkájukat. 

Sajnos egy ilyen környezetben történő útlevélellenőrzés nem alkalmas turistafotó készítésére, így a szállodába érve kerestem egy autentikus képet. 

A kijáratnál a helyi kontaktom egy kollégája nagy mosollyal és egy hatalmas táblával várt. Látszott rajta, hogy a hajnali két órás mosoly neki is jelentős erőfeszítésbe kerül. A reptér kívülről nagyon hasonlított Ferihegy 1-re a hőskorból. A parkoló gyakorlatilag teljesen üres volt, addigra -17 fok lett és süvített a szél. 

Egy hatalmas és vadonatúj német gyártmányú limuzin várt, aminek járt a motorja, így már a kellemes melegben az úriember megpróbált velem beszélgetni. Angolul nagyon lassan és nehezen beszélt, kereste a legegyszerűbb szavakat is, de nagyon lelkesen próbálkozott. 

- Jártál már Kazahsztánban?

- Nem, most vagyok itt először.

- Gyönyörű ország és hatalmas.

- Igen, biztos gyönyörű – gondoltam, majd megnézem nappal, akkor hátha a fény mellé adnak egy kicsit emberbarátibb hőmérsékletet is.

- Te honnan jössz?

- Magyarországról.

- Ma-gya-r-ország?...

- Igen, ’Mádzsárisztán’.

- Ah, igen...Szereted a lovakat?

- Ööööö... kétszer ültem lovon életemben, de igen, persze, szeretem a lovakat.

- Az szuper, mi találtuk fel.

- Aha... mármint hogy érted, hogy „feltaláltátok”?

- Hát az őseink, sok ezer éve... itt Kazahsztánban. 

Az alaptermészetemből fakadó nagy mértékű kíváncsiságom, valamint a „ló feltalálása” ezen kazahsztáni utam során egyfajta irányt adott minden további beszélgetésemnek. 

Az ügyfelekkel, illetve helyi munkatársakkal elköltött közös ebédek, vacsorák, vagy akár egy házilag elkészített reggeli során igyekeztem a lehető legrészletesebben megismerni e nemzet lovakhoz fűződő pontos viszonyát. 

A ló mai formája az elmúlt kb. 50 millió év evolúciós és tenyésztési eredménye. A lovak háziasítása i.e. 3500 - 4000 között kezdődött és DNS-vizsgálatok alapján a háziasítás kiindulási pontja a mai Kazahsztán és Ukrajna területére esik – ez bizonyíték arra, hogy valóban ők találták fel a lovat, azaz itt kezdték el háziasítani őket. 

Természetesen könnyen elérhetőek a lovak és a lakosság arányának statisztikai adatai. A 100 főre jutó lovak listáját Mongólia egy teljes „lóhosszal” vezeti: 66 (!!!) lóval – MINDEN lakosra több, mint egy fél ló jut... észveszejtő. Kazahsztán a negyedik a listán 9,5 lóval. Magyarországon ugyanez a mutató ma 0,7 körül lehet. 

Az ország lovakhoz fűződő szoros kapcsolata megjelenik a gasztronómia terén is, ez természetesen újabb kalandokat jelentett a számomra… 

AbrakaDabra 

A helyi ínyencségek döntő többsége lóhúsból készül, alapvetően húsevő nemzet. A lóhús mellett sokkal kisebb mennyiségben van még birka, teve, kecske és nagy ritkán bárány és marhahús is, csirkét szerintem csak a külföldiek miatt tesznek az étlapokra. Sok töltött batyu (és egyéb formájú), vízben főtt, vagy sült tésztaféleség kerül az asztalra, a „zöld” leginkább díszítés formájában került elém. 

A már említett hajnali érkezésem után nagy nehezen sikerült ágyba kerülni és három óra alvás után megszólalt az ébresztő. Ekkor már kopogott a szemem az éhségtől, úgyhogy nagy sebességgel elkészültem és robogtam az étterem felé. 

Összesen három kazah utam során három különböző szállodában szálltam meg két városban. Mindhárom alkalommal nagy nemzetközi lánc magas besorolású szállodájában, sokszor nem szabad a véletlenre bízni a dolgokat. 

A várva várt reggeli teljes mértékben kielégítette igényeimet – fullos nemzetközi terülj-terülj asztalkám és helyi specialitások. Gondoltam, magamhoz veszek egy kis fehérjét kaviár formájában barna kenyérrel és fehér krémsajttal. A kaviár jelenléte nagyon jól esett a lelkemnek. 

A kaviár egy kicsit olyan, mint a pezsgő. A „champagne” kifejezést kizárólag a Champagne régióban, helyi szőlőfajtákból készült habzóborokra lehet használni, minden egyéb szimplán „csak” habzóbornak hívható. 

Az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Földművelési szervezetének besorolása szerint a „kaviár” kifejezés kizárólag a tokalakúak (csontos halak) rendjébe tartozó halfajoktól származó ikrára használható. Az összes többi hal ikrája pusztán ikra, akármit is írnak rá. 

A tokhalak közül a Beluga kaviár a legritkább és a legértékesebb, ennek a fajnak a leggyakoribb előfordulási helye a Kaszpi-tenger, ahol vadon élnek és amely tengert öt ország vesz körül - Kazahsztán, Irán, Oroszország, Türkmenisztán és Azerbajdzsán. 

Ezeket a halakat fegyveresek őrzik gyakorlatilag az összes országban az orvvadászoktól. A Beluga kaviár kilója akár 3 millió forintot is érhet a piacon - egy étteremben egy adag ebből elérheti a 150-200 ezer forintot. 

A reggelinél természetesen és nagyon sajnálatos módon nem ezt a fajtát tették ki a büféasztalra, valószínűleg egy tenyésztett hasonló faj hatalmas méretű ikrái voltak – mindenesetre nagyon finom volt.

A pompás reggeli elfogyasztása után találkoztam először a helyiekkel: három nagyon kedves középkorú hölggyel. Mindhárman tip-top felöltözve, vidáman, mosolyogva. Ez a fajta jó érzés a helyiekkel kapcsolatban folyamatosan érezhető volt, csupa nagyon kedves és segítőkész emberrel találkoztam, akárhova mentem. 

Bemutatkozás után beültünk a már említett limuzinba és elindultunk.

- Hova megyünk? - kérdeztem.

- Hát először megnézzük a hálózati boltokat, utána ebéd és délután iroda... reggeliztél?

- Igen, köszönöm, nagyon finomat, egy kávét azért innék.

- Nem baj, egy ilyen nagy embernek sok étel kell.

- Nagy? Tényleg? 

Erre persze nevetés tört ki és természetesen sejtettem, hogy valami falatkákkal várnak reggel fél kilenckor, fél órával a reggeli után. 

A kirakat-főváros 

A főváros Asztana, de ez nem mindig volt így, 1997-ben vette el Almaty-tól a titulust. A legnagyobb város Almaty, a régi főváros, ami azóta is az üzleti központja az országnak. Asztana az állami intézmények és szervek központja, Dubai építkezési stílusára emlékeztető jegyekkel, amolyan kirakatváros.

Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy Kazahsztán Közép-Ázsia legerősebb országa, a régió GDP-jének 60%-át ők termelik, így ezt mutatni is kell a külvilág felé – a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a „Közép-Ázsia” régió többi országa nem más, mint Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán... hmmmmm. 

A volt Szovjetunió országainak identitástudata változó. Nagyon általánosítva az orosz nyelv mindenhol használt és elfogadott és a Putyin féle „erőből játszunk” hozzáállás és stílus a jellemző. 

A volt tagállamok döntő többsége a mai napig szoros politikai és üzleti kapcsolatokat ápol Oroszországgal. 7,500 km közös határuk van és az EU-hoz hasonló struktúrában működnek együtt. Kereskedelem, munkavállalás, letelepedés, vámmentesség. 

Furcsa volt azt hallani, hogy Oroszországból a legolcsóbb importálni bármilyen terméket, a távol-keleti termékeken büntetővám van. Kazahsztánban található a Bajkonur Űrrepülőtér, amelynek 6,000 négyzetméteres körzetét, beleértve a repteret, Oroszország bérbe vette... 2050-ig. Innen indult útjára a Sputnyik1 és Gagarin is. 

Kazahsztán urániumtermelésben szintén egy jó lóhosszal a világ élén jár: az utánuk következő 3 ország összesen termel ugyanannyit, mint ők. Úgy gondolom, hogy a fentiek alapján nyugodtan tekinthetjük Oroszország stratégiai partnerének. 

Budapest, nyolcvanas évek 

Mi nem a fővárosban, hanem Almaty-ban robogtunk úticélunk felé. A hálózat legnagyobb és egyben a hölgyek által legszebbnek mondott üzletébe betérve nosztalgia fogott el. 

Barna márványpadló, vasszerkezetű üvegpultok, a vitrinek mögött eredeti termékek üres dobozai porosodnak és a legkülönbözőbb kicsit szakadt plakátok mindenhol. 80-as évek, Budapest. A személyzet egyenruhában és vigyázzban. 

Ilyenkor jó gyorsan túlesni a bemutatkozáson, mindenkivel kezet kell fogni, nem lehet tudni előre, hogy ki-kicsoda. Előfordult már, hogy a tulajdonost néztem sofőrnek. 

Egy kis csapattal leszakadva körbevittek mindenhol, majd a túra végén falatozni invitáltak. Az alagsorban egy ablaktalan helységbe vezettek, ahol várt a második reggeli... mert ugye a nagy emberek sokat esznek.

Az asztali kompozíció látványának megítélése mindenkinek a saját ízlése szerint történik. Az illatok természetesen fontos szerepet játszanak, jelen esetben erős, édeskés húsillat keveredett a kávé illatával. Egy ablaktalan szobában. Itthoni idő szerint hajnali ötkor, egy órával egy nagy adag kaviár elfogyasztása után. AbrakaDabra. 

Fontos információként még megemlítették, hogy az asztalon lévő finomságokat ők készítették nekem otthon, így nyugodt szívvel kóstoljak meg mindent. 

„Köszönöm, ez nagyon kedves Önöktől, akkor kezdjük a lóval”. 

Balról az első tányér az enyém. Egy kis száraz hideg lóhús és sajttal töltött péksüti. Levágok magamnak egy nem túl nagy darabot és ilyenkor természetesen az asztal körül ülők egyszerre szüneteltetik, amit éppen csinálnak. 

A csésze megáll a levegőben, a villa a száj előtt és mindenki azt a pillanatot nézi, amikor először éri az ízlelőbimbóimat az étel. Ugyanebben a pillanatban a fogadó fél részéről pedig az történik, hogy a falat szájhoz emelésekor szájon át lélegezve már egy kis „előzetest” kaphatunk ételünk aromájából. Abban a pillanatban éreztem, hogy biztosan magyarázkodni fogok egy picit. 

Férfiasan bevallom, hogy szeretem a lovakat... de nem enni... csak nézni... messziről... 

A tányérom lóhústartalma maximum 5 grammal lett kevesebb a nagyon kedélyes hangulatban töltött reggeli során. A friss gyümölcs a pisztáciás roppanó édes sütivel és a helyi teával már sokkal kellemesebb élmény volt. 

Nem eresztik a lovat 

Kazahsztán lakosságának 70%-a szunnita muzulmán, 26% ortodox keresztény. A Szovjetunió szétesése után nagyon nagy teret kapott a nyitott szemléletmód az etnikai hovatartozás elfogadásával kapcsolatban, így mára kb. 120 különböző etnikai csoport él az országban. 

Számomra ez egy nagyon érdekes helyzetkép. Egy zömében szunnita muzulmán ország, amely tulajdonképpen annyira békés, hogy bármilyen valláshoz tartozó etnikai csoportot elismer és tiszteletben tart. Nem sokszor hallottam ilyenről.

Amikor először ott jártam, éppen muzulmán ünnep volt, amit naplemente után szokás óriási vacsora keretében megünnepelni. Egy ilyen ünnepségre voltam hivatalos aznap este. 

Az emberek, akikkel találkoztam, folyamatosan ősi népi hagyományokról meséltek, amelyek leggyakrabban a nomád életmódból megőrzött szokásokat jelentik. A nomád életmód egyik legjobban ismert jelképe a jurta, így sok helyen a városban megtalálható – láttam kávézónak és kisboltnak kialakított verziót is. 

A muzulmán ünnepi vacsora nagy meglepetésemre egy jurtában volt, amely az ügyfél irodaházának a parkolójában volt felállítva. Később kiderült, hogy a meghívottak döntő többsége a cég vezetősége és a családjuk volt.

Bent viszonylag hangosan szóltak az arab zenei alapra épített helyi népdalok. Érdekes módon a férfiak néha énekeltek egy picit viszonylag egyszerre, a hölgyek ilyenkor nagy mosollyal és áhítattal hallgatták az éneket. 

Amikor beléptem, úgy éreztem magam, mint egy főúri méltóság. A tulajdonos, amikor bekísért, tapsolva figyelmet kért és bemutatott. Sok fejbillentés mellett nagyon megköszöntem a vendéglátást és helyet foglaltunk az egyik asztalnál.

Az előételek már az asztalon voltak. Meglehetősen eklektikus volt a választék. Friss és szárított zöldségek, magok, hideg-meleg saláta édeskés öntetekkel, savanyított zöldségek, meleg édes túrós sütemény és természetesen hideg lóhús. 

- Szereted a lovat, Gábor? – kérdezte a tulajdonos nagyon kedves testvére. (Na, megint kezdődik…)

- A lovat, mint állatot szeretem, szép állat. Enni nem szoktam, de biztosíthatlak, első dolgom volt ma reggel, hogy megkóstoljam.

- Biztos?

- Igen, itt ül a tanú mellettem. 

Erre reagálva egy rövid beszélgetés zajlott le oroszul közöttük. Sajnos, ezt a nyelvet nem beszélem, de a vége az lett, hogy rám nézett, nagyon sajnált és kínált az egyik salátából.

A lóhúsból természetesen nem ettem, a saláták furcsa módon ízvilágban valahogy illettek a túrós sütihez és a savanyított zöldségekhez. Sosem ettem még túrós pitét ecetes uborkával. 

Az előételek viszonylag gyorsan elfogytak, ezután nagy ováció közepette megérkezett a muzulmán „pap”. A muzulmán vallásban az imákat arabul kell mondani, függetlenül attól, hogy milyen származású az illető és ezt csakis erre feljogosíttott személyek, az „imámok” tehetik meg. 

Számomra az utazás élménye ezekből a pillanatokból állt – Kazahsztánban, egy ünnepi célra felállított jurtában, hangos zene, új illatok és ízek, majd egy ima arabul. WOW! 

Nemsokára érkeztek a főételek. Muzulmán szokásokhoz híven bárány és kecske került az asztalra sárgarépás rizs kíséretében. Az egészet egy kerámia edényben párolják össze, nagyon lassan. 

A kerámiaedényes eljárást sok országban láttam, hihetetlenül omlós lesz benne a hús, a rizs meg átveszi az összes aromát. Amikor a tálat letették az asztalra egy, az asztalunknál addig néma csendben ülő fiatalember felugrott, előkapott egy közepesen hosszú pengéjű bicskát a zsebéből és kézzel elkezdte marcangolni, majd tálalni az edény tartalmát, természetesen először nekem, természetesen kézzel.

Eddigre már tisztában voltam az egyes juhfajták különböző ízvilágát okozó tulajdonságaival (lásd az előző posztot), így először félénken, majd érzékelve a faggyú ízének hiányát, nagyon bátran nekiálltam falatozni. Addigra már nagyon éhes voltam, a bőséges és viszonylag gyakori reggelik miatt az ebédet kihagytuk. 

A vacsora végén érkezett az est és a gasztronómiai élményem fénypontja. Egy népiesen díszített tálkában egy fehér löttyöt tettek elém. 

- Mi ez? kérdeztem (rossz előérzetem volt – ez most egy olyan helyzet, hogy MUSZÁJ inni belőle???)

- Ez az élet nedűje. Jó a gyomornak, az emésztésnek és a léleknek.

- Ez szuper! Mi ez PONTOSAN?

- Tej - mondta mosolyogva.

- Melyik állat tejéről is beszélünk most?

- A ló. Jobban mondva a kanca. Szobahőmérsékleten 2 napig erjesztett kancatej. Kumisz. Kóstold meg.

- ...ööööö... Jó, persze, egyszer élünk. Pálinka, gondolom, nincs...

- Pálinka?

- Igen, az egy magyar ital, pont az ilyen helyzetekre... Esetleg bármilyen más LÓrúgás erős ital van...? 

Ennél a pontnál már mindenki hangosan hahotázott az asztalnál, majd miután biztosítottak afelől, hogy nem fogok tőle ott és azonnal meghalni, megemeltem a csészét.

Azon a napon már másodszor állt meg az idő – minden tekintet rám szegeződött. A kicsit szürkés folyadékban, mintha pici szőrszálak is lettek volna… vagy csak az agyam játszik picit... A már említett szájon át lélegzős technikával a számhoz emeltem a csészét és egyből tudtam, hogy ebből a szituból nehezen jövök ki jól. Ma már másodszor. Mindkét esetben a ló miatt. 

Ez az ízvilág nem az én esetem. Alapvetően a tehéntejet sem szeretem, nemhogy a langyos, kissé alkoholos kancatejet. Egy kollégámmal jártunk ott egyszer közösen, ő például literszámra vedelte, sőt kért és kapott egy házilag készített tevetejes változatot belőle, 1,5 literes műanyag üvegben, amit aznap este nagy cuppogások közepette elfogyasztott. 

Késő este volt, amikor vége lett a vacsorának és én onnan egyből a reptérre indultam, másnap reggel találkozóm volt Asztanában az iparág egyik helyi nagyágyújával. 

Aki férfi, fürdik 

Nikolai egy középkorú férfi, 5 üzlet tulajdonosa és állítólag csak nagyon drága termékekkel foglalkozik. A helyi kísérőm reggel útközben elmagyarázta, hogy Nikolai egy nagyon befolyásos ember, és nagyon egyszerű, de egyértelmű stílusa van. Akkor még nem értettem pontosan, hogy kísérőm miről is beszél tulajdonképpen. 

Az üzlet Asztana belvárosában volt egy nagyon elegáns helyen. Nikolai egy szót sem beszélt angolul, így a kísérőm tolmácsolt végig. Farmer, fekete póló, bőrdzseki, melyre valamilyen katonai alakulat logója volt ráhímezve. 

Ránézésre Nikolai egy MMA-bajnoknak nézett ki, már a kézfogása is tekintélyt parancsoló volt. Az üzlet erőteljes barokk stílusban készült, minden arany és márvány. A kereszt a falon árulkodott arról, hogy ő melyik valláshoz tartozik, természetesen az is aranyból és márványból. 

Nikolai üzletelési stílusa tényleg viszonylag egyszerű volt:

- Miben tudok neked segíteni?

- Lenne pár kérdésem a piaccal és a boltjaiddal kapcsolatban.

- Mit akarsz tudni a boltjaimról?

- Hát például, hogy milyen az ügyfélköröd, milyen típusú termékeket adsz el és ha nem nagy titok kb. hány darabot adsz el per nap.

- ...és mit csinálsz ezzel az információval? (Ekkor eszembe jutott, hogy valószínűleg nincs hozzászokva ahhoz, hogy tőle kérdeznek. Biztos voltam benne, hogy a kérdéseket ő szokta feltenni.)

- Öööö... segít nekem a piac és az üzleteid megértésében, hogy minél jobbat tudjunk nyújtani neked.

- Aha... akkor elmondom neked, hogy mivel tudsz a kedvemben járni. Profit. SOK profit. A többi mindegy. 

Amikor ezt kimondta, a kezével a zsebére mutatott, elkezdte paskolni, majd közölte, hogy mennyire szimpatikus vagyok neki, mert tőle soha senki nem kérdezett még ilyet – nem tudtam, hogy ennek most örülnöm kellene, vagy inkább rettegjek. 

Pár perc alatt elmondott mindent, amit tudni szerettem volna, majd közölte, hogy úgyis csak este indul a gépem, vele vacsorázom és addig megnézzük a többi boltot. Nem kérdezte. Mondta. 

Egy ilyen meghívásnak nehezen lehet ellenállni, így a „titkárnőjének” titulált hölggyel megbeszélte, hogy a kísérőm és a hölgy jönnek utánunk külön, mert a „fiúk” külön utaznak. Jézusom, mi lesz most??? 

A testbeszéd minden formáját segítségül hívva Nikolai sokat beszélt. Mesélt a családjáról, hogy katonaként indult az élete a különleges alakulatnál és hogy sokat látott ő már. Itt már nem kérdeztem, csak hallgattam nagy érdeklődéssel. 

A boltok látogatása után betértünk egy „Steak House”-ba, amiről azt mondta, hogy a régió legjobb bélszínét adják ott. A személyzet nagy hajlongások közepette üdvözölte és egy valószínűleg az ő számára fenntartott asztalhoz ültünk a tömött étteremben. 

Itt elkövettem egy hibát. Megkérdezte, hogy kérek-e egy vodkát és igennel feleltem. Az „egy vodka” az egy teljes üveget jelentett. Az előző nap kulináris élményei után jó ötletnek tűnt legurítani egy vodkát csak úgy fertőtlenítő gyanánt. 

A fél üveg már elfogyott, amikor a levest felszolgálták. Borscs újragondolva és utána borjú. Ez nagyon finom volt.

A főétel végére elfogyott az üveg vodka, amit csak ketten ittunk. Biztosan sok ember ismeri azt az állapotot, amikor az alkohol szintjének növekedésével egyenesen arányosan nő az idegen nyelvek ismeretének szintje is. 

Amikor kimentem Nikolai-al dohányozni a vacsora végén, én már folyékonyan beszéltem oroszul, ő meg angolul. Megbeszéltük, hogy a gyerekek lerágják rólunk a húst is és hogy mennyire fontos a család szeretete ebben a mai világban. 

Ekkor elérkezettnek láttam az időt, hogy feltegyek neki egy kérdést amire nagyon kíváncsi voltam: 

- Nikolai, milyen egyéb üzleti érdekeltségeid vannak?

- Nem akarod tudni.

- És ha mégis?

- Nem akarod tudni.

- Értem... nem akarom tudni.

- Tudod, mit, elmondom neked, ha eljössz a születésnapomra februárban a vidéki házamba.

- ??? Meghívsz a születésnapodra? Hát nem is tudom. Nem hiszem, hogy ráérek.

- De, rá fogsz érni és akkor fürdünk együtt.

- Van valami melegvízű tó, vagy fürdő ott?

- Nem. Léket vágunk a tavon.

- És hány fok van kint? És a víz?

- Kint -20 körül februárban, így mire levetkőzik az ember, kifejezetten jól esik belemenni a 20 fokkal melegebb vízbe.

- De Nikolai, az még mindig csak 0 fok körül van….

- Aki férfi, fürdik. Te meg az vagy, nem? 

Nikolai nagyon őszintén szerette volna, ha tényleg részt veszek a partin, küldött többször is sms-t, de valahogy nem vitt rá a lélek. Egyrészről mert Nikolairól van szó. Másodsorban pedig -20 fokban, meztelenül egy lékbe belemászni a nulla fokos vízbe… hmmm… Ha valakit érdekel, szóljon, elmegyek vele lefotózni.” 

Gábor a Vista segítségével repkedett a világban, ők segítettek a sorozat összehozásában is. (X)

HÍRMONDÓ

Angolosok előnyben

Jó sokan vannak azok a (leendő) határátkelők, akik elsősorban az angol nyelvvel próbálnak boldogulni. Ma nekik kedvezünk, ráadásul úgy, hogy elkerüljük Nagy-Britanniát, szóval nem kell a Brexittel foglalkozni.

Újabb Brexit-népszavazást ígérnek a liberálisok

A brit Liberális Demokrata Párt azt ígéri az új választási programjában, hogy újabb Brexit-népszavazást írnának ki. Más kérdés, hogy a kormányon lévő konzervatívok történelmi mértékben vezetnek.

Tényleg ez kellene az elvándorlás csökkentéséhez? 

A „rabszolgatörvény” az LMP szerint kiszolgáltatja a dolgozókat. Az ellenzéki pártnak arra is van ötlete, miként lehetne fékezni az elvándorlást.

A moderálási alapelveket itt találod, amennyiben általad sértőnek tartott kommentet olvasol, kérlek, jelezd emailben a konkrét adatok megjelölésével.